Nem, nem kell kutya. Nem kelek háromnegyed hatnál korábban. Nem hagyom itt egész napra. Nem rendelem alá a kutyának az életemet. Nem lesz kutyánk.
„Ha Ön kezdő, a jó tenyésztő úgysem hagyja Önre a választást. Kikeresi a kölykök közül azt, amelyik a legjobban illik Önhöz.”
A kutyánk, aki nem lesz, és aki a legjobban illik hozzám (hihi), remegve ül a jobb hátsó ülés előtt, a gyerekek simogatják, nyugtatgatják. Egy fóliazsákot terítettem alá, áldom az előrelátásomat, mert már be is pisilt.
„Mielőtt választ, nézze meg jól az egész almot, és figyelje meg az egyes kölykök viselkedését”
A kutyánk nyár közepén, úgy hat hónaposan kerül be a menhelyre a temetőből. Minden ízében reszket, minden ingerre megbénul a rémülettől. A macskaházban, kölyökcicák között lapul a sarokban. A farka behúzva, a füle hátrasunyva. Összegömbölyödve fekszik, kirekesztené a világot. Ki kellene hozni, mondja Juli, a gondozó. A gyerekek próbálkoznak vele, de ellenáll. Nagyon fél.
Két héttel később kiveszik a macskaházból, egy öreg tacskóval oszt meg egy kennelt. Hagyja, hogy nyakába tegyük a pórázt, de csak áll egy helyben, mozdulatlanul, a szeme üveges a félelemtől. Ölbe veszem, úgy megyünk sétálni. A kutyák nagy zajt csapnak, riadtan megugrik, szaladunk. Az erdő szélén leül, a homlokát a lábszáramhoz nyomja. Simogatjuk a fejét, vakargatjuk a nyakát. Hanyatt borul, lehunyt szemmel kéri a vakarászást. Felhúzott ínnyel vigyorog, aztán egyszercsak elalszik. Amikor visszatesszük a kennelbe, a lányom sír. Sír ő is, kaparja az ajtót, néz utánunk.
Jó hírem van, fogad Ica, az állatvédők vezetője egy héttel később, R. is megy Németországba! Az ajtón húsz-huszonöt kölyök neve, a németországi befogadókhoz utazók listája. Az nem lehet, kiáltja a lányom, ő nem mehet! R. a lábához dörgölődzik, mint egy macska. Nem hagyhatjuk, anya! Nő a gombóc a torkomban. Ott jobb lesz neki, érvelek bizonytalanul, tudod, gazdája lesz, szeretni fogják… De hiszen mi is szeretjük! – kiált fel a fiam. El vagyok veszve. Tényleg szeretjük ezt a kis hülye kutyát. Majd megbeszéljük otthon, nyögöm, a könnyeimmel küszködve.
„A kutyát foglalkoztatni kell, különben elbutul vagy unalmában állandóan rosszalkodik. Ha egész napját foglalatosság nélkül az előkertben tölti, az unalom elűzésére hamar kitalál játékokat – és ugyancsak sok kellemetlenséget okozhat a kertben és a járókelőknek.”
Egy kutyának, mondom otthon, mozgás kell, gondoskodás, játék. Séta, naponta kétszer. Fel kell szedni a kutyakakát. De mi gondozzuk! Sétáltatjuk! Játszunk vele! – kiabálják. (Átfut az agyamon, hogy ez olyan, mint a Vacskamati virágja). A lányom szeme megtelik könnyel, és bedobja a legképtelenebb érvet, amit csak el lehet képzelni: Ha elviszik Németországba, akkor olyan nevet fognak neki adni, mint a Klaus vagy a Lotti! Néz rám, a szeméből elindul a két nedves csík, én meg nem tudom, sírjak vagy nevessek, de mindenesetre ez hat: lehetetlen, hogy Klausnak vagy Lottinak nevezzék.
Háromféle védőoltással, féregtelenítve kaptuk meg a menhelyről, megúszva a 3000 forintos díjat, mert az önkéntesek ingyen kapják a kutyát. Alá kell írnom egy szerződést, amelyben kötelezettséget vállalok az állatvédelmi törvény betartására.
Ömlik az eső. A garázs előtt helyeztük el a házát, száraz helyen, kibélelve puha, bolyhos takarókkal. Nem megy be. Az ablak alatt áll az esőben, el akar menni, kaparja a betont a kapu alatt. Vonyít, sír. Kimegyek hozzá, megsimogatom, játszom vele egy kicsit, akkor abbahagyja. Bejövök, vonyít, sír. Kimegyek, simogatom, megnyugszik, bejövök, vonyít, sír. Kicsit aggódom, hogy ha ez így megy egész este, döntenem kell, hogy a kutyát vagy a szomszédokat kell-e inkább ferberizálnom (tudniillik meglehet, Jóska bácsi végül arra kényszerül, hogy álomba üvöltözze magát).
A kutya nem megy a házba, valahol egy bokor alatt, az avarban talál éjszakára menedéket. Mindkét gyerek fél hatra húzza az órát, s ki is pattan az ágyból, Falkában megyünk kutyát sétáltatni. Új fejezet kezdődik: életünk Remivel.
(A dőlt betűvel szedett idézetek Yvonne Kejcz A kutyám is érti című munkájának részletei)
Brumibaby
