Gyerek és kutya: ez a téma hatalmas, könyveket írtak már erről, így ebben a formában maximum pár gondolatot tudok felsorolni, remélem, valakinek hasznára fog válni.

Minden szülő, aki családi kutyát szeretne, vagyis olyat, aki a gyerekekkel is jól kijön, illetve őket elszórakoztatja, „gyerekszerető kutyát“ venne, de van-e egyáltalán ilyen? Van-e olyan kutya, aki egyszerűen, automatikusan, születésétől kezdve szereti a gyerekeket, játszik velük, nem bántja őket? A válasz erre egy NAGYON szűkös igen. Igen, van, létezik olyan kutya, aki megfelel az összes alábbi kritériumnak, így „automatikusan gyerekszeretőnek“ lehet mondani, de az ilyen nem túl gyakori!

Mert az ilyen kutya egyszerre születetten jó idegzetű – magasabb az ingerszintje, nem ijeszti meg semmi könnyen, az se, ha a totyi gyerek csetlik-botlik, (tárgyakkal) hadonászik, leejt-lever dolgokat, esetleg a mancsára lép -, játékos és felfedezőkedvű, tehát nagy egyetértésben ökörködik együtt a gyerekkel, lelkileg van annyira kiegyensúlyozott, hogy nem csüng állandóan a felnőtt gazdákon, így nem is lesz féltékeny a gyermek-szülő kapcsolatra – ha ez minden együtt van, akkor beszélhetünk „automatikusan gyerekszerető“ kutyáról.

Ideális esetben az ilyen kutya a gyereket fogja magának választani elsődleges személyül, őrá hallgat, őhozzá a leglojálisabb, ő lesz a gazdi. A gyerek az ilyen kutyának soha nem „túl sok“, soha nem idegesítő, osztoznak minden falaton (két végéről eszik a kiflit…), együtt alszanak a kutyakosárban/gyerekágyban/kutyaházban (mindre hallottam már példát, különösen az volt a cifra, mikor a család kétségbeesetten kereste a házban a kétévest, aztán összebújva találták meg őket a kerti kutyaházban….), cimborák egy (kutya)életre. Ha gyerekes szülőként kifogtál egy ilyen kutyát, akkor áldjad az eget, mert ennél jobb a gyerekeddel már nem is történhet, illetve neked ennél kevesebb macerád már nem is lehet.

De mi van akkor, ha a kutya nem egy „születetten gyerekszerető“ kuriózum, hanem „csak“ egy átlagblöki? Akkor mit tehetünk azért, hogy jól kijöjjön a gyerekekkel, jókat játsszanak és ne bántsák egymást?

Első lépésben az lenne az ideális, ha olyan helyről hoznánk kiskutyát, ahol vagy van a házban kisgyerek, vagy tudatosan ügyel rá a szuka gazdija, hogy a kölykök életük első nyolc hetében minél több gyerekkel találkozzanak, játsszanak. Az átlagblöki ugyanis azt tolerálja, amit minél korábbtól kezdve MEGSZOKIK. Ha megszokja, hogy van olyan lény, aki pici termetű, furcsán, dülöngélve jár, vékony a hangja, néha váratlanul hangosan visít, de mindezek mellett ártalmatlan, viszont néha fincsi, nyálas kekszdarabkák maradnak a nyomában, és klassz játékai vannak, akkor eleve félelem nélkül fog a pici gyerekhez viszonyulni, és akkor jó esély van rá, hogy rögtön pozitívan kezdődik a kettőjük kapcsolata.

Nehezebb a helyzet, ha a kiskutya még soha nem látott pici gyereket, és csak akkor szembesül először ezzel a jelenséggel, mikor nyolchetes korában új otthonába érkezik. Ilyenkor nem könnyű a helyzetünk: egy részről van egy kicsi gyerek, aki vagy fél a kiskutyától, és azért visít, vagy rögtön rácuppanna, de a blöki fél tőle, a gyerek lelkesen visongva totyog utána, a pici blöki meg behúzott farokkal menekül… Legrosszabb esetben kölcsönösen félnek egymástól. Ezért ha csak tehetjük, olyan helyről hozzunk kölyköt, ahol az alomnak volt pozitív tapasztalata kisgyerekkel, nagyon sokkal egyszerőbb lesz a dolgunk.

További konfliktusforrás még a kiskölyök harapdálása. A kiskutya mindent harapdál, főleg azt, ami „gazdiillatú“ és mozog, vagyis kezet-lábat-egyéb testrészt, ez teljesen normális magatartás, a kutya ettől nem „agresszív“, hanem azt csinálja, amit egy kis kölyöknek csinálnia kell, és legkésőbb mire kibújnak az állandó fogai, ezt abba is hagyja. Nincs ezzel semmi baj, ha csak felnőtt gazdijai vannak, a felnőttek már kevésbé félősek, és a bőrük is vastagabb. Egy kisgyerek ezzel szemben még nehezebben viseli a kisebb fájdalmakat, hamarabb megijed, és vékony kis bőre nem bírja olyan jól a tűhegyes tejfogakat. Erre a problémára is az a legeslegjobb megoldás, ha a szuka gazdijánál már találkoztak gyerekekkel a kiskutyák. Ugyanis a születésétől fogva rendszeres gyerektársaságban forgolódó kiskutya nemcsak azt tanulta meg, hogy miféle lény az az embergyerek, hanem még egy nagyon fontos dolgot tud, mert megtapasztalta: az emberi alomtestvért/kisbarátot sokkal finomabban kell megfogni, mint a kutyatesókat.

A pici kutyák még abban az időben elkezdenek egymással és bárki mással birkózni, játszani, amikor még a tejfoguk sem bújt ki, így lassan, fokozatosan, a fogaik kibújásával párhuzamosan fogják megtanulni, hogy mennyire lehet megharapni a szőrös, illetve a szőrtelen testvéreket. Harapdálni fognak, mert egy kiskutya mindent megrág – ahogy a kisgyerek is mindent a szájába vesz -, de ha a kölykök a kezdetektől megtanulják, hogy hol az egyes egyedek tűréshatára – annyira lehet harapni, ameddig az alany nem visít, akkor abba kell hagyni, különben nem játszanak velük -, akkor már úgy érkeznek az új otthonukba, hogy tudják: a gyerek keze érzékeny, azt nem lehet nagyon megfogni.

Ha a szuka gazdija nem tud rendszeres gyerektársaságot szervezni a kiskutyáknak, akkor neki kell(ene) elkezdeni tanítgatni a kiskutyákat, hogy hol vannak a határok. Birkózás közben bármilyen „ráfogásnál“ visítani kell egy éleset – mint a tesók -, és abbahagyni a játékot, hogy megtanulja a kiskutya, az emberi kéz sokkal érzékenyebb, mint a tesók bundás bőre. Egy olyan nyolchetes kiskutya, aki addigi életében csak az alomtestvéreivel birkózott, az bizony igen erősen harapdál a tűhegyes kis fogaival, és ugyan ő is gyorsan megtanulja, hogy a kisgyerek visít, ha megharapják, és elhúzódik tőle, ezért valószínűleg gyorsan finomabbá válik, de mit használ ez nekünk, ha a gyerek addigra már fél tőle, mint a tűztől, mert „harap a kutya“, különösen akkor, ha a gyerek eleve félénkebb, óvatosabb természetű, esetleg nem is érdekli igazán a kutya.

Ha a gyerekünk rámenős, kevésbé félős természetű, és magától is érdeklik a kutyák, akkor talán inkább tolerálni fogja, hogy a kiskutya az ő kis kezén tanulja meg, mi a túl sok, de azért ebben ne bízzunk túlságosan. Ha a kiskutya nem tud mértéket, akkor az első hétben bizony nem engedhetjük össze a kisgyerekkel, hanem nekünk kell megtanítanunk, hol a határ, mennyire lehet megfogni-megrágcsálni egy emberi kezet, különben nagy eséllyel rossz csillagzat alatt fog elkezdődni a totyi és a kölyök kapcsolata.

Persze mindez sokkal kevésbé kockázatos, ha vagy a kutya idősebb, mikor a családba érkezik a gyerek, vagy a gyerek nagyocska már, mikor elhozzuk a kölyköt, amivel el is értünk a következő kérdésig: ki kerüljön hamarabb a családba, a gyerek vagy a kutya? Sokan szeretnék ezt tudni, abban a reményben, hogy van valami tuti recept erre, ami garantálni fogja a későbbi jó viszonyt. A rossz hír azonban: tuti recept nincsen, még akkor sem, ha még szabadon dönthetnénk a sorrendről, mert még se gyerek, se kutya. Azonban mint ahogy minden gyermek, úgy minden kutya is más, sőt, ugyanaz az személy/egyed más-más szituban különböző viselkedést produkál, szóval jósnő legyen a talpán, aki bármi félig is biztosat tud mondani ebben a témában. A könnyebb érthetőség kedvéért pár elméleti kombináció:

  • Gyerek ötéves, kutyaőrült, a házba érkező kiskutyára szabályosan ráveti magát, de a kiskutya félénk, óvatos természetű, és inkább a ház asszonyát isteníti, a gyerek csalódott;
  • Már nagyocska kutyához érkezik a kisgyerek, aminek a kutya egyáltalán nem örül, mert eddig ő volt a középpontban, örülten féltékeny lesz, és gonoszkodik a kisgyerekkel, és soha nem is lesz köztük meghittebb viszony mint a kölcsönös tolerancia;
  • Gyerek ötéves, félénk, nem kutyás, de a szülők vesznek maguknak blökit, mire a gyerek eltűnik az anyja szoknyája mögé, és ki se jön, ha ott van a kutya, sír, hogy ő fél, és ez így is marad, a gyerek utálja a kutyát, és maximum a szülei kedvéért viseli el;
  • Már nagyocska kutyához érkezik a kisgyerek, és kölcsönös szerelem lesz első látásra, a kutya boldogan konstatálja, hogy végre van olyan családtag, aki éppoly kimeríthetetlenül játszik, mint ő, és órákig lehet hozzásimulni, ha alszik – csak a gazdiékat kell kicselezni, mikor beugrik hozzá a gyerekágyba, vagy összebújnak a kutyakosárban -, mert soha nincs más dolga, nem kell sehova mennie, hurrá.
  • Gyerek ötéves, kutyamániás, és a megérkező kiskutyát azonnal elrekvirálja, védelmezi, tutujgatja, a kiskutya meg egyszerűen a kisgazdi árnyékává válik, mindenki boldog.

A lehetséges kombinációkat a végtelenségig lehetne tovább sorolni, kutyája és gyereke válogatja, és ugye mind a kettőt nehéz megjósolni. Itt kanyarodnék vissza a pár résszel ezelőtti tanácsomra: kicsit biztosabbak lehetünk a dolgunkban, ami a kutya természetét illeti, ha jó tenyészetből (!!!) származó, fajtatiszta, „gyerekszerető“ fajtájú kiskutyát veszünk, az ő jövőbeli viselkedését nagyobb valószínűséggel lehet megjósolni.

Ha fajtatiszta a kiskutya, ha nem, a kiválasztásakor (a kiskutya négyhetes korában), illetve az elhozásakor (a kiskutya nyolchetes korában) érdemes egy kicsit tesztelni a kölyköt. Milyen a stressztűrése? Ha nagy, nehéz, csörgő kulcscsomót dobunk mellé, hogy reagál? Odébb ugrik és behúzott farokkal oldalog el? Vagy nyugisan ott marad, épp csak érdeklődve megszaglássza azt a valamit, akár el is kezdi húzkodni? Ha tapsolunk egyet a füle mellett, megijed? És ha igen, az első ijedtség után érdeklődik, vagy elbátortalanodva odébb megy?

Bújik-e a simogató kézhez, keresi-e a testi közelséget, vagy inkább ügyel arra, hogy soha ne kerüljön igazán közel az emberi kézhez, inkább csak az orrát engedvén megsimogatni, és már ugrik is el? Ha kap egy kis finomságot, akkor lehet-e a közelébe menni, vagy már morog? A foga között tartott játékot könnyen odaadja-e, vagy láthatóan ellenségként kezel, ha megpróbálod elvenni tőle?

Az se jó, ha erős zsákmányviselkedést mutat, és mint az őrült veti magát minden mozgó dolog után, mert a gyereked is mozog, és nem fogod szeretni, ha a kutya folyton meg akarja majd fogni őt vagy valamely testrészét, csak azért mert mozog, mert „zsákmány”. Egyáltalán, a kellemes középszert keresd a kiskutyában, minden túlzó viselkedése teher lesz a mindennapokban. Ezek az apró tesztek sokat elmondanak egy kiskutya gyerekkompatibilitásáról, és nyilván, neveléssel akkor is sokat lehet változtatni egy kiskutya habitusán, ha nem kívánatos viselkedést mutat, viszont ha már meglévő (pláne kicsi) gyerekhez vinnéd haza a kiskutyát, akkor hidd el, hogy nem fogsz akarni még ilyen dolgokkal is pepecselni, főleg, ha kezdő kutyás vagy, vagy eddig nem sok kutyanevelési feladattal kellett megküzdened. Ilyen esetben a jó idegzetű, stressztűrő, bújós, kajáját-játékát nem féltő, nem túl „zsákmányos” kiskutyát vidd haza, kétes esetben akár úgy is, hogy elhalasztod a kutyavásárlást, és megvárod a következő almot, ha a meglévőből már kiválogatták a „javát”, és csak nem kívánatos habitusú kiskutyák maradtak.

A gyereknek is tudnia kell egy pár dolgot, ha azt akarjuk, hogy sikerüljön a gyerek-kutya projekt. A legeslegfontosabb: hagyja békén a kutyát, ha az eszik vagy a vackára húzódik! Egy kutyának sokkal nagyobb az alvásigénye, mint egy embernek, szüksége van a nyugira. A kutya-gyerek jó viszonyának a záloga, hogy a gyerek tisztelje a blöki elvonulását, alvását. Játszani akkor lehet, ha mind a ketten ébren vannak, de ha a kutya aludni akar, akkor nem szabad zavarni. A kutya vacka szent, oda nem követjük (hacsak nem szerelmesek egymásba, de akkor úgyis maguk között rendezik le, hogy mikor ki bújik be ki mellé).

Az éppen étkező kutya is tabu, picit nagyobb gyereknek már meg lehet magyarázni, hogy ugye ő se szeretné, ha lökdösnék-zavarnák, kiabálnának neki, mikor eszik. Megint kivétel, ha nagy a szerelem, akkor legfeljebb az a jótanácsom a felnőtt gazdiknak, hogy rendszeresen féregtelenítsék a kutyát (három havonta), és a saját lelki nyugalmuk érdekében ne nagyon firtassák, hogy melyikük éppen mit csócsál, semmi baj, mind a ketten túl fogják élni.

További jó tanács: tanítsuk meg a gyereknek, hogy a kutya nagyon nem szereti, ha fölé hajolnak, fölülről, a háta felől nyúlnak hozzá (ilyenkor még a legszelídebb kutya is képes odakapni!!!), a kutyához mindig elölről közeledünk, az orra felől, hogy láthasson-szagolhasson, vagy legalább szólunk neki, mielőtt hozzányúlunk felülről. A gyerekek szívesen hurcolásszák is a kutyát, ez nem is baj, a jobb idegzetű kutya hagyja magát felemelni, nem menekül, de a gyerek figyeljen oda, hogy ne lépjen rá a kutyára, ha a melle alatt emeli, de a kutya hátsó mancsai lelógnak a földre.

Külön téma a nagyon pici fajta kutya. Bolonka cvetna, havanese, törpe uszkár, english toy spaniel ésatöbbi, ők különösen kölyökkorban nagyon sérülékenyek, törékenyek a csontjaik, óvatosan kell hozzájuk nyúlni, óvatosabb, nyugisabb kisgyerekek mellé illenek inkább kölyökként. Ha felnőttek, akkor már jobban tűrik a nyúzgálást, és vérmérsékletük szerint ideális családi kutyuskák.

A következő rész témája: „De aranyos, megsimogathatom?”

teljesenmindegy

Kutyás sorozatunkat itt olvashatod:



A KUTYA LAKÁSBAN IS LEHET BOLDOG
Miért tartunk kutyát? Milyen egy kutya? Mit gondol, mit érez, mire van szüksége, mire nincs?
Tovább>>>

ALKALMAS VAGY KUTYAGAZDINAK?
Íme, a szempontok, melyek alapján eldöntheted, alkalmas vagy-e arra, hogy kutyád legyen.
Tovább>>>

NE TARTS KERTI KUTYÁT!
A kertben tartott kutya szenved, kutyát így tartani állatkínzás.
Tovább>>>

MILYEN MÁRKÁJÚ ÉS TÍPUSÚ KUTYÁT VEGYÜNK?
Egy pár extrém példa, hogy érezd, nincs az az agymenés, amihez ne találták és tenyésztették volna ki a megfelelő kutyafajtát.
Tovább>>>

MENTETT KUTYA - FOGADJUK BE? MILYEN A JÓ TENYÉSZTŐ?
Ha rám hallgatsz, majd a második-harmadik kutyád lesz mentett, ha akarsz rajtuk segíteni, mikor a gyerekeid már kirepültek/felnőttek, és te beletanultál a kutyatartásba.
Tovább>>>

A KUTYÁD ÚGY SZERET, AHOGY A GYEREKED
Merd szeretni a kutyát, ugyanolyan módon, mint a gyerekedet, ha természetesen nem is fog menni ugyanakkora intenzitással.
Tovább>>>

HOZZÁM! HOGYAN HÍVJUK BE A KUTYÁT?
Így tanítsd meg a kutyád, hogy jöjjön, ha hívod.
Tovább>>>

ENNYIT MAJDNEM MINDEN KUTYÁNAK TUDNIA KELL
​A behíváson kívül sok más érdekes dolgot meg lehet tanítani az arra alkalmas és kíváncsi kutyáknak: lássuk, melyek ezek.
Tovább>>>