Azt hiszem, kezd elegem lenni abból, hogy csak kapkodom a fejem. A napjaim olyanok, mintha egy hömpölygő folyóban próbálnék túlélni. Időnként jut levegő. Időnként. Egy kicsi. 

Értem én, hogy impulzív vagyok, de az az én döntésem, hogy mikor hol pörgök. Amikor viszont kilő az élet és mint a flippergolyó csapódom, ahová... az nem megy át. Főleg, hogy ez mondhatni 4 hete megy. 

Most doki, aztán védőnő, most rohanj, szerezz ruhát, intézz papírokat, vásárolj, mit főzzél, kupi van, tejóég! Jönnek a család és a barátok, kicsit kapjuk össze... és akkor ebbe még belecsúszott a Dévény. Ami szuper, csak hát...

Szóval jött a barátnőm. Végre! 

Beteg volt... Lassan iskolába megy ez a gyerek és pont ő nem látta még?! Ő teljesen nem a vendég kategória. Engem is és a lakásunkat is látta már mindenféle állapotban. Előtte semmi nem gáz.

Aztán ebéd és futás a sportáruházba, mert a kórusversenyhez hasonlóan az úszásról is „időben” szóltak. NagyLány mindent kinőtt, semmi sincs. Volt egy nagy adag tiltakozás bennem, hogy buszra szálljak PiciLánnyal, de muszáj volt. Húztam maszkot a babakocsira... vagy valami olyasmi. Azért hazafelé a babakocsiba behajolva cumisüvegezni a kanyarodó buszon egy örök élmény marad...

Csak mellékesen... mégsem mentek a héten úszni, mert a tanár továbbképzésen volt. Óh, de bájos... hogy enném a szívét... sütve-főzve. 

De legalább a gyógytornász tudott korábban jönni, többen betegség miatt lemondták. Fennakadt a szeme, mikor a szopitechnikát vizsgálta.

„Te jó ég! Ez az ujjamnak is fáj! Nem csoda, ha anya csillagokat lát. Már értem a véraláfutást is.”

Ínnyel szorít és brutál erős vákuummal szív. Tudtam, mi vár rám és a babára, de azért csak nem bírtam. 

PiciLány nem az az óbégató fajta. A szívem szakadt félórán át hallgatni és nézni, ahogy még a nyelve is remegett a sírástól. Együtt sírtunk. De használt. Na, nem a sírás...

Nem oldódott meg a probléma rögtön, de van látszata a kezelésnek. Már puhább a kis pofija. Sőt, elviselhetőbb a szoptatás is. Kicsit bátrabb is vagyok ebben. Már szoptattam éjjel, fekve, félhomályban. Azért belealudni még nem nagyon tudok, bár megesett ez is.

A szünet előtti napok nehezen mennek már át a gyerekagyakon. KicsiLánynak a héten egyáltalán nem volt suli, NagyFiú pedig benyelt egy hányósat, de nem komoly. Többen voltak itthon, mint ahányan nem. Ez a suliba járóknak mindig kicsit tüske. Az itthon lévők viszont összehangolódtak. 

Első nap KicsiLány egész nap csak azon nyígott, hogy szétveti az unalom. Ugyan mit is lehet csinálni egyedül???? Értsem már meg, hogy semmit!!!

Ilyenek a nagycsaládban szocializálódott kisebbek. Az éééletben nem voltak egyedül. Pedig gondolná az ember, hogy boldogok, ha egyedül lehetnek. Majd az is meglesz a kamaszkor megérkeztével. Addig marad a dögunalom.

Valamivel viszont el kell ütni az időt, hát babázzunk együtt. Bátortalan egy lányzó, de nem engedtem, hogy az legyen. Hiába próbálkozott, hogy a játékbaba más. Nem kicsit, belátom, de az élő cukibb. És a keze-lába is könnyen mozog. Láttam a szemén a vágyat, csak a biztatás hiányzott. Mikor PiciLányra felkerült a rugi, szinte sugárzott a büszke boldogságtól, hogy ezt ő egyedül! 

Kell is a bátorság és a babázás, mert ahogy a barátnőm mondja, a Dévény „felébreszti” a babákat. A szülőbarát üzemmód kikapcsolt és bababarátra változott. Azaz mozgásban, családi melegben van béke. Jó, hogy mikor Kedves nincs itthon, a tesók is bátran ringatják, felveszik (korosztálytól függőn ki mit), amíg a pisilés luxusát kiélvezem... például. Vagy egy villámtusolás mondjuk. A leggyakrabban mégis a babakajavarázslás miatt szükséges. Mert imádja a kendőt, felkötve csend van és béke, de úgy meg fejni nem lehet, ugye...

A nagy forgatagban azért akadt egy-egy elsemhiszem nap. 

Kicsik Nagyival el... másnap estig. Kedves dolgozott késő estig. Csak a két nagy meg a finci. Eszeveszett szabadságérzés volt ez az időtlen állapot! Nekiindultunk NagyLánnyal a drogériának pelusért. Semmi kapkodás. PiciLányt mózes helyett hordozóba tettem, ott jobban bírja. Amúgy nem a kedvence az utcán sétálgatás. Mi viszont élveztük a délutáni napsugarat, a CsakCsajok progit. Be-beszaladt egyikünk egy-egy boltba bámuldozni is. Igazi luxuswellness. Nem gondoltuk, hogy ennyi időt kapunk a babától. Hazaérve azért jött a nyüssz. 

Pedig megálmodtuk a Vikingek maratont, hiszen most nem voltunk a kisebbek fekvéséhez kötve. Mondjuk így is kimaxoltuk a napot. Ébren voltam, mikor Kedves éjfél után hazaért.

Mivel nem volt időnk nagyon boltozni, de láttunk ezt-azt, NagyFiúnak álmai cipőjét akciósan is, hát másnap NagyLánnyal felkerekedtek és megvette a cipőt, meg a turiba is bementek és egy csomó jó cuccot lőttek. Nagyon büszke voltam rájuk! NagyFiúra azért, mert hiába nagy és önálló, a ruhapróba és vásárlás nem az erőssége. NagyLány meg 12 évesen egyedül vásárolt magának. Tök menő kölkök!

Minek nevezzelek????

Észrevettük, hogy PiciLányt nem igazán nevezzük a nevén. Gyerek, bébi, baba... ha beszélünk róla. Neki nyilván a Cukorborsótól kezdve a Csillagmaciig mindent mondunk, de az anyakönyvben szereplő nevén csak a tesók hívják. 

Firtattuk ennek az okát. Én sejtettem, hogy miért van így részemről, de Kedvesnél? Az ok ugyanaz. Nem is tudjuk, hogy hívjuk. Melyik nevén? Kedves kibökte, hogy ő a második nevén szólítja kettesben. Sutyiban én is. Ebben maradtunk, de nem beszéltünk meg komolyabbat. A gyerekeknek felvetettem, hogy ők mit gondolnak... Melyik név illik jobban PiciLányra? Teljes volt az egyetértés. Milyen fura... pedig amikor még pocakban volt nem igazán tetszett senkinek. És az is fura volt, hogy mikor a dokihoz vittük egyhetesen, ő is kérdezte, hogy melyik nevét használjuk. Hallgattunk mindketten, mire a doki mondta, hogy „Majd ő eldönti!”

Visszatértünk a névkérdésre. Igazából csak ki kellett mondjuk mindketten, hogy a nevet valóban PiciLány választotta magának. Hiszen az első neve már évek óta megvolt. A második viszont villámként csapott le és azonnal éreztük, hogy EZ az! Akkor miért nem lett azonnal ez a neve? Mert elég celebesen hangzik a vezetéknévvel. A kettő keresztnév együtt viszont szép. Dehát ő egy ilyen különleges lányzó... különleges névvel.

Így aztán pénteken megszületett a döntés, hogy PiciLány ezentúl egy kis istennő lesz... Mondjuk Kedves szemében eddig sem volt más.... Mindez pénteken. Ami eredetileg a Freyja's day nevet viselte a skandináv istennő után úgy ezersok éve. Mára Friday lett. 

Szombatra Kedves meghirdette a tejfakasztó bulit. Grillezés. Az időjárás nem volt a legjobbfej, és a létszám sem sikerült úgy, de  nagyon jó kajákat csináltak a fiúk! Még a brutál csípősből is loptam egy harit, mert nehogymárne! Ittam hozzá a kész átverés citromos sörit... Nagyon Amerika volt!  PiciLány rendesen viselkedett, a nyüszit meghagyta másnap estére.

A húsvét még a karácsonynál is nehezebben jött. Mivel a tesók egész hétvégén apukával voltak, így olyan nagyon nem is éreztem, hogy kéne készülni az ünnepre. Mégcsak fel sem díszítettem a lakást. Inkább élveztem picit az elsőgyerekesek életét. Három nap hármasban. Mióta PiciLány megszületett, még nem találkoztak a tesók az apukájukkal, szóval mindannyian örültünk ennek a hétvégének. 

Az első nap azt éreztem, hogy hogy a fenébe fér bele az életembe öt gyerek, mikor ez az egy kismacska is sok. Nehéz nap volt. Utána meg azt, hogy kicsit uncsi az élet így... nem tudtam mihez kezdeni a szabadságommal, és nem a háztartásnak kívántam szentelni. Mennék. Folyton. Nem világgá, csak ebből a lakás-bolt-drogéria háromszögből ki. Egy kicsit messzebb. 

Azért vasárnap csak megmozdult bennem a kötelességtudat és megfőztem a sonkát, sütöttem kalácsot és festettem tojást. Ehhez Kedves is csatlakozott. Jól elmókáztunk. Én nem szeretem az uncsi egyszínűt, most nagyon rajzolgatni vagy harisnyázni sem volt hangulatom. Így lettek ezek a mindenféle, kicsit absztrakt dizájnt képviselő minták. Imádom!

Aztán nekiindultunk, hogy kilépjek abból a bizonyos LBD háromszögből. Már a "B", mint boltot elhagyva is tiszta jó volt! Kaja volt otthon dögivel, de én KFC-re vágytam. Mert túlvan a vonalon, mert gyors, így jó eséllyel időben belefér, mert közel van, de annyira mégsem, mert fini. Igaz, hogy a fagyit már haza kellett vinni, de azt elnyaliztuk, miközben megnéztük a Gyűrű szövetségét. Biza! Egy háromórás filmet! Jóóó, persze volt benne egy kis etetés-pelusozás, de visszaájult a lányzó mélykómába. Megjöttek a tesók is, de boldogok voltak, hogy itthon vannak, mindenki elvonult miután három mondatot kiszedtem belőlük a három napról, így egészen békésen filmeztünk. 

Az ilyen nyugis percekben szokta NagyFiú a "Nyugalom pillanata" nevű nagy becsben tartott kártyát PiciLány kezébe csúsztatni. Vicces. Szerinte az első szava nyilván a "pajzsfal" lesz, de bízik abban, hogy téved és inkább a "Hatalom kártyái"-t mondja ki elsőként. 

Hétfőre lett egy kis Nyúl hangulat, de semmi komoly. Viszont tömérdek édességet nyeltem. Pedig nem is szeretem a csokit. El is bizniszeltem franciadrazséra, meg elosztogattam a nagyját. De még így is sok. A tudatomnak is. Lélekben már a baba-mama tornára és a felező diétára készülök. Még két hét, és enyém a pálya! 

Nanta

A babanapló előző részeit itt olvashatod:

Négy gyereket tudtam szoptatni, az ötödiket nem tudom?

Sokadik gyerek: szokd meg és éld túl

Kiderült, miért nem tud szopizni a babám