Miért tartunk kutyát? Milyen egy kutya? Mit gondol, mit érez, mire van szüksége, mire nincs?
De miért a kutya lett a legjobb nem-ember barátunk? Miért nem a tehén, a lúd vagy a disznó?
Azt mindenki tudja, hogy a mai házi kutya a farkastól származik. Ugyan Konrad Lorenz egy ideig egy alternatív teóriát hirdetett, de az, különösen a mai DNS-vizsgálatok segítségével, könnyedén cáfolható. Igen, a mai házi kutya a német dogtól kezdve a csivaváig egyetlen közös ősre tekinthet vissza: a farkasra. A farkas volt az az állat, amely – egy, részleteiben még csak sejtett folyamat során – az emberhez csatlakozott, a közelében maradt, és érzelmi kapcsolatot alakított ki vele. Egy eszkimó monda szerint Isten egy nap megharagudott az emberekre és állatokra, akik addig mindannyian együtt éltek, de folyton veszekedtek, és megparancsolta nekik, álljanak fel két sorba, egyikbe az emberek, másikba az állatok. Mikor felállt a két sor, Isten lesújtott a földre, hogy egyre táguló szakadék nyílt emberek és állatok között. De még mielőtt túl nagyra nyílt volna a szakadék, a farkas az utolsó pillanatban átugrott az ember oldalára.
Milyen közös vonásokat szimbolizál az eszkimók példabeszéde? Miért nem a lúd ugrott át az emberhez, vagy a medve, vagy a disznó? Miért pont a farkas?
A magyarázat a két faj – ember és farkas – közötti bizonyos pontokon tetten érhető hasonlóságban rejlik. Mind a két faj családokba/falkákba tömörül a túlélés érdekében, csapatban/falkában vadásznak, amelynek során nagy távolságokat tesznek meg, és a vadászat hatékonyságát feladatmegosztással növelik. Mind a két fajnak állandó lakhelye van az utódnevelés céljára, mind a két faj bizonyos – legfittebb - egyedei szaporodnak, bizonyos egyedei nem, de a nem szaporodó egyedek is a család/falka részei maradnak, kiveszik a részüket a közös élelem megszerzéséből, illetve az utódgondozásból. Ehhez járul még a farkas két fontos tulajdonsága: egyrészt képes az elejtett zsákmány azon részeit is táplálékként felhasználni, amit az ember nem tud vagy nem akar: belsőségeket, ínakat, csontokat, másrészt gyorsabban tud futni az embernél, jobban beéri a vadat. Az ember cserébe tüzet tud gyújtani, ami melegít, csodás, meleg, kényelmes odúkat épít, és meg tudja gyógyítani a sérüléseket. ő
Nyilvánvaló hát: a „kökorszaki” ember és a farkas nemcsak könnyen megértették egymást, egymás motivációit, hanem egymásnak kölcsönösen hasznot is tudtak hajtani. Nem csoda, hogy társak lettek.
Aztán eltelt körülbelül negyvenezer év. Az ember egyre többféle munkára be tudta tanítani a farkas egyre távolibb leszármazottait: kihasználva a farkas territoriális (területvédő) magatartását az ember a házait őriztette a kutyával. A farkas vadászösztöne vadászkutyák formájában segítette az ember táplálékhoz jutását, később a hobbiját. A juhásznak kapóra jött, hogy a farkas nem szereti, ha a „falkája” túlságosan szétszóródik, hajlamos összeterelni a tagokat.
Minél több idő telt el, és minél inkább rájöttek az emberek, hogy mi mindenre lehet megtanítani a kutyát, annál több feladat jutott nekik: mára a területőrzésen, a vadászaton, és a terelésen kívül – szigorúan a teljesség igénye nélkül - kocsit/szánt húznak, terhet cipelnek, embereket mentenek lavina alól, bűnözőket azonosítanak szag alapján vagy kapnak el menekülés közben, drogokat/adathordozókat/készpénzt/hullákat keresnek, vakvezetők, kerekesszékeseket segítők, cukrosokat, epilepsziásokat segítők lettek, illetve manapság a legnagyobb részük „egyszerűen csak” családi kutyaként keresi a mindennapi betevő száraztápját, mert az ember a farkasnak azt a tulajdonságát is ki tudta használni, hogy a farkas, mint ragadozó, legszívesebben egy meleg sarokban henyél, és maga elé téteti azt a kaját, aminek a megszerzése a vadonban rengeteg rizikóval járna és sok-sok energiába kerülne. És mivel a farkas ezen felül szereti a szoros testi közelséget és a simit, ami az embernek is elemi igénye, hát súlyos pénzeket fizetünk ki és átalakítjuk az életünket azért, hogy legyen kivel összebújni és legyen ki elé odarakni azt a kaját. Akár parazitának is mondhatnánk a családi kutyát, ha nem lenne ránk annyi, jól dokumentált, kedvező hatással a tartásuk.
A kutya származásából következnek azok a dolgok, amire szüksége van a velünk való együttélés során: az, hogy szorosan együtt éljünk vele, helyettesítsük számára a farkasfalkát, annak minden lényeges vonásával.
A legfontosabb a közös odú, vagyis a lakásunk, ahol együtt lakik a falkával, szoros testi kapcsolatban, lehetőleg állandó interakcióban. A farkas-kutya legeslegelső sorban szociális lény, vagyis minél közelebb van a falkához, minél több dolgot csinálnak közösen, annál boldogabb, kiegyensúlyozottabb = problémamentesebb és kellemesebb falkatag lesz belőle. Szeret összebújni, és mindig érdekli, hogy a többiek mit csinálnak, ha lehet, részt is vesz mindenben. Be kell vonni a falka mindennapi életébe, mint egy kisgyereket. Együtt reggelizünk, takarítunk, játszunk, olvasunk.
Kell még a közös vadászat, vagyis a séta. Ez az egyik legkellemesebb hatása a kutyatartásnak, minimum két jó hatása van: egyrészt akkor is kimész a lakásból és mozogsz a szabad levegőn, ha a kutya nélkül az orrodat se dugnád ki. (És az esetek többségében megállapítod, hogy kívülről nem is olyan ronda az idő, mint amilyennek belülről látszott.) Másrészt robbanásszerűen kibővül az ismeretségi köröd, kábé mint mikor közösségbe kerül a gyereked, és összeismerkedsz a többi szülővel. (Persze a gazdik között ugyanúgy lesz ellenszenves, mint a többi szülő között.)
A fenti két pontból következik, hogy ami NEM kell feltétlenül a kutyának – vagy csak viszonylag kevés fajtának -, az a kert, lakásban is tökéletesen boldog, ha elegendő vadászkörút van az életében. Normál társasági kutyának – tehát nem hiperaktív specialistának –, akit a lakásban tartanak, felnőtt korában napi három sétára van szüksége, kétszer egy kicsi, kábé 15 perces köröcskére, egyszer pedig egy egyórás nagyobb körre. Ennyi a minimum, ha ez több, akkor remek. Ha napközben, míg a falka többi tagja dolgozik-iskolába jár, a kertben van a kutty, akkor nem kell pisilni-kakilni vinni, tehát a 15 perces körök kiesnek, mint kötelezők, marad a napi egyórás séta, utána pedig együtt héderelünk az odúban a falkával, éjszaka együtt alszunk, egymás közelségében, illatában.
Nyilván kell még táplálék – én lusta vagyok, száraztáp-konyhai maradék kombóval etetem a (leg)szőrös(ebb) családtagot, nem főzögetek neki - , meg állatorvosi ellátás, de ezek nem igényelnek különösebb szervezést, vagy az életmód komolyabb átalakítását.
A következő részben azt fogom boncolgatni, hogy kinek érdemes kutyát tartani.
teljesenmindegy
Kutyás cikkeinket itt találod:
A kutya olyan, mintha kisbabád lenne
Nem, nem kell kutya! Vagy mégis?
Ez a kutya nem fél. Te félsz!
Vigyázz, a kutya nem mosolyog, vicsorog!
Vedd észre, ha a kutyád öregedni kezd!
Volt egy kertünk. Van egy kertészkedő kutyánk
Utolért a végzet: kutyát akarnak a gyerekek!
