35. hét
Fejezet további izgalmakról és arról, hogy mindjárt itt a vége
Lassacskán kezdek komolyan tartani a csütörtököktől. Nem úgy tűnik, hogy ezek lennének a szerencsenapjaink. Múltkor a baleset, most pedig egy kórházi kitérővel egybekötött toxémiagyanú ijesztett ránk, de – spoiler – szerencsére vaklárma volt. A fél napom így is ráment a dologra.
Miután reggel elvittem a gyerekeket oviba, aztán elmentem terápiára, hazafelé még szerettem volna beugrani némi ennivalót vásárolni, ám ahogy kiszálltam az autóból, éreztem, hogy erre most egyszerűen nem leszek képes. Gyenge voltam, és valahogy a gyerek is irtó rossz pozícióban helyezkedett, két lépést is kínszenvedés volt megtenni, úgyhogy egy sikertelen csúcstámadást követően, még a bevásárlókocsik előtt visszafordultam az alaptáborba, és üldögéltem kicsit az autóban, hátha jobb lesz. Röviden: nem lett. Elfogadtam, hogy ez van, felhívtam a férjem, hogy munkaidő után el tudná-e ő intézni a dolgot, aztán indítottam és hazamentem.
Délután 1-re kellett átmennem a néhány faluval arrébb lévő háziorvoshoz beutalókért (35-36. heti labor, vércsoport, szerológia), és már előre mosolyogtam, hogy szokása szerint biztos megint megkérdezi majd, vezetek-e vérnyomásnaplót, bár furcsa mód néhány perccel korábban valóban erős szívdobogást és gyomortáji nyomást kezdtem el érezni.
A rendelőhöz a férjem is velem jött, mert ugyanabban a faluban lévő kertészetből vásároltunk néhány gyümölcsfát még a hét elején, és a doki után szerettük volna hazahozni őket. Gondoltam, csak gyorsan beszaladok, aztán megyünk tovább, de a rutin vérnyomásmérésnél már éreztem, hogy nem lesz oké a dolog. Nekem általában inkább alacsony szokott lenni az érték, 110/70 körül, 70-es pulzussal, ehhez képest most ott virított a kijelzőn egy 159/92-es vérnyomás 135/perces pulzussal. Kaptam egy poharat pisilni, és mert ez egy elég jól felszerelt praxis, a doki géppel rögtön meg is tudta mérni a fehérjét, ami szintén normál tartományon kívül esett. Tíz perc múlva ismét ellenőrizte a vérnyomásom, de változatlan maradt.
Megkért, hogy hívjam fel a nőgyógyászt, beszéljem meg vele, azonban ő azt javasolja, hogy induljunk be Veszprémbe, és nézzenek meg alaposan engem is, meg a gyereket is, mert szeretné kizárni, nincs-e nagyobb baj.
Gyors telefon után a dokim is egyetértett vele, úgyhogy mit volt mit tenni, a fák maradtak a kertészetben, mi pedig elindultunk a kórházba. Szegény férjemen láttam, hogy kicsit meg van szeppenve, és beindult nála az aggódó-üzemmód, úgyhogy próbáltam megnyugtatni, mert valóban úgy éreztem, hogy nincs semmi gond, a baba jól van, nekem ugyan felszökött a vérnyomásom, de nem lesz semmi baj. Azért természetesen jobb a biztonság.
Vicces egyébként, hogy a dokim időnként Veszprémbe is jár ügyelni, úgyhogy szerencsére az osztályon ismerték, és pontosan tudták, ki ő, emiatt nem kezeltek egyáltalán idegenként. Úgy bántak velem, mintha „saját” beteg lennék, nem csak valaki, aki beesett az utcáról a területileg illetékes ellátóintézménybe. A szülésznő, aki rámtette a ctg-tappancsokat, még azt is lelkemre kötötte, hogy mindenképp adjam át üdvözletét neki, majd jó tíz percen át áradozott arról, mennyire szeretik őt, és milyen jó vele dolgozni. Amit mondjuk egyáltalán nem csodálok, és maximálisan megértem a lelkesedést, de mókás volt egy vidéki város szülészetén a budapesti orvosom dicséretét zengő szavakat hallani, és kicsit úgy érezni magam, mintha nem is két megyényire laknánk attól a helytől, ahol annak idején a lányaink születtek.
Hiába, Magyarország igazából egy nagy falu.
A veszprémieket én egyébként is nagyon kedvelem, egy-két kicsit morcosabb stílusú szakdolgozót leszámítva mindenki nagyon kedves és segítőkész szokott lenni (a morcosak is segítenek, legfeljebb csak kevésbé kedvesek), kapásból a keresztnevemen szólítanak, akár kísérőként megyek hozzájuk rákos nagynénivel vagy törött kezű ovissal, akár magam miatt asztmás fulladásos rohammal, netán terhességi magas vérnyomással.
Szülni ettől függetlenül csak sürgősségi esetben szülnék náluk.
Vettek vért, ismételten kellett pisilnem, volt ctg, ultrahang, minden, mint a búcsúban.
Este hat lett, mire az összes eredmény megérkezett, szerencsére rendben voltak, a fehérje is negatív (a vizeletbe első alkalommal hüvelyváladék kerülhetett), úgyhogy hazaengedtek, még gyógyszert sem írtak, csak szigorúan meghagyták, hogy ezentúl naponta négyszer mérjem a vérnyomásom, és menjek vissza, ha újból ilyen történne.
Szóval a háziorvosom legnagyobb örömére most már tényleg méricskélni fogok. A telefonomon a vércukros excel táblázatra mutató ikon alatt már ott van a másik is…
Közben a férjem elhozta a csajokat az oviból, otthonról jöttek vissza értem a szakadó esőben, de cukik voltak, ahogy örültek nekem, és én is megkönnyebbültem, hogy nem kell a kórházban maradnom.
Az a helyzet, hogy két teljesen és tökéletesen problémamentes, egészséges terhesség után biztos túl magasan vannak az elvárásaim, viszont a hydropsos baba elvesztése, most a derékfájás, a vashiány, a cukros mizéria meg a tegnapi közjáték nekem már túl sok volt erre az évre, úgyhogy ha eddig nem lettem volna száz százalékig biztos benne, hát most már tuti, hogy én nem szeretnék többet szülni. Érzem, tapasztalom, hogy kimerült a szervezetem, itt a vége, nem szabad tovább zsigerelnem, és nagyon-nagyon oda kell figyelnem, hogy ha megszületik a baba, akkor többet foglalkozzam magammal, az egészségemmel, legyen elég tápanyag, vitaminok, sport, alvás (utóbbit persze majd a kicsi szabályozza egy ideig).
Egyébként valóban elkezdtem érezni, hogy itt a vége: ma töltöm a 35. hetet, kezdem a 36-ot, a nagyobbik lányommal ilyenkor már mindössze csak három hét volt hátra a szülésig. Te jó ég! Az nagyon kevés idő. De ha ki is húzzuk a maradék öt hetet, már az is.
Azt hiszem, lassan ideje lenne összekészíteni a kórházi pakkot, iratokat, beszerezni a pár hiányzó holmit, amit kábé félidő óta halogatok, kitalálni, hogy hol lesz a helye a gyereknek, ha nem a komód fiókjában, meg kimosni a holmikat, amiket ki kell mosni.
De először is elmegyünk a gyümölcsfákért, és szépen elültetjük őket.
szinvaltoszemulany
A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:
13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>
14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>
17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>
18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>
19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>
20. hét: Nem hiányoznak a gyerekeim
Most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...
Tovább>>>
21. hét: Meddig számít normálisnak, ha fogdossák a lányomat?
Tisztában vagyok vele, hogy ebben a korban (még) normális a nemi szervek és a szexualitás iránti fokozott érdeklődés.
Tovább>>>
22. hét: Elkezdek gyűjteni a szülésre
Elkezdünk gyűjtögetni a posh luxuskórházra, ha már ennek a drága (szó szerint, haha) embernek épp oda kellett mennie dolgozni.
Tovább>>>
23. hét: Nincs időm a terhességemmel foglalkozni
Ha nem lesz második hullám, nagyjából két hónapom marad arra, hogy fejben is meg tudjam élni ezt a várandósságot, mert eddig valahogy nem igazán sikerült.
Tovább>>>
24. hét: Jé, a gyerekem mégsem egy elviselhetetlen hisztigép!
Ohó, hát nem lesz itt gond, nem én csinálom szarul, a gyerekem sem egy elviselhetetlen hisztigombóc, egyszerűen csak nem ideálisak a körülmények!
Tovább>>>
25. hét: Képtelen vagyok kézműveskedni a gyerekekkel
Gyűjtöttem az ötleteket, hogyan legyek kiapadhatatlan fantáziájú DIY-anyuka, aki minden nap más ötlettel szórakoztatja csemetéket, ezt a projektet csúfosan elbuktam.
Tovább>>>
26. hét: Terhesség vénasszonyként: Nem kapok levegőt, alig tudok menni
Tüdőgondozó, derékfájás, hülye nevű idegrendszeri betegség, innen már csak egy köpésnyire vagyok az oxigénpalacktól és az elektromos kerekesszéktől.
Tovább>>>
27. hét: 2020-ban terhesnek lenni stresszes
2020 igazán különös év, extrán nehezített pálya rengeteg felesleges stresszel, ami a gyerekvárást is más dimenzióba helyezi.
Tovább>>>
28. hét: Anyuka, jöjjön gyorsan, a gyerek leesett a mászókáról!
Csörgött a telefonom, az oviból hívtak, hogy a Nagy leesett a mászókáról, be kéne vinni a kórházba, mert nagyon fáj a keze, lehet, hogy eltört.
Tovább>>>
29. hét: Eltörte a gyerek a kezét, nem mehet oviba hat hétig?
“Ez gyors szakítás volt” – írta nekem a férjem hétfőn az oviból hazafele jövet, mikor bement jelezni, hogy a lányok másnaptól másik intézménybe járnak.
Tovább>>>
30. hét: Pénisz van a hasamban?
Jövő csütörtökön lesz esedékes a következő nagy ultrahang, amikor remélhetőleg végleg bizonyságot nyer, van-e vagy nincs pici pénisz a hasamban.
Tovább>>>
31. hét: Baleseteztünk az M7-esen terhesen
Az M7-esen egy kamionos defektet kapott, és a leszakadó darabok szétszóródtak az úton, amit elkapott egy előttünk haladó autó...
Tovább>>>
32. hét: Kiderült, mikor fogok szülni
A pánikolós pillanatokban van mibe kapaszkodnom, hogy a lehetőség adott a nem hüvelyi úton való szülésre is.
Tovább>>>
33. hér: Vizes homokot szeretnék rágcsálni
Megint egy igen különös dologra vagyok rákattanva: teljesen be vagyok zsongva a vizes homok szagától. Legszívesebben a számba venném és úgy rágcsálnám.
Tovább>>>
34. hét: Ha megcsináltatjuk az összetört kocsit, ugrik a magánkórházban szülés
Na, persze, ha előbb beindulna a szülés, és végül állami kórházban kötünk ki, akkor megoldódik magától a probléma.
Tovább>>>
