Totál lustában nyomtam a hetet. Kizárólag a legszükségesebbeket csináltam meg, amúgy meg bámultam ki a fejemből, ha volt erre öt percem. Csak alapkaják ebédre, takarítás meg áááááá, dehogy! Egyrészt mert az agyam full leterhelt. Folyton azon aggódom, hogy kinek mit felejtek el. Ez a gyerek ekkor ide megy, akkor oda megy, ezt meg azt kell vinnie. Másik ugyanoda megy, de máskor és mást kell vinnie... kész horror. Hogy ki mikor érkezik, azt már hagyjuk is. Amikor kopog az ajtón. És nincs az a naptár, amibe mindez belefér.

És ha mindez nem is lenne, akkor is kicsit rápihenek a szünetre. Meg minek küzdjek itt egyedül a feladatokkal, ha egyszer lesz itthon négy unatkozó gyerek! Hihihi...

Mindenki csak napi tízperces feladatot kapjon, az már nekem 40 percnyi segítség. Mire jó a nagycsalád... Muhaha... több gyerek, nagyobb kupi.

A menüigényt már kezdem felmérni és lassan össze is kell állítanom. Az majd kikerül a hűtőre és menzarendszerben működik. 

„Tetszik, eszel, nem tetszik, nem eszel. Van szendvics, éhen nem halsz!”

És bevezetem azt, ami a grillezésnél is szabály. Aki nem segít, nem eszik. 

Baromira elkényelmesedett a csapat, mióta itthon vagyok. 

Kedves szavaival élve: 

„Nem hotelben vagy, nincs kiszolgálás!”

Max kedvesség és jófejség van. Aki látott már kamaszt működés közben, az vágja, hogy milyen stílusban megy ez a diskura. 

Két lehetőség van:

1. NagyLány még jobban utálja majd a családot

2. jól a helyére kerül, 

mire véget ér a szünet a sok csapatépítő kötelezőtől.

NagyFiú amolyan kényelmes kamasz. Vannak dolgai, de még csak nem is árnyéka annak, amit én toltam majd' 16 évesen. Na majd NagyLány! Merazélet olyan... Egyenlít. Szóval felköthetem a gatyámat és remélhetem, hogy nem ötszörösen kapom vissza a dolgokat. (Bocsi, Anyu utólag és újra és újra)

A héten mindenféle rémséget is megéltem. Ilyen volt a matricababa napokon át, vagy a sírós babával útnak indulni a szakadó esőben, hogy aztán egy zajos tornateremben megcsodáljuk KicsiLány bemutatóját. 

A szél üvölt, az eső ömlik, PiciLány siránkozik a mei-taiban én meg esernyő ellenére is elázom. Tiszta jó döntés volt a mei-taiban vinni a hátamon! És szegény hazafelé így is elázott. Ezt már egy hang nélkül tűrte. A zajos tornateremben minden aggodalmam ellenére csendben kuksolt, majd mikor felharsant Elton John dala vagy százszor, amire a koreográfia készült, ő bealudt és a bulihangulat ellenére békésen szuszogott a hátamon. Nagyon MiGyerekünk. Nekünk sincs semmi zene nélkül. Rádiót nem hallgatunk, de zenét minden nap. Kell. Létszükséglet. Mikor lent sétálok babakocsival és PiciLány elalszik, akkor füles be és üvölthet a metál. Mellette ritkán hallgatok ilyet. Azért előfordul. Nyugisabb valami. Az igen. Az megy. De csak amikor főzök.

A hétvége elég fura volt. Kedves szombaton jött haza az éjszakából, ami szerencsére szörnyen ritka. Át is aludta a napot. Gyerekek mentek apáshétvégézni, én meg átruccantam Anyuhoz, aki a nyugdíjasok unalmas és gondtalan életét próbálja megszokni. Nem hagyom... hehehe. Tiszta nosztalgia. Mikor NagyFiú volt finci, akkor volt hasonló a helyzet. Mivel 15 perc gyalog az út hozzá, unalmas perceimben gyakran átszaladtam. Most is ez megy. Kedves pihenhetett a totál csendben. Éjjel fagyizgattunk, filmezgettünk. Jó izgulós volt! Hálás voltam, hogy nem alszom egyedül, bár a film cseppet sem volt para, mégis ezt éreztem. 

Elég fura volt a vasárnap, hogy ebédidőben, uccu, ment leltározni. Én meg itt maradtam tökegyedül hétvégén. Valahogy nem tudtam mit kezdeni az érzéssel. Csak támolyogtam ide-oda a lakásban. PiciLány elég nyügi volt, hasznosat csinálni esélytelen volt. Így csak ücsörögtem a csendben és valami fura uncsi-bánat lett rajtam úrrá. Hiányzott a hétvégi alapzaj. Nem volt komfortos. Aztán azon töprengtem, hogy mit csináltam non-stop reggeltől estig, mikor még csak egy gyerekem volt és alig fért bele a fürdés a napomba. Pont úgy, mint most öt gyerekkel. Hát.... mondjuk csillogtak az ablakok és egy porszem nem volt a szekrény tetején. Legalábbis amikor még ilyen picike volt és aludt sokat. Mert ő aludt. Napi egyszer PiciLány is kidől. Igaz, az úgy 3 óra pihi, de olyan nehezen alszik el és annyira éber sokszor, hogy levegőt sem merek venni.

Ha ébren van, akkor viszont csupa mosoly és magyaráz, hogy „hőőő” meg „háőő”. De persze csak ha mélyen a szemébe nézek. Imád tornázni. Na nem járunk puccos babatornára, csak ami a fejemben maradt a többiek után. Ha lassan is, de fel-felvillan egyre több mondóka és ölbenjáték. Már régebben is dalolásztam neki, de mostanra látom, hogy igazán érdemes.

Megint rá kellett jönnöm, hogy én mennyire szeretek babázni! Meg hogy nem véletlenül vágytam bölcsiben dolgozni már általános suliban. 

Kérdezgették, hogy nem félek-e ennyi idő után újrakezdeni, mert az éjszaka és a nyafikák... 

Nem féltem. Vagyis nem ettől. Persze vannak szar napok és olyanok is, mikor azt érzem megszűnni lenne jó egy kicsit. Láthatatlanul lebegni valahol. De amint rám mosolyog ez a kis matricalány, nyomban kisüt a nap! Lehet mondani, hogy bátorság vagy hülyeség volt egy ötödik gyerek, de nem! A legjobb döntéseim egyike, hogy van nekünk.

Nanta

A babanapló előző részeit itt olvashatod:

Négy gyereket tudtam szoptatni, az ötödiket nem tudom?

Sokadik gyerek: szokd meg és éld túl

Kiderült, miért nem tud szopizni a babám

Mégis inkább a másik nevén szólítjuk a babát

Kivagyok a tehetetlenségtől - állandóan sír a babám

Ki mondta, hogy babával nem lehet kimozdulni?

Apa is hordozós lett

Ezért nem tudok lefogyni szülés után

A babának kell belesimulni az életünkbe - nem nekünk az övébe

Vödörben fürdettem a gyereket és imádta

Az oroszlánt csak nem ordítom túl az állatkerti szoptatás közben!