A második nap már csak ketten kelünk fél hatkor. A harmadik – meg a negyedik, az ötödik, az n-edik – nap meg csak én.
És bár tudom, most kéne számonkérni a kutya feletti gondoskodást, ahogy rövidülnek a napok, ahogy egyre sötétebb van, ahogy egyre több házi marad estére a délutáni edzés meg szakkör után, egyre később kerülünk ágyba, nincs szívem kiverni őket onnan, amíg vissza nem térünk a sétából.
Van hát egy saját kutyám, nekem, csodálatosan szeretetreméltó kis jószág. Arra gondolok, majd nekik is lesz egy – ahogy Remi is most kapja meg tőlem azt a gondoskodást, amit a Gömbinek ezelőtt harminc-negyven évvel helyettem a nagymamám adott.
A házába továbbra se megy be. A bejárat mellett, a fenyőfa alatt fekszik a porban, tekintetét az ajtóra szegezi. Ott is alszik, hiába próbálom jutalomfalatokkal beédesgetni a kuckójába. Barátnőm, tapasztalt kutyás, felvilágosít, hogy teljesen felesleges a bejárattól távol elhelyezni a házat, ott fog ülni a küszöbnél, a lépcső alján, végtére is bennünket őriz. Amikor beáll a hideg őszi eső, előrevonszolom a kutyaházat, a fenyőfa alá. Jó ronda ott, de a kutya lelkesen beköltözik, szeme változatlanul a bejáraton, s minden kilépésünket viharos boldogsággal fogadja.
Délutánonként futócipőt húzok, kiváló edzőpartner, eszembe is jut, jobb, hogy gyerek nincs velünk, hiszen ő így felveszi a tempómat, én az övét, lóg a nyelv, ég a zsír, hurrá.
Aztán egy napon kinyílik egy kapu, amelynek nem kellett volna kinyílnia, kiront egy amúgy láncon tartott komondor, akinek nem kellene láncon lennie, és vicsorogva nekitámad a kiskutyámnak. Remi úgy sír, mint egy ember, én úgy üvöltök, mint egy állat, fogja meg, ordítom a kapu mögül elődöcögő, kövér gazdának, gondolkodás nélkül védem a kutyámat, aki félelmében az én kezembe harap. A komondort a gazda a nyakbőrénél fogva bevonszolja, hallom a nyüszítést, ahogy az ember a legjobb barátját üti-rúgja. Jelentse fel, aranyos, mondja a szemközti járdán ácsorgó cigányasszony, a gyerekeket se merjük kiengedni tőle. Nem törődöm semmivel, a kutyát nézem, nem sérült meg, de még vagy két napig nem jön oda hozzám, a kapun meg végképp nem tudom kivinni.
Ahogy telnek a napok, esik az eső, a kutya büdös kezd lenni, s tudom, már nemcsak ázottkutya szaga van, hanem elveszíti a kölyökbunda puhaságát is. Amikor hazavittük, már eldöntöttem, hogy ivartalaníttatom. Van neked szíved, csapja össze a kolléganő színpadiasan a kezét, igen, van szívem, mégpedig az ilyen dumáktól igen kemény, rá is mordulok, hogy ezt a kérdést akkor tegye fel nekem, ha cirka 10 éven át felnevelt évi kétszer átlag négy keverék kiskutyát emberi körülmények között.
Egyetlen állatorvost se ismerek, azt keresem fel, akitől a védőoltásokat kapta még a menhelyen. Emlékeimben az állatorvos olyan, mint a Benedek doktor, Zoli bácsi, aki kutyát, disznót oltani járt hozzánk gyerekkoromban, bajszos, öblös hangú, nagydarab ember gumicsizmában, kicsit mindig szarszagú, de nagyon vicces, kicseréllek a kisbocival, művésznő, mondja nekem. Utálok rajzolni, de neki, ha kéri, mindig rajzolok is egy lovat nagymamánál a konyhaasztalnál ülve, mire befejezi a munkát a disznóknál. (A ló néha kutyára, máskor tehénre emlékeztet.)
De ma semmi se olyan. A kisállatorvosi rendelő egy új építésű, szép halványzöld ház, elegáns, könnyen tisztítható burkolattal. Az első ajtóra ki van írva: Váróterem. Nevethetnékem van, elképzelem, hogy egymás mellett ül egy kanyarós ló meg egy náthás aranyhal és Story magazint olvasnak.
De a váróteremben nincs senki, a rendelő nyitott ajtaján egy harmincas, jóképű, divatosan sportos fiatalember jön elő, igen, vállalnak ivartalanítást. Innentől kezdve minden szót harapófogóval kell kihúzni belőle, és véletlenül se létesít szemkontaktust. A petefészkeit. Csak azt távolítják el. De ha akarom, a méhét is. De az egy nagy műtét. Ezért csak ha akarom. Hogy miért akarnék egy nagy műtétet? Mert az inaktív méhben gennyes méhgyulladás keletkezhet. Nem, ennek nem nagy a kockázata. 12 000 forint. 1000 az altatószer. 1000 az ébresztőszer. 10 kilónként. 10 nap múlva szedi ki a varratokat. Hányni fog a kutya ébredés után. Meg tudja csinálni holnapután.
Nem akar a kutya beülni az autóba, fel kell nyalábolni. Anyukám ül vele hátul. Bekészítünk neki egy lapos dobozt, kibélelve egy régi lepedővel. Kevés beszédű állatorvosunk a kutyára se néz rá. Tegye fel. Fogja meg. Remi tág pupillákkal, behúzott farokkal ül a vizsgálóasztalon. Anyukám csendesen sírni kezd. A kutya megkapja az altatóinjekciót a nyakába. Vegye le. Tegye a padlóra. Nagyon kezdem utálni ezt a fickót. Simogatom az elernyedő kutyámat, akinek a tekintete lassan üvegessé válik. Szerintem elaludt, mondja az állatorvos, körme hegyével megpöcköli a kutya szemét, nem reagál. Felkapja a négy lábánál fogva, lóg a kiskutyám feje, olyan, mint egy szerencsétlen, kiterített vadállat, nem tudom lenyelni a gombócot a torkomból. Menjünk el kávét inni, mondja a doktor, majd szól, ha kész.
Hazamegyünk, pakolászni kezdünk a kertben, lázas sietséggel hordjuk be a virágokat a garázsba telelni. Amikor megszólal a telefonom, ijedtemben beleejtem egy vízipálma cserepébe. Kész a kutya, jelenti a doktor, lehet jönni. A kezem ökölben, a fenébe, akinek ennyire nem jelent ez semmit, miért nem megy könyvelőnek?
Amikor a rendelő elé érünk, épp autóba száll, mennie kell vidékre, de benn a kolléganő, vele mindent elintézhetünk. Fiatal, barátságos, mosolygós nő simogatja az alvó kutyát, óvatosan beteszi a dobozba, elrendezi a feje alatt a lepedőt. Kár, hogy nem vele találkoztam először. Legyen meleg helyen ma éjjel, de vigyázzunk, lehet, hogy hányni fog. A keringése se kielégítő még, takargatni kell, főleg a végtagjait, meg persze a fülét, mert azokról különösen hűl.
Hideg eső esik. A kutyát az előszobában tesszük le. Néhány óra múlva felébred, botorkál egy-két lépést, összeesik. A garázsban kutakodom régi rongyok után, a lányom egyik kapucnis pulóverét teszem rá, a méretes füleket is eltakarja. Éjjel kétszer-háromszor kijövök hozzá, kutyapisit, hányást takarítok. Reggel betelefonálok a munkahelyemre, kérek egy nap szabadságot. Amikor kinyílik az ajtó, kirohan a kertbe, ott esik össze. Félek, hogy ha a hideg földön alszik el, kihűlhet. Egy pillanatra átfut az agyamon, meg kellene kérdezni Csutkától a Vészhelyzet posztban, mit csináljak... hülye Brumi, Csutka emberorvos...!
A fenyőfa alatt talál helyet, alatta vastag fenyőtűréteg, viszonylag szárazon van. Mellérakok egy-egy meleg vizes palackot, betakarom egy régi pléddel. Alszik. Csirkemellcsontból főzök levest.
Estefelé, ahogy az altatószer hatása múlik, nyüszögni kezd, fájdalmai vannak. Algopyrint javasolt a doktornő, de nem tudom, hogy adjam be neki, mikor így is egész nap hányt. A lányom diadalmasan előhúz a gyógyszeres dobozból egy maradék üveg Nurofent: ezt nekiadom Reminek! Hű, de okos gyerek. Felszívok egy fecskendőrevalót a Nurofenből és belövöm a kutya szájába. A lányom mosolyog: Anya, olyan, mintha megint kisbabád lenne.
Ha jól meggondolom, tényleg olyan.
Brumibaby
