Azok a csodálatos kórházi napok...

Na, nem volt olyan vészes. Legalábbis ami a csesztetést illeti. Mindenki normális volt, egyetlen csecsemős volt, akit szívesen kilőttem volna az űrbe. Ezen kívül szuper volt, hogy mindaz, amiért kicsaptak 8 éve, hogy ha nekem semmi nem jó, hát menjek haza, az most az ajánlott protokoll része. Muhahaha... Kicsit lassan jutnak át a változások a rendszerbe. 

Kórházban két dolgot biztosan nem lehet. Jóllakni és pihenni. Előbbit még ugye meg lehet támogatni, de a pihenés felejtős. Kb. óránként van valami. Értem... ez a rendszer, de hogy minek napi három vizit...???

Hogyvan? Köszönömjól. Rendbenviszlát.

És a védőnő pl. miért nem a dokik után kullog nyomban, hogy egy tető alatt meglegyen minden?

A nap fénypontja mindig az volt, mikor Kedves rám írt, hogy "Itt vagyok!" Tiszta jó, hogy csak két napot kellett bent lenni, mert a gyerekek nem jöhettek be és ők is hiányoztak. Meg kíváncsi is voltam, milyen lesz PiciLány fogadtatása.

Első nap még csak elvoltam, de másnap kezdődött a kálvária. 

Tudtam én, hogy sokadik gyereknél a méhösszehúzódások szülés után rettenetközeliek, mert már KicsiFiúnál is elég meredek volt, de az semmi volt ehhez a mostanihoz képest! Mert ez mindig fájt és random pózokban mintha késre ültem volna. Elég önálló csaj vagyok, meg is viselt, hogy az éjjel közepén nővért kellett hívnom. PiciLánnyal együtt aludtunk, de vissza akartam tenni, hogy kiszaladjak pisilini. Csakhogy.... négykézláb ragadtam a baba fölött, olyan fájdalmaim voltak, hogy nem bírtam megmozdulni. Ez önmagában is kiborított. A vécéről is úgy szedtek össze, mert ugye bealudtam, és a sok víz, amit megittam, dolgozott, ez felerősíti a fájdalmakat.

A szülésznő nagyon kedves volt. Lehámozott a vécéről, elmagyarázta, mivel segíthetek magamon, segített lefeküdni és hozta a fájdalomcsillapítót. Végre hatott, mentem is a babáért, aki totál kisebesítette a mellem, de bírtam. Ezen a nyomorult éjszakán viszont nem ment. Mindenem fájt lent is, meg fent is. Sírva mentem a csecsemőshöz segítségért. Tápszer. Ez volt a megoldása. Meg sem nézte, hol a gond. Én viszont nem annyira szerettem volna.  Inkább tanácsot vártam, de ő felcsattant:

„Én most mit csináljak??? Megszoptatni nem tudom!"

Köszi a profi és empatikus segítséget. Igen, ez volt a pont, mikor szívesen felborogattam volna. Maradt a tápszer. Jó, hogy egyedül voltam a szobában, mert rémesen el voltam keseredve minden miatt. Tudtam, hogy ha Kedves velem lenne, akkor megnyugtatna, biztatna. 

Másnap sok segítséget kaptam, de nem is nagyon volt még tej, a mellem is csipkés volt, szóval életemben először, 9 évnyi szoptatás után tápszerrecepttel mentünk haza. Hogy időben, az csak szerencse. Utolsó este a vizit után jött az ítélet. Egész éjszaka szoliztatni kell, mert nagyon sárga. Ha mázlink van, mehetünk reggel. Épp Kedvessel beszéltem, mikor mondták, így mindent hallott. Egy világ dőlt össze benne. 

Reggel, míg a babákat le kellett adni vizitre, jól összekaptunk... Kiváló...alig vártam, hogy végre menjünk haza és ha engedik is, ilyen szuper hangulat vár??? Szülés utáni hormonok hurrá. Pár perc múlva visszacsörgött, hogy bocsi a hisztiért meg én is bocsi, csak hát mindketten izgulunk a gyerekorvos ítélete miatt... Szerencsére megkaptuk a zöld jelzést és már lőttünk is ki. Otthon majd a szopi is menni fog! Miért ne menne??? 

Kedves szuperül helyt állt itthon. Mondjuk nem voltak kétségeim. Az élet pont úgy ment, mintha mi sem történt volna. 

Hazaérkezve volt 2 óránk, hogy hármasban legyünk. Végre együtt gyönyörködhettünk a szépséges kislányunkban. Mert olvadozás volt ezerrel. Nekem még mindig csodaszámba megy, hogy van MiBabánk. Még egy hét után is. 

Kedves le sem vette a szemét PiciLányról, nem bírt betelni vele. 

NagyFiú érkezett legelőször haza. Neki kb. egy zsák krumplit jelentett a kistesó egy pár napig. Hát elég vacak egy érzés volt mindkettőnknek. Igen, nyilván sírtam. Kedves viszont tudta, mivel oldja a feszkót. Énidő. Beszélgetés random témáról. PS. És egy pici cuki baba, akire néha muszáj ránézni. Nem hittük, de villámgyorsan törte meg a jeget az a 20 perc.

Négy után dőltek be a gyerekek az ajtón, mind ugyanazzal a kérdéssel kb. SziaAnyu helyett.

„Hol van Evelyn?”

KicsiLány egy méternél messzebb nem ment tőle aznap. Gyakorlatilag bébiőrként üzemelt, mint nyolc éve, de most azért sokkal jobb a helyzet, mert nem kétéves. 

KicsiFiút elbűvölte azonnal, puszilgatta, cirógatta, mindent tudni akart. Miért ilyen színű a szeme, mi az a köldökcsonk, miért ilyen piros a bőre....

NagyLány egy darabig csak nézegette. Talán 1-2 nap kellett, hogy bátorságot gyűjtsön és megfogja. Aztán begyűjtött egy kis köhögést, most megint csak nézeget.

Kedvesnél pedig rózsaszín felhős szerelem van. Kb. 3 napig hozzá se érhettem PiciLányhoz. Mindent ő csinált. Mivel a mellemet pihentetni kellett, így fejtem. Cumisüvegből és pohárból is simán itatta. Akárcsak KicsiFiú, mindent tudni akart. Mindent csinálni akart. Robbantott pelus sem akadály. Egyedül a csap alatt fürcsi az, amiért nem jelentkezett. 

Mondhatni fényesre van sikálva a fenekem. Még a kórházban elejtettem, hogy ennék húslevest. KicsiLánnyal közösen főztek nekem, mire hazajöttem a kórházból. Az idegbajt, hogy most akkor egyáltalán jöhetünk-e haza, a konyhai padló fugáján vezette le egy kis súrolóval és fogkefével. Szóval lett szép konyhánk. A gyerekekkel is nagyon sokat foglalkozik. Mindegyiken látszik is. Ki vannak simulva. Most ébredtünk rá, hogy a kamaszok viselkedése is minden bizonnyal abból fakadt, hogy bennük is megvolt a bizonytalanság, hogy milyen érzelmi változásokat hoz majd ki Kedvesből egy saját gyerek. Illetve, hogy megint egy picibabára kell koncentrálnom a figyelmem. Kedves részéről semmi ilyet nem látok és ahogy elnézem, a gyerekek sem tapasztalnak. 

Az is hasznos volt, hogy egy nagy kupac sütit vettünk, feldíszítettük és megünnepeltük az új családtagot.

Sajna a szopibajok itthon sem nagyon rendeződtek még. Folyton rojtosra vannak rágicsálva a melleim. Ordítva-sírva szoptatok, ha épp nem fejek. Egyik nap ez, másik nap az. Nehezen jött a tej is, mert ugye fájt nagyon és sárga is volt PiciLány. A tejbelövelléskor minden szuper volt. Végre tele a tejbolt, fog ez menni. Tévedtem. Hiába dőlt a kaja, PiciLány valahogy csak nyunnyogott.. .ezzel persze folyton sebesít. Akkor jött a pohárból itatás. Hátha az a baj, hogy a cumiból jön, mint az őrület. Ügyes volt, de azért amikor éjjel a nagy nehezen lefejt tejet kiverte a kezemből... vagy mikor a hirtelenben szerzett bicikliduda hangulatú mellszívóból melléfolyt az értékes tej... nem tudtam nem sírni. Amúgy is ez a menet. Vagy azért sírok, mert fáj, vagy azért, mert iszonyúan bánt, hogy nem megy. Nem megy át az agyamon, hogy minden gyerekem 2-2,5 évig szopizott. Ilyen a világon nincs! Négyet tudtam szoptatni, majd az ötödiket nem tudom!?!? 

Engedjem el, ne stresszeljek... meg amiket ilyenkor mondanak. Igen. Tudom. Tápszeren is felnő. 

Nem megy. 

Egyik reggel összebújva aludtak apa és baba. Kedves felmeztelenül. Én a suliba indulást vezényeltem. PiciLány meg éhes volt, és hát hogy-hogynem felcuppant az apjára, aki így egy pillanat alatt felébredt, ahogy csattant a kis szájacska a mellén.... hát nehéz az apák sorsa is. Én meg jót röhögtem. Most már konkrétan tudja, mit érzek...

Amúgy übercuki. Vigasztal, biztat, simogat, puszilgat. Ez mindig rengeteg erőt ad. Hogy kel velem éjjel, és ölelget, vagy amiben csak tud, segít. Persze, most szabin van. Még egy hét luxuskivitelben, aztán ugrás a mélyvízbe. Remélem ez a szopidolog addig megoldódik. Rémesen fárasztó egész nap fejni. Meg éjjel....

Bár rendes kislány, éjszaka 5-6 órát alszik egyben. Meg amúgy is szupercuki. Ordítani ritkán szokott, inkább brekeg. És hatalmas szemekkel nézelődik. A szempillái elképesztőek! Olyan hosszúak, hogy egy felnőttnek is van ekkora...van fél centi vicc nélkül. Meghallgatta a kérésemet, hogy olyan csillagszeme legyen, mint az apukájának. Aki imádja őt. A dolog annyira kölcsönös, hogy KicsiLány meg is kérdezte:

„Anyúúú, az hogy lehet, hogy ügyesebben babázik, mint te??? Úgy értem, nála mindig megnyugszik.”

Hát.... nála mindenki megnyugszik, mert ő egy ilyen.

Nanta