Hát igen, bár még nem írtam ide ki ilyen nyíltan, ez év január végén megszaporodott a falkánk. Eddig hat emberből és két kutyából „álltunk” (mi négyen, Anyukámék ketten, a mi Miss Blökink, aki eurázsiai szuka, és Anyuék kis keverék Seniorja), de azon a borongós, covidlezárásos téli napon végre hozzánk költözött Mr. Blöki, a nyolchetes, karamellszínű nagy uszkárfiú is. Végre, írom, mivel a kisebbik fiam addigra már kis híján beledilizett a várakozásba, és korántsem volt vigasztalható azzal a tagadhatatlan ténnyel, hogy hát már két kutya is van a háztartásban – az nem ér, érvelt a gyerek, mert neki olyan kutya kell, akivel játszani lehet, bújócskázni, fogócskázni, aki labdát apportíroz, és mindezekre, igaz, ami igaz, egyik meglévő kutyánk se hajlandó.
Senior már öreg, és soha nem is volt labdás, Miss Blöki meg olyan hűvös megvetéssel szemléli a pattogó labdát, hogy labda legyen a talpán, akinek nem lesznek gátlásai. Legalább egy évig hallgattuk a gyerek könyörgését, mire megadtuk magunkat: jó, akkor most egy játékos, aktív kutyával bővítsük ki a falkát, aki jó eséllyel nem allergizál, és aki nem kézitáska méretű, mivel a férjem nem szereti a kicsi kutyákat. Plusz, ez az én kikötésem volt, legyen vidám, belevaló, legyen humora, inkább csibész legyen, mint patetikus juhászkutya – amivel ki is esett a skót juhász, az első ötlet. Csodaszép, okos, problémamentes kutyák, de részemről nem bírom hosszú távon elviselni a patetikus szeretetrohamaikat. Persze, szeressen a kutyám, csak ne ennyire drámaian.
A következő ötlet a lagotto romagnolo volt, az északolasz vízi- és szarvasgomba-kereső kutya. Rögtön írtam is vagy ötven tenyésztőnek, bemutattam a családunkat, elmondtam, hogy miért és mire kellene a kutya és megkérdeztem, hogy lenne-e kölyök és mikor. Nagyon kedvesen válaszoltak jó páran, de a legtöbben rossz hírt közöltek: most éppen nincsen kutyájuk, és egy-két évre minden tervezett almuk az utolsó kiskutyáig elő is van jegyezve. Csak két tenyésztő írt mást.
Az egyik az aggodalmát fejezte ki az iránt, hogy nem lesz-e nekünk „túl sok” a lagotto, valóban ennyire eleven fajtával leszünk-e boldogok, és felajánlotta, hogy telefonáljunk, találkozzunk, nézzük meg a kutyákat élőben is. A telefonra sor került, hosszan beszéltünk, és utána erősen elgondolkodva tettem le a telefont: tényleg lehet hogy nem a lagotto a legjobb ötlet. De akkor meg mi a kányát vegyünk???
A válasz egy nappal később érkezett, szintén e-mail formájában: újabb tenyésztői válasz, messze az ország keleti feléről, egyetlen lakonikus mondat formájában: “levelét megkaptam, telefonálnunk kell, hívjon fel”. A hangnemen kissé meglepődtem, mert bár a németek levelezési stílusa tudottan célratörő és mellőzi a small talkot, ez mégis kirívóan sallagmentes kapcsolatfelvétel volt. Mindenesetre feltárcsáztam a megadott számot, majd a kurtán-furcsán bejelentkező női hangnak szóban is elmeséltem, milyen kutya kéne, mire és milyen családnak.
Monológom közben néha el-elbizonytalanodtam, vajon van-e még valaki a vonalban, mert senki nem szólt vagy kérdezett közbe, teljes volt a csend. Amikor elhallgattam, és mégis megszólalt a női hang, akkor sem lettem sokkal okosabb, mert csupán ennyit mondott:
„Maguknak nem lagotto kell, hanem nagy uszkár. Nekem van egy szukám, akit most fogok befedeztetni, és még van hely a listán, felférnének. Jöjjenek el, ismerkedjünk meg.”
Majd egy időpont-egyeztetés, ez is maximális hatékonysággal, aztán tschüs, és letettük a kagylót. Kissé bután bámultam magam elé, aztán mentem a családhoz, elújságolni, hogy a hétvégén négyszázegynéhány kilométerre megyünk kirándulni, megnézendő egy olyan fajtát, amire eddig még soha nem is gondoltunk. Tudtam, mindenki boldogan fog bepattanni az autóba, és a férjem se fogja akarni átadni nekem a kormányt, hiába a sok-sok kilométer, hiszen örül, ha végre kimozdulhat az első covid-nyárban, az akkor már hónapok óta tartó „maradj otthon”-kampány kellős közepén.
A tenyészettől, amelybe azon a júniusi napon bebocsátást nyertünk, leesett az állam. Láttam már szép kutyatenyészetet, de ilyet még nem. Egy pici falu egy hatalmas házába tessékelt be minket a telefonból „ismert” szófukar hölgy, ahol átmenőben éppcsak egy pillantást vethettünk az otthonos berendezésre, a tipptopp rendre és tisztaságra, és már kint is voltunk a tágas, ápolt kertben, ahol végre igazán szemügyre vehettük a négy mokány, izgága lagotto szukát, és a magas, szőke, karcsú, hihetetlenül kecses és finom nagy uszkárt, akik már a bejárati ajtó óta ott örvénylettek körülöttünk.
Jó szocializációjukról mindannyian rögtön tanúságot tettek, Miss Blökinket, aki természetesen velünk volt, mindenféle megjegyzés nélkül engedték be velünk együtt, egyetlen rossz szó sem esett a kutyák között, egyesült erővel robbantak ki mind a hatan a kertbe, ahol Miss Blöki felfedező- és bokorlepisilő körútra indult, míg a lagottók földhöz vágott tömör gumilabdaként pattogtak össze-vissza, szemmel követni is nehéz volt őket, ahogy szétszóródtak a hatalmas kertben. És mindennek a vidám kavalkádnak a közepén ott állt leendő kiskutyánk anyukája, és nagy, kedves gombszemeivel kérte, figyeljünk oda rá is, ha ő nem is ugrál olyan szertelenül, mint a kisebb társai, a lagottók.
Több se kellett a fiamnak, rögtön kisajátította magának a szukát, és a következő órában együtt labdáztak, együtt hevertek, simogatták egymást, míg mi, felnőttek, beszélgettünk. A tenyésztő most sem volt sokkal beszédesebb, igazából csak annyit mondott, hogy csak harmincöt év tenyésztői munkája után ismerte meg a nagy uszkárt, és hogy minden percet sajnál, amikor még nem ismerte ezt a fantasztikus fajtát, mi pedig elmeséltük, hogy eddig milyen kutyatapasztalatokkal rendelkezünk, hogy pontosan hol is lakunk és milyen élet várna a kis kölyökre nálunk.
Mindeközben a tenyésztő a fiunkat és a szukát figyelte, úgy tűnt, nem annyira az érdekli, hogy mi mit beszélünk, hanem az, ahogy ők ketten egymáshoz viszonyulnak, mi pedig tudtuk, hogy innentől valószínűleg nyert ügyünk van: fiunk ugyan irtó balhés és hangos tud lenni, de a kutyákkal remekül bánik, és minden mozdulatából sugárzik az irántuk való szeretet. A látogatás végén meg is kaptuk az ígéretet: okés, fent vagyunk a listán, figyeljük a tenyésztő honlapját, onnan fogunk értesülni a pároztatás megtörténtéröl, meg a kiskutyák születéséröl.
Ha a kölykök megszülettek, hívjuk fel őt, és akkor kijelöljük a látogatások időpontját, a kölykök négy-, hat-, és végül nyolchetes korában jöjjünk, hogy a tenyésztő lásson minket a kiskutyákkal együtt, hogy eldönthesse, melyik érdeklődő melyik kiskutyát fogja megkapni. És nem, nem engedi, hogy mi döntsünk, ö jobban ismeri a kölyköket, jobban tudja, kihez melyik passzol, bízzunk benne, ő az eddigi pályafutása alatt csak akkor kapott vissza kutyát azzal, hogy az új gazdik nem bírnak vele, ha hagyta magát rábeszélni, hogy a gazdik válasszanak. Ezzel el is váltunk.
Telt-múlt az idő, eltelt a nyár, és egy késő szeptemberi napon megtörtént a fedezés, majd nyolc hét múlva megszülettek a bébik, nyolcan. Mekkora örömmel néztük a naptárat, hogy bizony karácsonyi ajándék lesz az első, négyhetes látogatás a kölyköknél, szebben nem is történhetne, amikor is, pont két hetesek voltak még csak a kicsik, egy szombat reggel megcsörrent a telefonom, a tenyésztő volt: el tudnánk-e menni már másnap, vasárnap, kölyöknézőbe, mert hétfőtől az egész szövetségi államban lezárások lesznek, ki tudja, meddig fognak tartani, és ha most nem megyünk, akkor lehet, hogy nem is láthatjuk már a kiskutyákat az alomban. Semmi gond, mondtuk, egyéb programunk nincs, természetesen megyünk.
Erre az útra már sokkal alaposabban felkészültünk, mint az elsőre: miután egész nap úton leszünk, és nem tudjuk, kapunk-e egyáltalán út közben valamilyen ellátmányt, minden elképzelhetővel felszerelkeztünk: kaja, víz, fertőtlenítőszer, minden mennyiségben, mert az biztos volt, hogy maximum tankolni állunk meg, és a pisilést is a kukoricásban bonyolítjuk, hogy minél kevesebb ember közelébe kelljen mennünk.
Pontos időpontra mentünk, a tenyésztő nyolc leendő gazdicsaládot zsúfolt be abba az egyetlen napba, óránkénti turnusokban váltottuk egymást. A látogatás alapos kézfertőtlenítéssel, házipapucs-átvétellel és hosszú kutyasimogatással kezdődött: a kölykök mamája ugyanis elhatározta, hogy kihozza a maximumot ebből a furi napból, mikor elárasztják a házat ismeretlenek, és minden érdeklődőnek először is keresztbe fekszik egy kis simire, mielőtt bemehettünk a „szentélybe”, abba a szobába, ahol a „Wurfkiste”, vagyis az „ellődoboz” volt. Ez olyasmi, mint egy nagyobb fakeret, puhán kibélelve, a fala olyan magas, hogy csak a felnőtt kutya tudja átlépni, a kölykök nem tudnak kijönni belőle. Ilyen „ládában” laknak a kölykök a mamájukkal, míg olyan nagyok nem lesznek, hogy már ők is ki tudnak jönni belőle, kábé négyhetes korukban. A mi tenyésztőnk akkor, négyhetes korukban költözteti a kölyköket a mamájukkal együtt a kertben lévő „kölyökházba”, ahol jobban elférnek, és ahol ő, a tenyésztő megint velük lakik, hogy óránként kiengedhesse a kölyköket pisilni – mert a szobatisztaságot nem lehet elég korán elkezdeni.
De vissza az „ellődobozhoz”: a tenyésztő eddigi fotóin gyönyörű, igényes, patyolattiszta környezet látszott, most pedig, élőben, olyan szép helyre vezetett be minket, hogy elámultunk: a kölykök kifogástalan tisztaságban, jó illatban, kényelemben, melegben fogadtak minket, a ház nappali szobájából nyíló kis vendégszobában. A szoba sarkaiban vitrinek álltak, tömve mindenféle kutyakiállításról származó serleggel, oklevéllel, és a szoba közepén ott voltak a kis maszatok. Mindannyian megilletődve léptünk hozzájuk, még a tenyésztő is, mint mondta, annyi év alatt soha nem mutatott még meg kéthetes almot a leendő gazdiknak, és kért minket, nehogy kivegyük a kölyköket.
Természetesen megsimogathatjuk őket, de még nagyon kicsik, akár még a ruhánkon lévő kórokozóktól is betegek lehetnek, csak a ládában simogassuk őket. A láda köré guggoltunk, ismerkedni kezdtünk a kölykökkel, és próbáltunk megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az átok Covid miatt valószínűleg most látjuk őket utoljára, mielőtt elhozzuk a nyolchetes kiskutyánkat. Próbáltuk nézegetni őket: vajon melyik színű nyakszalagot viselő kiskutya lesz a miénk? Az eddigi fotókon fura módon mindig a világoskék nyakörves kiskutya volt a legédesebb, mintha ő született volna nekünk – és láss csodát, egyszerre csak pont ö tolta oda magát szuszogva a fiam keze alá egy kis simire meg kézrágicsálásra. Mondanom sem kell, hogy elolvadtunk, és megkértük a tenyésztőt, hogy ha lehet, és ha azt gondolja később, ha már nagyobbak lesznek a kicsik, hogy a világoskék nyakszalagú kiskutya passzolna hozzánk, akkor, ha lehet, őt kérjük, rábólintott, megnézi majd, aztán megkínált kávéval meg egy kis sütivel, hálásan fogadtuk. És itt már le is telt az egy óra, mennünk kellett, hiszen az ajtó előtt már ott várakozott a következő izgatott gazdi-kontingens, mi pedig visszaindultunk.
Ha így lenne lottó telitalálatom, nagyon örülnék: sajnos bejött az a tippünk, hogy már csak a kiskutya elhozatalakor fogjuk legközelebb látni a kicsit. Keserves nehezen telt az a hat hét a sötét, csöndes, fullra lezárt Covid-télben, míg Rá vártunk, csak azok a dicshimnuszok vigasztaltak, amiket online olvasgattunk a nagy uszkárról: kedves simulékonyságáról, játékosságáról, könnyű nevelhetőségéről, legendás eszéről, és arról, hogy milyen sajnálatos, hogy ez a fajta „kiment a divatból”. „A világ legfélreértettebb fajtája”, állt sok helyen, mert a furi formákra nyírt szőrük miatt a legtöbben azt gondolják ezekről a kutyákról, hogy „elkényeztetett négylábú dívák”, holott a valóságban tűzrőlpattant, igen aktív és kalandvágyó kutyák.
Megkaptuk és aláírtuk a vételi szerződést is, a kiskutya áfás vételárát átutaltuk a tenyésztőnek, és mindannyian elolvastuk azt a „használati utasítást”, amit a tenyésztő küldött a kölyök első napjairól új otthonában. Egyre izgatottabban vártuk a napot, mikor végre elmehetünk érte, bár tudtuk, akár kalandosra is sikerülhet az utunk. Az indulás előtt egy papírt küldött nekünk a tenyésztő, amit ki kellett nyomtatnunk, tartalma: a tenyésztői egyesület által kiállított papír, amely igazolja, hogy az ezzel a csipszámmal rendelkező kiskutyát ma kell átvenni és hazavinni, tovább a tenyésztőnél nem maradhat, ezt az írást kellett volna felmutatnunk, ha útközben bárki is kérdőre vont volna bennünket, hogy hova is autózgatunk mi a szigorú lockdownban, többszáz kilométerre a lakóhelyünktől.
A kiskutya átadása sem hasonlított semmi olyanra, amit ilyen összefüggésben korábban átéltem: a házba csak egy személy mehetett be, a fiunkat küldtük, ahol a tenyésztő az ölébe rakta a frissen fürdetett és kicsit megnyírt kiskutyát nyakörvestül, pórázostul, felkapta az összekészített csomagot – tartalma: hazai kaja, kölyök „starter set”, pár játék, és a kutya papírjai -, és kikísérte őket az autóhoz.
Soha nem fogom elfelejteni a fiam megdicsőült arcát, ahogy jött lefelé azon a pár lépcsőn, olyan óvatosan lépdelve, és olyan féltve ölelve azt a kiskutyát, mintha a világ legnagyobb kincsét tartaná a karjában. Hálistennek a férjem filmezte, visszanézhetőek ezek a pillanatok. Aztán ott álltunk még egy kicsit a kocsi mellett, a január végi hidegben, és beszélgettünk pár percet (én őszintén sajnáltam a tenyésztőt, hogy most meg kell válnia a kiskutyáktól, időt akartam neki adni, hogy még láthassa egy kicsit a szőröst), aztán elbúcsúztunk, elindultunk. A hazaút flottul ment, csak kétszer álltunk meg pisilni, és semmilyen „baleset” sem történt, este pedig egy kimerült, de jókedvű és kíváncsi kölyökkel érkeztünk meg haza.
Melléklet: a High Emotion tenyészet „újszülöttrészlege”, Sarah-val, az anyukával, és a B-alommal (www.pudel-brandenburg.de)
teljesenmindegy
Kutyás sorozatunk előző részeit itt olvashatod:
A KUTYA LAKÁSBAN IS LEHET BOLDOG
Miért tartunk kutyát? Milyen egy kutya? Mit gondol, mit érez, mire van szüksége, mire nincs?
Tovább>>>
ALKALMAS VAGY KUTYAGAZDINAK?
Íme, a szempontok, melyek alapján eldöntheted, alkalmas vagy-e arra, hogy kutyád legyen.
Tovább>>>
NE TARTS KERTI KUTYÁT!
A kertben tartott kutya szenved, kutyát így tartani állatkínzás.
Tovább>>>
MILYEN MÁRKÁJÚ ÉS TÍPUSÚ KUTYÁT VEGYÜNK?
Egy pár extrém példa, hogy érezd, nincs az az agymenés, amihez ne találták és tenyésztették volna ki a megfelelő kutyafajtát.
Tovább>>>
MENTETT KUTYA - FOGADJUK BE? MILYEN A JÓ TENYÉSZTŐ?
Ha rám hallgatsz, majd a második-harmadik kutyád lesz mentett, ha akarsz rajtuk segíteni, mikor a gyerekeid már kirepültek/felnőttek, és te beletanultál a kutyatartásba.
Tovább>>>
A KUTYÁD ÚGY SZERET, AHOGY A GYEREKED
Merd szeretni a kutyát, ugyanolyan módon, mint a gyerekedet, ha természetesen nem is fog menni ugyanakkora intenzitással.
Tovább>>>
HOZZÁM! HOGYAN HÍVJUK BE A KUTYÁT?
Így tanítsd meg a kutyád, hogy jöjjön, ha hívod.
Tovább>>>
ENNYIT MAJDNEM MINDEN KUTYÁNAK TUDNIA KELL
A behíváson kívül sok más érdekes dolgot meg lehet tanítani az arra alkalmas és kíváncsi kutyáknak: lássuk, melyek ezek.
Tovább>>>
LÉTEZIK GYEREKBARÁT KUTYA?
Minden szülő, aki családi kutyát szeretne, vagyis olyat, aki a gyerekekkel is jól kijön, illetve őket elszórakoztatja, „gyerekszerető kutyát“ venne, de van-e egyáltalán ilyen?
Tovább>>>
JAJ, DE ARANYOS, MEGSIMOGATHATOM?
Új kiskutyánkkal, vagy már nem olyan új kisgyerekünkkel sétálva óhatatlanul elhangzik majd ez a kérdés gyerekszájakból, és sajnos nehéz jó választ adni...
Tovább>>>
NE SZOKTASD RÁ A KUTYÁDAT A KONZERVRE!
Hacsak nem az állatorvos javasolja valami miatt, hülyeség konzervre szoktatni a kutyát.
Tovább>>>
ÍGY CSINÁLD, HOGY NE LEGYEN BÜDÖS A KUTYÁD
Mielőtt kutya kerül a házhoz, alaposan el kell gondolkozni azon is, hogyan fogjuk ápolni a kutya szőrét: ki fogja csinálni, hol és mivel.
Tovább>>>
MIÉRT HAGYNÁD OTTHON A KEDVENCEDET?
Ha kutyánk van, örök kérdés és dilemma, hogy hol legyen a kutya, míg mi nyaralunk. Akár magunkkal is vihetjük...
Tovább>>>
ESVDE KÉRLEK, SZEDD FEL A KUTYÁD SZARÁT!
Nem nagy dolog felszedni, tényleg csak egy mozdulat, és a kezed is tiszta marad.
Tovább>>>
