Volt egy kertem.
Nem volt nagy szám kert, egy kis bazsalikom, oregánó a bejáratnál, odébb pár tő földieper, tavasszal bólogató tulipánok, nárciszok, aprócska az egész, néha elpöszmögtem benne, ha meg nem, hát a természet tette akkor is a dolgát, nyíltak-hervadtak a virágok, pattantak a rügyek, hullottak a levelek, minden, ahogy kell.
Volt egy kertem, kézenfekvő volt hát (egy nyavalyát, egyáltalán nem volt kézenfekvő), hogy kell bele egy kutya. Mert kutya és kertes ház kéz a kézben járnak, mondanám, ha nem volna ez jókora képzavar.
Úgyhogy lett nekem is kutyám, aki boldog igyekezettel vetette be magát a kertészkedésbe. Az, hogy félméteres lyukakat ásott, melyekbe csont- és szalámidarabokat temetett, csak a kezdet volt. Aztán kókadt, barna gaz lett a máskor ragyogó kék csillagokkal telehintett klematiszból, mert megette a szárát. Az elültetett szalámi mellől kikaparta a krókuszok meg a jácintok hagymáit. Egyszer arra mentem haza, hogy a kapubejárón tulipánszirmokat hord a szél, s a kutyám vigyorogva harapdálta le az utolsó néhány virágot is, melyek nyilván kifejezetten az ő szórakoztatására himbálták piros meg sárga fejüket. Egy reggel egy rózsával a szájában ült a bejáratnál, mint egy latin szerető, máskor meg a frissen kiültetett begóniákat ásta ki, s hordta a küszöbömre.
Na és persze szart.
A kutyanevelő szakkönyvek mindegyike remek tanácsokkal látja el a kezdő gazdákat a szobatisztaság mihamarabbi elérése érdekében. Figyeljük a kiskutyát, mondják ezek többnyire, s ha azt látjuk, hogy mindjárt kakál, kapjuk fel, s vigyük arra a helyre, ahol szabad neki, s akkor majd jól odaszokik, persze mindeközben dicsérjük agyba-főbe, ha megteszi, amit szeretnénk.
Le mal des fleurs
Ami engem illet, aligha lehetne bármivel jobban hazavágni az anyagcserémet, mint hogy kakálás előtt valaki felkap és riadtan szaladozik velem, igaz persze, hogy én szobatiszta vagyok. Aki ezt kitalálta, nyilván többnyire egy légtérben van a kutyával, akinek valahol másutt kell kakálnia. Csakhogy a mi kutyánk kerti kutya, s ahhoz, hogy megtudjam, mikor kakál mindjárt, ki kéne vennem pár hét szabadságot, kifejezetten kutyaszarásfigyelési célzattal, munkáltatómban pedig – minden empátia mellett is – okszerűen merülne fel a mentális alkalmatlanságom a munkaköröm betöltésére.
Az, hogy a kutya az utcán szarjon, ellenkezik az ízlésemmel. Természetesen, ha mégis megtörténik, előkapom a zacskót, s összeszedem (a szaroszacskó ma már éppúgy alapfelszereltség az összes táskámban, mint valaha a nedves törlőkendő, amikor a gyerekeim kicsik voltak). Igen ám, csakhogy abban a vidékb+i városkában, ahol lakom, kisvárosias környezetben nem jellemző, hogy az utcán szemetesek lennének elhelyezve, ki-ki gyűjti a szemetét a kukájában, pénteken elviszi a kukásautó, így ha a kutya ezen a környéken tojik, akkor a sétát úgy folytatjuk, hogy én kilométereken át a kezemben lóbálom a terméket, mint Zoltán atya a füstölőt a szagos misén.
Kijelölök hát egy félreeső sarkot kutyavécének, teszek ki homokot, aztán macskaalmot, melyeket a kutya meg sem közelít. Be kell lássam, az „otthagyja, mint eb a szarát” szóláshasonlatot a tapasztalat ihlette. Áldozatul esik a földieper, a rozmaring, nem használok többé snidlinget, bazsalikomot, petrezselymet. (Jövőre, fogadkozom, ezeket cserépbe ültetem az erkélyen.). Gumikesztyűben kapálok, gyomlálok, pedig naponta szedegetem az aknákat, s rögzítem a következtetést: vagy kutyánk van, vagy kertünk...
A kutyánk meg, akinek a humora is töretlen, egy napon méretes gödröt ás, majd föléguggol, s belepisil. Kerti kutyavécénk is van immár, pottyantós latrina, a kertkultúra még nagyobb dicsőségére.
Brumibaby
