Budapesti kiruccanás
 

Múlt hetünk egy pesti kis kirándulással kezdődött, férjemmel együtt mentünk a genetikai ultrahangra, amit ezen a héten ismételni kell. Fiunkat sem hagytuk otthon, ideális alkalom nyílt a volt bébiszitterével való találkozásra. A bébiszitterkedés végével nem szakadt meg a kapcsolat, folyamatosan hírt adunk egymásról. 

Érdekes dolog, mikre emlékszik akár egy ötéves gyerek, mikre nem. Meg az is, hogy egy felnőtt ember hogyan érzékeli az időt. Ő csak három hónapot volt velünk, de mintha évek lettek volna. 

Szóval amíg mi az orvoshoz mentünk, addig a fiunk kicsit elment vele az állatkertbe. Nem emlékezett rá, pedig nagyon is tudja otthon, hogy korábban ezt vagy azt kitől kapta. Van egy színes kis összerakható autója, ami a bébiszitterétől lett, tudja kitől kapta, mégis arcot nem tudott ezek szerint társítani hozzá, annak ellenére, hogy évente találkozunk. Hiába na, egy év sok idő egy ilyen pici gyerek életében. 

Azon gondolkozom Budapesten is csak átutazóban járt velünk, így tágra meredt szemekkel nézte mennyi autó van az utakon. Sétáltunk egy hatalmasat a  belvárosban is, így este a vonaton már kifogyott az elem, elaludt. 

Kettővel sem egyszerű, mi lesz hárommal? 
 

Mivel lány a  következő, ezért több fiam már valószínűleg nem lesz. Ezért is érint mélyen, mikor azt látom, hogy akár apukám oldaláról, akár anyósék részéről is, de ritkán férjem által is megy a szekálása. Értem én, hogy nem tökéletes, de ha felrúg egy földre letett teli poharat, akkor miért van odamondva neki hallhatóan durva hangsúllyal, hogy miért nem figyelsz oda, de ügyetlen vagy, hányszor kértük már? Te meg miért rakod oda, édes kicsi férjem azt a poharat, te is szoktál ügyetlen lenni, nem kell a lecseszés. És napok óta ez megy, és biztos amiatt, mert mások a határok. Pedig ha a fiam olyan, vagy csak kicsit hasonló, mint amilyen én voltam, akkor ez sokáig tüske marad benne. Nem  kell nagy dolgokra gondolni, mert egyébként jólelkű gyerek, csak izeg-mozog, nem tud várni, nem tud megülni a helyén, stb.

Értem én, hogy nem szent a lelkem, csak gyerek. Tudom az okát is annak is, ha pl. minket ütöget, vagy a húgát nyúzza. Figyelmet szeretne. Ebben én is bűnös vagyok, hogy nem tudok rá elég időt szánni, egyedüli fejlesztőként vagyok határidős (szept. eleje) projekten. Ha csak és kizárólag vele foglalkozom, egy angyal. Imádom! 

Beszélgettünk róla, kérdeztem, ilyenkor mi történik vele, mikor Manát vagy minket bánt, vagy csúnyát mond. Azt mondja, nem akar megütni bennünket, de nehéz nem megütnie, mert a feje azt mondja neki, hogy de mégis tegye meg. Szóval szerintem dühös, de sajnos nem tudja megfelelően projektálni. Erre viszont nem hinném, hogy az a jó reakció, hogyha rám üt, akkor porig alázni és megszégyeníteni. Okos fiú, foglalkozni kell vele, de persze meg kell tanulnia figyelnie is arra, amit kérnek tőle. 

Egyre inkább  hajlok arra, hogy segítség kell. Na, nem neki, hanem nekünk. Nagyon sok dologban stimmel pár tünet az ADHD-ból, valamiféle diagnózis (akár van, akár nincs ilyen baja) segítene nekünk a hogyan továbban. Aztán tényleg lehet csak annyi a baja, hogy ő többet igényelne bennünket, mi meg sokat dolgozunk. De mindenesetre elindulnánk valamiféle úton előre.  

A másik sarkalatos pont az alvás. Anyuéknál szuperül ment, mindkettő elfáradt estére. Itt is fáradt a nagy, de nem annyira, hiszen panel, nem állandó udvaron futkosás, nem dől el 9-kor. Ebből már többször is volt súrlódás. A kisebb sem alszik el 9-kor, hisz délután 2 órákat alszik. Na, ebből is vannak gondok persze, hogy 10-kor kezdenek menni aludni. Én már megszoktam, inkább menjenek akkor, minthogy itt reggel 6-kor csiviteljenek. 

Mikor épp ezeket a sorokat írom, véletlen én is velük együtt mentem 10-kor, fél négy óta ébren vagyok azóta, és sehogy sem megy a visszaalvás. Gyűlölöm. Bagoly az egész család. Viszont tanult új dolgokat is: anyósom pl. megtanította pótkerék nélkül bicajozni, most ez a nagy favorit nála. Manát sem kell félteni, azért ő is húzogatja  a cica bajszát. Igaz rá elég csak kissé mogorvábban nézni, tudja, hogy gond van, a kis mimózalelkű.

Munka és iskola
 

Jelenlegi projekten egyedüli fejlesztőként kvázi minden rajtam áll vagy bukik. Na, jó, a product analystunkon is persze, nem cserélnék vele, igazán jól kiegészítjük egymás munkáját.

Ha nem tudok koncentrálni, márpedig ha a  gyerekek pörögnek, hangoskodnak körülöttem, akkor nem tudok, akkor nem haladok jól. Így néha éjszaka szoktam, legalább akkor könnyebb. 

Közben szeptembertől kicsit visszaülök az iskolapadba, bizony mondom nektek, tuti nem vagyok normális. Így sincs időm, én meg tanulok. De mikor, ha nem most? Talán a gyerekekkel kapcsolatban is jól fog jönni, beadtam mérnöktanári szakra a jelentkezésem pótfelvételin, és a szóbeli is maximum pontszámra  sikerült. Oktatástechnológia, pszichológia a pedagógiában, rosszul szerintem sose jön. Úgy néz ki, az oktatási részt akár munkahelyi oktatással is le lehet majd tudni, szóval bízom a  legjobbakban. Négy félév, levelező, ami  a jelen szituban szerintem inkább távoktatásos jelleggel fog menni.

Apropó, iskola. A kis-nagy ötévesem elsős lesz. Na, mi kell egy elsősnek? Bizony hátitáska, na de nem Angliában. Nézte, nézegette is velem a hátizsákokat mikor épp egy újabb fantasztikus kulacsot kerestem, és hopp, rábökött egyre. 

Én meghökkentem:  - hova veszed ezt fel? Kinn nem hordanak ilyen iskolatáskát!

Nem, baj ő szeretne egy ilyet. Viszont az összes áruházból ki volt fogyva, online is, mire végül egy helyen találtam, ott is utolsó darab volt. Elhoztuk és most nagyon boldog vele. Ha mást nem, majd a tornacuccot , a „book bag”-et, meg a megegyező mintájú kulacsot majd ebben viszi. Tévedés lenne azt gondolni, hogy minden az ölébe hullik, amire rábök, de be kell valljam, nekem is tetszik ez a hátitáska, márpedig köztudomású, mennyire hátizsák-mániás vagyok. Most, hogy jobban belegondolok, van egy darab piperetáskám, amit kb. karácsonykor vagy ünnepélyes alkalmakkor viszek, 0 db női táskám, és vagy 6 hátizsákom...

Visszatérve a  sulira az iskola bevásárlás tehát nagyjából ebből állt: 

  • Kulacs
  • Hátizsák(de ez ki is maradhatott volna)
  • Iskolai egyenruha

Minden más van az iskolában. Hathetente beadunk három fontot, abból vesznek mindenféle taneszközt. Ceruzát, festéket, papírt. Nem kell se venni, se vinni tanszert.

A másik fontos dolog, hogy küldenünk kell haza rajzlapot, azt viszont csak saját passzióból. Nem vicc, lehet, hülyének néztek, de kinn iszonyat drágán van, a nyomtatópapíron meg még a filc is átüt, nem hogy arra lehessen festeni. Szóval 100 darab rajzlap rendel, és akkor kinn is lehet maszatolni. Csak papírra, ugye Mana? 

Babadolgok
 

Lassan félidő, és egy vadonatúj ‘Born in 2020’ body-n kívül nem vettem semmit. Azt is még akkor, mikor a pocakban sem volt jelenlegi lakója. Nem szeretném azért, hogy a harmadiknak ne jusson új, lesz az is. Minden gyereknek pl. saját kis babaplédje van, amit el is teszek nekik emlékbe. 

Így lesz ez Mirával is. Apropó Mira, igen, ez a választott (bece)név, valószínűleg ez is marad. Viszont ebben a formában top 10-es itthon, na, mikor férjem megtudta, lesett  is nagyot. Így lehet csak a becézése lesz ez, a teljes neve meg olyan, ami becézhető így. 

Még hazautunk előtt kiderült, hogy kislányunk lesz, pedig én már kezdtem úgy belelendülni a  fiúnevek vadászatába. 

Ismét beadtunk egy kérvényt, pontosabban kettőt: ünnepélyesen jelentem, hogy augusztustól lehet Triton nevű kisfiú hivatalosan is Magyarországon. A Nermint, amely bosnyák eredetű férfinév sajnos nem fogadták el, mert van, ahol női név. Csak akkor tudnám, miért adható Mehdi női, illetve férfi név is….

Mivel odahaza a lakás kicsit átrendezve, ezért döntöttünk, melyik ágy marad. A két nagyobb gyerek megy az emeletesre, a kicsi pedig megkapja a fiunk  junior ágyát visszarendezve babaággyá. Az picit nagyobb, mint most a lányunké és pelenkázófeltét is van rá. 

Érdekes lesz, ugyanis kinőttük a lakást, gondolta a manó ezelőtt hat évvel, mikor nekikezdtünk a  lakásvásárlásnak, hogy ilyen hamar kicsi lesz. 11.5 nm a nagyobbik háló, na, most ott lesz összesen öt fekhely: két szint az emeletesen, egy a babaágy, meg a kinyitható kétszemélyes kanapé. 

Babonák
 

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem anyu folyamatosan csesztet, hogy jaj, nagyon vigyázzak magamra, mert meglátszik majd a gyereken, ha én megütöm magam. A hasamon van egy hatalmas anyajegy születésem óta, ő pedig csak hajtja, hogy ez amiatt van, mert mikor terhes volt velem, a hasára esett a meggy. Jó egy hete sikerült anyósomék franciaágyába úgy belerúgnom véletlen, hogy azt hittem, eltört a kislábujjam. Talán szerencsére nem, de azért a szivárvány majd minden színében pompázott, azóta is sajog. Mondom is anyunak, mi történt, erre jött a szokásos liturgia, hogy majd a gyereknek így meg úgy, ez meg az lesz… 

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ettől én kész vagyok. Nincs herótom a 13-as számtól, nincs bajom a fekete macskával, egyedül talán a bababejelentéssel szoktam kicsit jobban várni, a 12. hétig, érthető okokból.  Nem is tudom, mire gondolt, hogy majd kacifantos lábujjakkal születik? Nem lenne elképzelhetetlen. Na és? Mi van akkor? Imádni fogom úgyis.

Már csak egy hét idehaza, és utána ismét otthon leszünk. De azt kell mondjam, itt sem volt sokkal több időnk, mintha otthon lettünk volna. 

Tildy

A napló előző részét itt találod:

18. hét: A földön fetrengve bírtam ki az első heteket
Szabadidőmben a földön fetrengtem, mert kizárólag a kemény padló volt a legkényelmesebb. Rengetegszer eszembe jutott, hogy csak ezen legyek túl.
Tovább>>>