Hogyan bánjunk a kutyánkkal?
Mikor a gyerekedet tervezted, biztosan sokat gondolkodtál-álmodoztál arról, hogy hogyan fogtok együtt funkcionálni. Hogyan fogsz vele kommunikálni, miket fogtok együtt csinálni, hogyan fogod megtanítani azokra a dolgokra, amiket te fontosnak gondolsz. Ezekben a tervezgetéseidben az segített neked, hogy tudod, nagyjából hogyan működik egy ember, mik a vágyai, mire figyel, miből tanul a legjobban, minek örül, mitől búsul. Nem is volt olyan nehéz, hiszen te magad is ember vagy, magadból indulhatsz ki.
Ha kutyát venni tervezel, szintén jó ötlet először egy kicsit elvi szinten elgondolkodni arról – még mielőtt konkrétan nevelni kezdesz -, hogy mi is lesz a kettőtök kapcsolatának alapja, hogyan tudod a legjobban mozgósítani a kutyában rejlő szeretet- és intelligenciatartalékokat. Íme, egy pár ebben segítő gondolat.
Először is: merd szeretni a kutyát, ugyanolyan módon, mint a gyerekedet, ha természetesen nem is fog menni ugyanakkora intenzitással. Neked, mint kezdő kutyásnak, ez a gondolat minden üntyülüpüntyülü ellenére eleinte furcsa lehet – egy állatot szeretni? úgy igazán? – de hidd el: ha te nem is tudod tizedannyira se szeretni a kis szőröst, mint a gyerekedet, a kiskutya pontosan annyira teljes szívvel és minden fenntartás nélkül fog szeretni téged, mint ahogy a gyereked szeret. Az ő szemében te vagy az origó a koordinátarendszeren, a világítótorony az éjszakában, minden szavahihető infomáció forrása, a Legfőbb Jó, a Gazdi. Szeresd tehát viszont, amennyit a szíved kiad – és az csak azután nevelj, pont mint a gyerekednél.
Másodszor: nézd el nekem, hogy az egyszerűbb érthetőség kedvéért eddig egy kicsit hülyének néztelek. Ugye, folyton azt bizonygattam, hogy a kutya nem más, mint egy domesztikált farkas – hát izé. A hivatalos rendszertan szerint a kutya (Canis lupus familiaris) a farkas (Canis lupus) alfaja, tehát valamilyen módon módosult formája. Mi a különbség? Az a pár tízezer év, amit a kutya az ember társaságában eltöltött, alapvetően megváltoztatta a viselkedését, a képességeit, az emberhez való viszonyát. Hiába nevelnénk fel egy alomnyi farkaskölyköt teljesen úgy, mintha kutyák lennének, az eredmény gyökeresen más lenne.
Talán a legfontosabb különbség, hogy a farkas sose fog úgy megbízni az emberben, nem lesz annyira „kezes”, mint egy kutya, mindig lesz benne egy kis óvatosság, végső bizalmatlanság. A második különbség az, hogy a farkas nem fog úgy tekinteni az emberre, mint információforrásra, nem tanul az embert figyelve. Az a kutya viszont, akivel jól bánnak, száz százalékig bízik az emberben, és születésétől tudja, hogy neki az embercsalád a falkája, hozzájuk kell igazodni, tőlük kell tanulni.
A kiskutyád, akit a tenyésztőtől hazafelé az autóban az öledben fogsz, ettől a perctől fogva tanul. Tanulja az autó zajait, a te hangod fekvését, a szavakat, amiket használsz, a kézmozdulataid jelentőségét, az elsuhanó fákat, a parkolót, ahol kiszálltok, hogy pisilhessen, a szagokat, a pórázt, a hangokat a vonal túlsó végéről, mikor telefonálsz, hogy még útközbenről elújságold mindenkinek, viszitek haza az új családtagot.
A kiskutya egészen öt hónapos koráig az úgynevezett szuperfogékony korszakában van, úgy szívja magába az információt, mint egy kis négylábú szivacs. Utána is tanul, de soha gyorsabban és mélyebbre hatóan nem, mint ilyenkor. Ebből következik az is, hogy nagy-nagy hiba azt gondolni, hogy „először szokjon be a kutya”, mondjuk hetekig, majd utána viszitek mindenfele. A dolog pont fordítva működik: a kutya attól, azzal szokik be, ha lehetőleg minél több mindent megismer veletek az otthon töltött első pár hét során.
Az első két-három nap persze a családé, a közös odúé, addig a kutyusnak otthon is van tanulnivalója. Hol vannak a szobák, milyenek a szagok, mit csinálnak gazdiék egész nap, milyenek a séták, milyen a nagyiéknál, ahova hétvégenként ebédelni megyünk – és amit jó eséllyel imádni fog, jelszó cubákos levescsont és korlátlan imádat -, aztán kitágul a világ.
Megtanulja, hogy kell a játszin szépen pórázon/megkötve lefeküdni szorosan a pad mellé, amíg a nagytesók játszanak (ez nehezen fog menni, sokat kell gyakorolni, mert a kutya nem látja be, hogy miért nem játszhat ő is a homokozóban), hogyan kell a csomagtartóban autózni, milyen egy forgalmas utca a sok lábbal, a mozgólépcső a metróban, a villamos, a busz, az étterem, ahol illedelmesen le kell feküdni és nem szabad zavarni. Mi történik akkor, ha csönget a postás – élelmesebb postások jutifalival „kezelik” a kölyköket, nagyon jó eredménnyel, égy életen át örülni fog a kutya a postásnak őrjöngés helyett -, hova megyünk a gyerekekért az iskolába, és hogy nem szabad kiugrani az autóból, mikor kinyílik a csomagtartó, hogy a gyerekek betegyék az iskolatáskákat.
Megtanulja azt is, mitől kell félni – a te hirtelen ijedt hangod, amikor közel megy el hozzátok egy autó, mikor a járdán sétáltok, informálja a kutyát arról, hogy ez a dolog bizony félelmetes, jó lesz vigyázni vele, kitérni az útjából. De félelem nélkül fog lemenni a metróalagútba, hiába a rejtelmes szél, a furi szagok, a szokatlan zaj, ha azt látja rajtad, hogy ez a mindennapi élet része, és te se izgulsz. Döbbenetes mennyiségű dolgot megtanul a kutya az első hetekben-hónapokban, és ebben a folyamatban két dolog segíti: egyrészt a gazdi tudatos és tudat alatti információi, valamint a kutya meglepően nagyfokú absztrakciós és disztingváló képessége.
A gazdi információi azok, amik részben bennünk is tudatosulnak – beszélünk a kutyához -, részben pedig észre se vesszük, hogy valójában jeleket adunk a kutyának arról, hogy mit gondolunk éppen a világról, és benne az ő viselkedéséről. A tudatos kommunikáció, a kutyához való beszélgetés a legfontosabb tényező. Természetesen szükség van jól begyakorolt, egyértelmű parancsszavakra is (hozzám, ülj, maradj). Az együttélés azonban jóval bonyolultabb annál, hogy egy pár vezényszóval lebonyolítható legyen, a kutyának állandó visszajelzésre van szüksége tőletek.
Beszélned kell hozzá, elsősorban minden szituációban megerősíteni, ha jól csinált valamit, például nyugiban elhevert a játszin, vagy az étteremben, vagy nem ugrott ki a csomagtartóból, mint az őrült – jó kutya! ügyesen csináltad! szuppiii! Persze ez azt feltételezi, hogy odafigyelsz a kutyádra akkor is, ha jól viselkedik, nemcsak akkor, ha helytelenkedik. Vigyázni kell erre, mert még a gyermekednél is nagyobb nevelési kárt okozhat, ha csak akkor figyelsz a kutyádra, ha rosszat csinál, és csak a szidás erejéig fordul felé a gazdi. Ha így teszel, nemsokára őrült kutyád lesz, aki akármi és bármi szörnyűséget megtesz, csak odafigyelj rá egy kicsit.
A mindennapokban beszélni kell sokat hozzá, elmondani neki, mi fog következni, te mire gondolsz, mit vársz, mitől félsz, minek örülsz, társalogni vele, mert egyrészt imádja a hangodat, másrészt meg mert meg fogsz lepődni, mennyi szót meg fog tanulni ezekből a gazdimonológokból. Ezen felül szükséges még meginteni, ha nem jót tett, és dicsérni és simizni, ha okosan viselkedett. A hangnem nyugodtan lehet „dajkanyelv” is, egy-két oktávval magasabb „éneklés”. Te biztos egy kicsit hülyén fogod magad érezni tőle, de a kutyánál meglepően klasszul működik, valószínűleg azért, mert a kutya jól hallja a magas hangokat, jobban, mint a dörmögést. (És talán ez a nyitja annak is, hogy a kutya miért engedelmeskedik jobban a kisgyereknek, mint a dörmögő hangú nagyapónak.)
Viszont egyet tudj, a kutya nem hülye! Beszélhetsz, amit akarsz, a nem tudatos kommunikáció, a testbeszédünk, a hanglejtésünk az, ami miatt nem tudjuk átverni a kutyát: csak akkor fogjuk tudni leszoktatni valamiről, vagy valamire rászoktatni, ha azt valóban, meggyőződésből úgy is gondoljuk, ebben is olyan a kutyád, mint a gyereked. A gyerek is pontosan megérzi, valóban fontos-e az anyunak, hogy ő szétmorzsolja-e a kenyeret a terítőn, vagy csak azért szól rá, mert „illik”, vagy mert épp rossz kedve van. Azt is megérzi a gyerek, mikor félsz, hiába próbálod titkolni előle. A kutya is pontosan tudni fogja, hogyan érzed magad valójában egy bizonyos szituációban, és azt is, hogy komolyan gondolod-e az intést, és aszerint fog viselkedni, amit az őszinte szándékodnak, akaratodnak, érzésednek érez.
A kutyák absztrakciós képessége szintén említést érdemel. Ha sokat viszed ide-oda a kutyádat sok-sok szituációba, hamar észre fogod venni, hogy mennyire jól át tudja ültetni az egyik helyzetben tanultakat egy másik helyzetre. Jó példa erre a játszi-kerti buli. Mind a két helyzetben meg kell a kutyának ülni békén, hiába futkosna inkább a gyerekek/meghívottak között, és ha a játszin ezt már begyakorolta, akkor a kerti bulin is tudni fogja, hogy nyugiban kell lennie.
A kutya azonban nemcsak absztrahálni tud, hanem disztingválni is! Hiába bocsánatos bűn otthon az asztalnál kunyizás, az étteremben az első rászólás után már nem fogja csinálni, rögtön tudomásul fogja venni, hogy hiába esznek a gazdiék itt is, itt véget ér a hasonlóság, és ezen a másik helyen nincsen kunyi, le kell feküdni szépen, nem zavarni.
A következő dilemma a pórázon vagy póráz nélkül-kérdés? Ha egyáltalán van választási lehetőség, és reális közelségben/elérhetőségben van olyan hely, ahol közlekedhet így is, úgy is a kutya, akkor a helyes válasz fifty-fifty. De miért kell mind a kettőt begyakorolni?
Rutinos, hosszú sétákra járó gazdikat kérdezve el fogják mondani, hogy az az igazi, ha a kutya szabadon szaladgál körülötted. Sokkal többet mozoghat, több illatot érezhet, sokkal jobb szórakozás a kutyának, és a gazdinak is nagyobb szabadság, ha csak a szeme sarkából kell odafigyelnie a kutyára, és nincs póráz, zavaró tényezőnek. Ezt, a póráz nélkül a gazdi közelében maradást, a vele együtt mozgást a legegyszerűbb megtanulnia a kutyának, ez az, ahogy a farkasfalka együtt vadászik.
A nyolchetes kiskutya ösztönből tudja ezt: az első két együtt töltött nap után, mikor már a legszórakozottabb kiskutya is felfogta, kihez tartozik ő, el lehet engedni a pórázról – persze csak autómentes környéken -, a kutyus szaladni fog a gazdik után. Persze elvonja a figyelmét egy-egy illat, hulló levél, szálló madár, vagy bármi, és elugrándozik más irányba is, de elég hívni, ő felfigyel, és ha a gazdi odébb ment, ő is megy majd utána, és ez így is fog maradni legalábbis a kutya kamaszkoráig (féléves kortól akár két-hároméves korig).
A kamasz kutya már nem követi a gazdit annyira automatikusan (ezért is hiba „későbbre” tolni a pórázról elengedést), de addigra remélhetőleg már kidolgoztak ők ketten valami működő rendszert a behívásra. A behívás gyakorlati tanításáról majd a következő részben, ott írok majd a konkrét tanítási módszerekről, legalábbis azokról, amiket ismerek, és amik nekem beváltak.
A szabadon követésnél nehezebb a pórázon mozgás, erre semmilyen örökölt viselkedési minta nem készíti fel a kölyköt. Ezen e helyen köszönöm KathyB-nek, hogy pár héttel ezelőtt nekem szegezte a kérdést, hogy miért dilis a kutyája a pórázon, mikor olyan jól tud szabadon jönni, és hadd legyek őszinte, ez után a kérdés után kezdtem el egyáltalán gondolkodni azon, hogy vajon miért is van ez olyan sok kutyánál.
Az én kutyáim se kivételek: mindegyik nagyon jól jött velem póráz nélkül, de többnyire idegőrőek voltak pórázon. Engem ez azért nem zavart, mert az idő nagy részében megtehettem, hogy póráz nélkül vigyem a kutyámat magammal – olyan helyen laktunk-lakunk -, de mi van azzal a kutyával, akinek az életkörülményei olyanok, hogy sokat kell pórázon járnia? Neki meg kell tanulnia, de miért nem tudja? Pont ezt? Nem tudja ezt is megtanulni, csak úgy, ahogy annyi mindent? Pedig ha húz, ha tökéletlenkedik, rángatjuk a pórázt, istenkedünk neki, megállunk, leültetjük, de egy se használ. Miért nem viselkednek a kutyák pórázon?
Mondom, erről KathyB kérdése révén kezdtem el gondolkodni, és tadámm, fény gyúlt az agyamban: azért nem viselkednek, mert ahhoz szoktak, hogy ha pórázon vannak, akkor már nem kapnak parancsszavakat, nem kell viselkedniük, hiszen a gazdi egyszerűen maga után vonszolja őket, oda húzza őket, ahova éppen kell, mindenféle parancsszó helyett. Lássuk be, pontosan ezt műveljük a kiskutyával! Rárakjuk a pórázt, és megyünk, és a nyolchetes picit gond nélkül húzzuk, ahova akarjuk. Csakhogy a kutya nem marad nyolchetes, és egy húszkilós kutyánál ez a huzavona már lényegesen kellemetlenebb ténykedés. A probléma tehát – mint majdnem mindig – a póráz MÁSIK végén van, de most már azt hiszem, tudom, hogy hogy fogom csinálni a következő kutyámnál, hogy ne legyen ideg- és kartépő a pórázon! A részletekről később.
És, a legeslegfontosabb, légy kedves a kutyádhoz! Ugye a gyereked sem csak akkor kap csokit, ha valami jót csinált, hanem adsz neki, „csak úgy”, hogy kedvezz neki, mert szereted. Ugyanígy kedvezz a kutyádnak, ha megteheted: adj neki finomságot, menj vele hosszú sétára, gyömöszöld öt percig, ha ott hempereg a lábad előtt! Hidd el, meg fog térülni az extra törődés, a kutya döbbenetes hálával és lojalitással reagál a gazdija minden apró kedvességére.
A következő részben a behívásról fogok írni.
teljesenmindegy
Kutyás sorozatunkat itt olvashatod:
A KUTYA LAKÁSBAN IS LEHET BOLDOG
Miért tartunk kutyát? Milyen egy kutya? Mit gondol, mit érez, mire van szüksége, mire nincs?
Tovább>>>
ALKALMAS VAGY KUTYAGAZDINAK?
Íme, a szempontok, melyek alapján eldöntheted, alkalmas vagy-e arra, hogy kutyád legyen.
Tovább>>>
NE TARTS KERTI KUTYÁT!
A kertben tartott kutya szenved, kutyát így tartani állatkínzás.
Tovább>>>
MILYEN MÁRKÁJÚ ÉS TÍPUSÚ KUTYÁT VEGYÜNK?
Egy pár extrém példa, hogy érezd, nincs az az agymenés, amihez ne találták és tenyésztették volna ki a megfelelő kutyafajtát.
Tovább>>>
MENTETT KUTYA - FOGADJUK BE? MILYEN A JÓ TENYÉSZTŐ?
Ha rám hallgatsz, majd a második-harmadik kutyád lesz mentett, ha akarsz rajtuk segíteni, mikor a gyerekeid már kirepültek/felnőttek, és te beletanultál a kutyatartásba.
Tovább>>>
