Utolsó hetek
 

Először is elnézést mindenkitől, aki szerdán várta a terhesnaplót, de az orvosi vizsgálataim miatt jobbnak láttam áttetetni szerdáról, azok ugyanis mindig szerdán vannak.

Utolsó hetek. Olyan fura ezt így leírni a 34. héten. Sokaknak ilyenkor még simán hátra lehet két hónap is, miközben én már arra készülök lélekben, hogy 2-4 héten belül itt bizony megérkezik a legkisebb pöttöm. Ez örömmel teli félelemmel is eltölt, hirtelen azt érzem, ó, te jó ég, mindjárt itt van, az összekészített kórházi csomag, a kivasalt ruhák ellenére is mintha még sehogy sem állnék. Tuti elfelejtettem valamit. Vajon hol lehet, hova tehettem a bimbóvédőt?

Melyik is vált be múltkor? Lehet, rendelni kéne. Vegyek új cumisüvegeket? A régi műanyagok alapból kuka, pici babánál amúgy is üveg cumisüvegeket szeretek, szebben takaríthatóak, de merjek venni? Legyen és inkább álljon a polcon? Vagy ne legyen, mert arra készülök, hátha, na, majd most, na, majd most minden sikerülni fog, a szoptatás is. Szépen fog szopizni, nem feszít, nem lesz gond. De mi van, ha mégis kelleni fog? Gyűlölöm, mikor döntésképtelen vagyok. Aztán hirtelen mindig jön egy elhatározás, és akkor pikk-pakk cselekszem. Vagy ha én nem, akkor a férjem.

A héten felhívtak a kórházból, mégis be kellene mennem, ránéznének megint a szívemre. Jövő hétre kaptam időpontot. Elektrokardiogramról beszéltek, kérdem, EKG (angolul ECG)? Nem, elektrokardiogram. Én azt hittem ugyanaz a kettő. Net szerint is elvileg. Lehet jobban, hosszabban tesztelnek, ki fog derülni, mire értették.

Most szerdán megvolt a 34. heti vizsgálat is. Miközben éppen a Westminster hídon bandukoltam, hátam mögött hagyva a Big Ben-t, rendszeresen meg kellett állnom az 5 perces út alatt, mert elfáradtam. Útközben több tévétársaság mellett is elhaladtam, ki tudja, miről tudósítottak. Eléggé szürreális volt a félig kihalt város. 

A kislányunk fejét már lenn érzem, és azt hiszem, eljött a jóslófájások ideje is. Ha felállok ülésből, akkor mindig kell pár perc, mire elrendeződnek benn a dolgok. Ahogy épp a kórház felé mendegéltem, mint egy nagy pocakú pingvin, néha-néha belenyilallt az alhasamba a fájdalom. Ezerszer hálát adtam a háziorvosunknak, aki végül minden eredményemet összevetve a tüneteim alapján már hét elejétől kiírt. Két hétre, de ez már nem érdekel, ezzel automatikusan kezdődik is a szülési szabadság utána.

Magam sem gondoltam, hogy egy 5-8 perces séta is már ilyen megterhelő lesz. Bár mit csodálkozom, +15 kilónál járok, a legtöbb, amit valaha terhesség alatt felszedtem. A fiamnál ez 9 kg volt összesen. A doktornő ránézett a cukorgörbémre, egész szép, de azért étkezéseknél figyeljek oda, hogy időben beadjam az inzulint. Mármint félórával előtte. Megkaptam a kis fiolát a köldökzsinór érhez, ami majd biztos-ami-biztos alapon a genetikai diabom tesztelése miatt kell a lányunk részéről.

Jó volt hallani, hogy már itt is pihenést javasoltak. Úgy érzem, végre rázom le magamról a béklyókat. Rázom le azokat a dolgokat, amelyek lehúznak. Legutóbb több Facebook-csoportból is kiléptem, mert egyszerűen elmentek olyan irányba, amivel nem értek egyet. Legyen szó Covidról, amerikai választásról, vagy esetleg nem ütötte meg nálam a megfelelő szintet. Nem akarom ilyenekkel mérgezni magam.

Azonban mielőtt túlságosan elkalandoznék, ami egyébként igencsak jellemző rám, visszatérve a kórházra eljött a szülésznős találkozás ideje is. Ezzel együtt pedig egy kis szívhangfigyelés, meg méricskélés. Kívülről, a jó öreg centiméterrel. Nem tudom, miért, de ez nekem mindig amolyan fejfogósan vicces. Mindenesetre megállapításra került, hogy az alapján már a 37. hétnek felelnek meg a méreteim, szóval az a 2-4 hét becslésem nem is olyan elrugaszkodott. Azért annak örülnék, ha még a karácsonyt megvárná, azt még itthon tölteném. Minden december 23-án dől el, a 36 hetes ultrahangon és utána a konzultáción.

Meg kell jegyezzem, imádom ebben a kórházban a diabos terhesgondozást. Profi csapat, emberi, és hihetetlenül kedvesek. A szülésznő pl. nagyon tapintatosan rákérdezett, hogy nem tudja, szoptatni készülök-e, de ha gondolom és szeretném, szívesen ad kis fecskendőket a kolosztrumnak. De ne kezdjek fejni, mert az beindíthatja a szülést.

Erre elmeséltem, hogy az utóbbi napokban nagyon durván fájnak a mellbimbóim, igen, most épp valamennyire ki is emelkedtek, de muszáj pár csepp előtejet kimasszíroznom, mert azt hiszem, ott pusztulok meg, annyira éget. Melltartók? Ahh, sokszor csak ha utcára megyek. Én, aki melltartó nélkül létezni sem tud egyébként.

Szóval egyelőre most várunk. Két hetet biztosan, utána majd kiderül. Addig is figyelem, mennyit mozog odabenn. Reggel nem túl aktív, vagyis pontosabban mondva szemtelenül lusta, nem szokott mozogni, sok esetben rám hozva a szívbajt. Mikor már azon gondolkodom, hogy na, akkor most már lehet, felhívom a kórházat, na, akkor pedig beindul a  buli, és tolja , nyomja, feszíti, ahol csak éri. Napközben nagyjából négy aktív periódusa van. Lassan már ott tartok, lehet, írom, mikor mennyi ideig mozgolódott, mert ezekkel a reggeli csendes pihenőkkel a frászt hozza rám. A legnagyobb buli éjfélkor kezdődik.

Viszlát munkahely, legalább egy évre
 

Eljött ez is. Fellélegezhetek. Azért még az utolsó utáni pillanatban sikerült egy kis odaszúrást kapnom, hogy bár hát nem dolgozhattam betegszabadság alatt, de azért az évértékelőt szerintük lett volna elég időm megcsinálni. Azt az évértékelőt, amit múlt hónapban úgy beszéltünk, hogy majd akkor kell, mikor visszamegyek betegszabadságról, de lehet, hogy elmarad nekem. A magam részét ugyan elkészítettem, de egyedüli programozó voltam egy nem is túl innovatív projekten, ami időben élesítésre került. Viszont nem lehet róla rizsázni, és egy magasabb szintű developer sem tudta eldönteni, milyen értékelést írjon az elmúlt fél évemről. Így esetemben ettől a résztől most eltekintettek végül. Hogy miért kellett a kissé passzív-agresszív felhang a részükről hozzá, azt nem tudom. Igazatok volt, nem fogják itt számontartani egy év múlva, hogy miket csináltam.

Még szerencse, hogy az egyetem nem ilyen. Lehet, hogy a korcsoport miatt is, akik inkább korombeliek, bár van jó pár 25-30-as is, de nagyon jó a csapatmunka. Hogy ez mennyire az online térnek köszönhető, nem tudom. Gyakorló tesztjeink vannak zárthelyire, illetve kidolgozások. Segítjük egymást, amiben tudjuk.  Akár abban, hogy emlékeztetjük egymást, mikor milyen feladatleadás jön, akár abban, hogy egyik vagy másik tanárnál pontosan mik az elvárások. Na, nem feltétlen, ami le van írva, hanem amit ténylegesen elvár. Projektmunkában átnézzük egymás diáit, helyesírást javítunk, formázunk, ha kell. És konstruktív jótanácsokkal látjuk el egymást.

Utolsó hetünk van szorgalmi időszakban. Még két zárthelyi és vége. A megajánlott jegyek pedig eddig 5-ösök.

Szobatisztaság
 

A lányunk kezd szobatiszta lenni, folyamatosan szól, ha dolga akad. Fiam pedig megígérte, hogy amint a picur megérkezik, leszokik a popótörlés kéréséről. Kiderült amúgy, mi a baja. Miért mehetnek aludni a felnőttek később, ő is úgy akar. Elmeséltük neki, hogy nem jókedvünkből megyünk sokszor késő éjjel aludni, hanem mert rengeteg elintéznivalónk van, akkor csinálom a házi feladatot, vagy akkor pakolom ki a mosogatógépet. De ha gondolja, akkor segíthet nekünk bepakolni a mosogatógépbe, vagy a szennyest kivenni, de mi azt szeretnénk inkább, ha mindenki a maga feladatát végezné. Ő a tanulást és a játékot, mi meg a miénket, persze lehetnek, meg kellenek is átfedések. Napi 1-2 órát tanulunk közösen, ez azonban nagyban függ az aktuális hangulatától. Azt azért észrevettem, hogy ha versenyzünk, akkor jobban halad. Múltkor kért szendvicset, mondom oké, én csinálom a szendvicset, addig te hasonlítsd össze a számokat, kisebb, nagyobb egyenlő. Még a kenyér megvajazásával sem végeztem, már készen volt. És mindegyikkel tökéletesen. 10-20 közötti számok összehasonlítása volt. Utána játék volt, ugratás az új játékgarázsba.

Egyébként sokat gondolkodom mennyire reális elvárás három A4-es oldal feladatot egy nap elvárni tőle. Betűket és számokat. Viszont a suliban itt ennél többet vesznek, mindenesetre én még mindig korainak tartom, hogy alig ötévesen ilyenek az elvárások. Mondatokat írjon. Nem ír, betűket és szavakat igen, és ez nekem egyelőre bőven elég.

Mostanában ezért, hogy legyen egy kis nyugodt idő, az elveimmel ellentétben mégis altatom délután a lányunkat. A jó oldala ennek, hogy a fiunk kizárólagos figyelmet kap erre a két-három órára. Játék és tanulás van. A rossz, hogy ennek „örömére” most Mana kuruttyol annak ellenére éjfélig, hogy tízkor ő is az ágyában van. Nem egyszer hallottam este tízkor mese után azt hallani a fiamtól, hogy a lányunk nem hagyja aludni. Mert dumál a kis cicmákjaival meg autóival. Apropó, az utóbbi egy hétben nincs apelláta, hiszti ide, hiszti oda, tízkor menni kell az ágyba, mindkettőnek. Általában hiszti van vagy jó tíz-tizenöt percig, meg nem szeretlek benneteket, meg mindenféle egyéb kitalálása, még éhes vagyok, még szomjas, még egy mese. Gyanús. Teszteltem hát: ha kér szendvicset, meg kell ennie. Megette eddig mindig, pedig tipikusan ő az, aki alig eszik. Annak ellenére volt amúgy éhes tízkor, hogy előtte 8 körül van vacsora.

Ünnepek
 

Szüleimnek és tesómnak küldtünk haza csomagot, ők is küldenek vissza. Kicsit hamarabb vették fel, mint gondoltuk, ezeket általában én szoktam intézni, de van, amire nincs ráhatásom. Azt mondták 6-7 körül jönnek este, mondom szuper, akkor már itthon leszek, intézem. Erre jöttek fél négykor. Férj intézte, szerencsére minden felcímkézve, elpakolva volt.

A Mikulást mi egyébként olyan kevert módon tartjuk. Persze megy a tiszta csizma az ablakba, de nincs konkrétan megmondva, ki és mit rak bele. Valahogy belekerülnek, a gyerek fantáziájára van bízva, ki teszi bele. A magam részéről nem vagyok nagy híve a sok csokinak, így történhetett az, az ajándékok nem fértek a csizmába. Egy mágneses rajzoló, és egy kis autós ugrató/garázs volt pár apróbb csoki mellett.

Megérkezett a bejglibe való is: pisztácia meg kesudió. Férjem „újhullámos” bejglijei nagy sikernek örvendenek, isteni finomak, ráadásul rám tekintettel diabos változat is van mindig. Szóval a bejgli az ő reszortja, jövő héten főpróba megint. Ennek örömére meglepivel készülök én is, ugyanis bár az én kedvencem a székelykáposzta, de tudom, hogy őt egy jófajta töltöttel lehet igazán levenni a lábáról. Másodjára csinálok életemben, mert én ugyan meg nem enném, de megpróbálom lehetetlent: elkérem anyósomtól a tuti receptet, szerzek valahonnét savanyított káposztalevelet, és hajrá. Lassan pedig ideje lesz elkezdeni karácsonyi hangulatba tenni a lakást. Eddig még semmit nem tettem ki. Előtte azonban még egy nagyobb takarítás befigyel, lévén megérkezett az új takarítógép, utólagos szülinapi ajándékként.

Tildy

A napló előző részeit itt találod:



18. hét: A földön fetrengve bírtam ki az első heteket
Szabadidőmben a földön fetrengtem, mert kizárólag a kemény padló volt a legkényelmesebb. Rengetegszer eszembe jutott, hogy csak ezen legyek túl.
Tovább>>>

19. hét: "Ha terhesen megütöd magad, meglátszik majd a gyereken!"
A hasamon van egy hatalmas anyajegy születésem óta, anyukám pedig csak hajtja, hogy ez amiatt van, mert mikor terhes volt velem, a hasára esett a meggy.
Tovább>>>

20. hét: Még iskolatáskát sem vihetnek a suliba a gyerekek Angliában
Tanárok és a  gyerekek egy „buborékban” vannak, nem keveredhetnek. Egy osztály két tanár. És csak ott.
Tovább>>>

21. hét: Kinőttük a lakást - és a melltartómat is
Be kell valljam, a lakást így 5 év után, a plusz extra kis műhellyel együtt is, de biza kinőttük. A melltartóim szűkek és szúrnak. Elegem lett.
Tovább>>>

22. hét: Először a gyerek kezdett el köhögni, aztán mi is elkaptuk
A lányom is elkezdett köhécselni, sőt, hétfő reggelre a férjem is ágynak esett. A felnőttek abszolút totálisan kidőltek a sorból.
Tovább>>>

23. hét: Elköttessem magam a harmadik szülésnél?
Miközben biztonsági játékos is szeretnék maradni, a gyerekeimnek anya kell, nem biztos, hogy egy negyedik terhesség jó lenne, negyedik császárral, ha éppen úgy adódik.
Tovább>>>

24. hét: Te is zombi lettél terhesen?
Mostanában úgy nézem, totál nincsenek nálam otthon.
Tovább>>>

25. hét: Túl sokat hízok a terhesség alatt, emelkedik a cukrom
Két hónap alatt felkúszott 5 kiló, és a korábbi szülési súlyaimat már most elértem. Jelenleg így 25. betöltött hét közepére +6 kilónál járok összesen. Sok.
Tovább>>>

26. hét: Ennek a nőnek semmi sem jó
Fordult kissé a kocka, amennyire sok dolgom volt az elmúlt hetekben, most annyira nem találom a helyem.
Tovább>>>

27. hét: Fejbe vágott a fiam a gitárral
Pont telibe talált a gitár feje. Fejemhez kaptam, vérzik. Na ekkor aztán kiborultam, világgá kiáltottam, hogy elegem van és hatalmas zokogásban törtem ki.
Tovább>>>

28. hét: Amikor végtelenül örülök a negatív tesztnek
Hét elejétől a fiamnak online oktatás van egy csoportbéli pozitív covid-eset miatt. Csütörtökön reggelre sajnos neki is 39 fok fölé ment a láza, gyorsan kértem is tesztet.
Tovább>>>

29. hét: Nem engedem a gyerekeimet iskolába
Az egészségem védelme érdekében nem sok opció maradt. Elköltözöm valahova; vagy a fiunkat kivesszük a suliból egy időre.
Tovább>>>

30. hét: Majdnem infarktust kaptam, amikor hazaértem
Senkinek nem kívánom ezeket a perceket, talán az utóbbi időben először fordult meg a fejemben, hogy mennyire könnyen meghalhatok.
Tovább>>>

31. hét: Magányosan fogok szülni karácsonykor?
Ki tudja, lehet, hogy a férjem nélkül szülök. Nem lelkesedek a gondolatért, viszont sajnos abszolút lehetséges szcenárió.
Tovább>>>

32 hét: A férjem azt hiszi, hogy már nem fontos nekem
A férjem szerint ő az utolsó a sorban, hogy nem érdekel, mi van vele. Pedig ez egyáltalán nem igaz!
Tovább>>>

33. hét: Ha nem haldokolsz, nyomás dolgozni!
Itt kegyelmet ne várj. Most nem szúr a szíved? Hát akkor végül is nincs akadálya a munkának, nem indokolt a további táppénz.
Tovább>>>