Az ivartalanítás után a kutya egy-két napon belül helyrejön, a kedélye töretlen, vidám farkcsóválással üdvözöl, körbetáncol bennünket. Kicsit tartok attól, hogy felszakad a sebe, ezért inkább nem hagyom felugrálni, leülök mellé, az állát simogatom. A lábamhoz dörgölődzik, mint egy macska, kinyújtja a nyakát, úgy kéri a vakarászást.
Még mindig nagyon fél. A hirtelen zajoktól, a feléje nyújtott kéztől, a kapu döndülésétől, a feléje guruló focilabdától. Megvakarnám egyszer a hasát a lábfejemmel, a kert végébe iszkol, sokáig elő se jön. Összeszorul a szívem: rugdoshatták?
Tíz nappal a műtét után varratszedésre kell menni, de épp nincs autóm. Az állatorvosi rendelő néhány utcányira van, családi házas környék, csak egy főútvonalon kell átmenni. Pórázra veszem, elindulunk. A kapun úgy kell kivonszolni, hogy aztán hátracsapott füllel, a tágranyílt pupillákkal, a tekintetében jeges rémülettel ugorjon meg, magát a kezemből majdnem kitépve. Útközben mintha az összes kerítés mögött őrjöngő kutyák tombolnának, az enyém észvesztve rángat, aztán, amikor egy kocsi jön, a farkát maga alá húzva, bénultan leül az úttest közepén. Gyere… gyere már… hasztalan nógatom, végül felemelem a hóna alatt, úgy viszem tovább. Sajátos látvány lehetünk.
Mire a rendelőhöz érünk, a sírás fojtogat, a torkomba tolul a részvét és a tehetetlenség. A zsebemből jutalomfalatokat kotrok elő, imádja ezeket, de most tudomást sem vesz rólunk. Felnyalábolom, úgy lépünk be a rendelőbe, ahol a fiatal állatorvosnő előkap egy ollót, s ahogy a félelemtől megmerevedett kutyát tartom a levegőben, gyors mozdulatokkal kinyisszantgatja a varratokat. Az egész nem több húsz másodpercnél, a „Mivel tartozom?” kérdésre a válasz és a mosolya melengeti a lelkemet: „Jó szóval”.
A komondor minapi támadása, az ivartalanítás, meg a varratszedés kellemetlenségei a jelek szerint rögzítették, hogy a kapun kilépni nem jó. Pedig a kapun ki kell lépni. Mert nem vagyunk örökké otthon, és milyen jó lenne, ha eljöhetne velünk fagyizni, ha leülhetnénk nyáron egy pohár borra a sétálóutcán, ha elvihetném a közeli parkba, ahol kicsit szaladgálhat, ha beengedhetném a csatorna vizébe fürödni. Ha másra bízhatnám pár napra, amíg elutazunk. Ha.
Egyre sötétebb van reggel, a hajnali séták alkalmával már a lámpák világítanak nekünk. Szerencsére ilyenkor még szinte senki se jár az utcán. Eleinte csak a sarokig megyünk, aztán fokozatosan egyre távolabb. Lelkesen és vidáman kocog mellettem az első redőny zajáig, az első biciklis felbukkanásáig, az első kutya haragos mordulásáig. Akkor vagy megugrik, s röpülhetek a nyomában, mint Károly bácsi Frakk pórázán, vagy megbénul és cipelhetem.
A város szélén van egy kiképzőtelep. Kicsit távolabb állítom le az autót, gyalog megyünk. Szép gondozott terület, tágas, füves térség, rajta mindenféle rejtélyes rendeltetésű akadályok. Nincs kerítés, két oldalról bokrok, fák határolják, amott meg épp csak a szomszédos ingatlanon tenyésző parlagfű jelzi, hogy hol a hatalmas terület vége. Még jó, hogy nem hoztuk el, suttogja az egyik gyerek. Tanácstalanul szemléljük az eseményeket. Itt néhány gazda masírozik vezényszóra, bal lábuk mellett a legkülönbözőbb fajta kutyák, balra át, jobbra át, hátra arc, ültetés, fektetés. Amott egy lány egy kis terriert biztat, mellette futva vezeti fel egy sárga pallóra, hogy aztán a kiskutya elbújjon egy hosszú alagútban. Távolabb dühödt csaholás, egy német juhász vicsorogva támad egy kiképzőre, letépi a karjáról a vastag vatelinzsákot, aztán barátságos farkcsóválással a gazdája elé teszi a zsákmányt.
El vagyok veszve.
Úristen, hát mit akarok én itt az én antikutyámmal?
A lányom ocsúdik fel legelébb a szájtátásból, nézzük meg, mi van ott, és el is indulunk egy régi gumiabroncsokkal határolt terület felé. A téglalap alakú kiképzőhelyen amolyan kutyaovi van, esetlenül botladozó kölyköket próbálnak becserkészni reményvesztett tekintetű gazdik. Lüszi, hozzám, kiáltja valaki, legalább öt Lüszi rohan oda hozzá, és falja fel a kezéből a kis virslidarabokat, ennek ellenére tovább üvöltözik, Lüszi, Lüszike, Lüszi, a kurva anyádat, gyere már ide. Lüszi a többi kölyökkel együtt még nem tűnik a saját identitásával tisztában levőnek, most azért nem megy a gazdájához, mert mintha az Alex nevet ordítozó gazda tenyerének tartalmát akarná megkaparintani, Alex ellenben a Tami gazdájánál próbálkozik. Közben a kölykök időnként összegabalyodnak egy kis birkózásra, úgy lógnak a póráz végén, mint Brumiéknál a szaloncukor a kevéssé szakszerű karácsonyfadíszítések alkalmával.
Az én kutyám persze máris nagyobb az itteni legnagyobbnál is. És ettől a fülsiketítő kölyökcsaholástól meg tán világgá is menne.
De a játéknak vége, az oviban is dolgozni kell, észre is veszem a szőke lányt, aki az utasításokat adja, beszél, tanácsot ad, megmutat, dicsér, Lüszi, Alex, Tami, Maca, Nelli és társaik pedig másodpercekre a gazdáik lába mellé ülnek, hogy aztán folytassák a szertelen kísérleteket a póráz kijátszására.
Az óra végére teljes bizalmam van a szőke lányban, megállítom egy percre, és vázolom a helyzetet, szóval van ez az én antikutyám, töményen retteg mindentől, kiváltképp kutyáktól és férfiaktól. Hozzam el egy hét múlva terápiára, javasolja Anikó, meglátjuk, mit tehetünk.
Pszichoterápiára fogsz járni, duruzsolom otthon a kutyának. Mondhatni… analízisbe. Lehet, hogy egy bőrdíványon szabadulsz meg a félelmeidtől, miközben Anikó feltárja a szubegódat.
A következő szombaton megjelenünk a kiképzőtelepen. Anikó a jelek szerint a csoportterápia híve, legalábbis az oviban már ott reszket egy kis fekete mudi, a sarokba lapulva vakog valami irtózatos fejhangon. Anikó átveszi Remi pórázát, és csak sétálunk az oviban körbe-körbe, ő, mi, meg a mudi gazdája. Nem szólhatunk a kutyákhoz, nem nézhetünk rájuk, csak figyeljük őket. A mudi kíváncsi, közelebb jön, közben még mindig azon a rettenetes hangon csahol. Remi lelapul, feléfordul, hátracsapja a füleit, vadul csóválja a farkát. Kezdeményez. De a mudi rémülten visszarohan a sarokba, merev lábakkal, felborzolt szőrrel ugat felénk. Másnap újabb páciensekkel gyarapszik a csoport, a legbizarrabb látvány Gaga, a félelmetes külsejű rottweiler, aki folyamatosan behúzott farokkal sír. Remi őt is játszani hívná, de elmenekül, csakúgy, mint Csita, a remegő farkú törpe schnauzer. Mit szólsz, kérdi Anikó, s én döbbenten figyelem a kutyámat: de hiszen ez játszani szeretne velük! Azért továbbra is kételkedem, na persze, mondom Anikónak, de lássuk be, ezek itt legalább akkora lúzerek, mint ő, ha nem nagyobbak. OK, mondja Anikó, itt az ideje, hogy találkozzon valakivel. Szép szál kiképző pasi, Tibor lép be az oviba, szorosan a lába mellett egy hatalmas termetű német juhász. A mudi vinnyogva menekül a sarokba, a rottweiler szívet tépően nyüszít. Remi is idegesnek tűnik. A pasi a kutyával lassan játszani kezd középen, egy labdát húzgál az orra előtt. A kutya nem távolodik el tőle húsz centinél messzebbre, a tekintetét keresi. Akkora pofája van, hogy le tudná harapni a kezét. Nem tudom nem észrevenni magamban az irigységet, amit az ember és a kutya kapcsolatából áradó harmónia láttán érzek.
Lassan oldódik a feszültség. Remi közelebb óvakodik a nagykutyához, megpróbálja megszagolni a hátulját. Figyelmeztető morgás a válasz. Hátraugrik, a földre lapul, de a farkát izgatottan csóválja. Újra megpróbálkozik. A negyediknél kölcsönösen körbeszimatolják egymást, aztán egyre fesztelenebb Tibor közelében is. A többiek még mindig sírnak.
Ez a kutya nem fél. Te félsz, mondja nekem Anikó. Jövő héten indul egy engedelmességi tanfolyam. Be lehet íratni.
Iskolaérett a kutyád, rikkantja Tibor. Nézd, milyen domináns, ő fogja fedezni az egész társaságot! Az elég érdekes lenne, nyögöm zavartan, elvégre szuka és ivartalanítva van.
Na persze, kifogást mindig lehet találni, vigyorog Tibor. Egy hét múlva itt legyetek a tanfolyamon!
Brumibaby
