Kedves utolsó szabinapján beültünk egy pár szelet pizzára. Legyen egy randi...szerű valami. Elő is kotortam a leggyorsabban száradó körömlakkomat és boldogságosan néztem az eredményt. Jó volt a szemhéjtussal kikent szememet látni a tükörben....
Sajna nem sikerült a legjobb hangulatban a dolog. Kedves vállát mindenféle vélt és valós dolgot nyomták, én meg nem nagyon tehettem semmit. Cirógattam. Majd az idő... A pizza viszont fini volt.
A szoptatási tanácsadó volt a soron következő progi. Szinte ránézésre mondta, hol a gond. Feszesek az ajak izmai. Ez látszik is. Nincs gödröcske az orra alatt. De az arc izmai és a nyelve is ugyanez. Dévény terápia S.O.S.
Megmutatta, milyen száj- és nyelvtornát kell csinálnom napi sokszor, azaz minden kaja előtt. A száj még oké. Teljesen ellazulva élvezi PiciLány. Nade a nyelv... hát elég fancsali pofit vág hozzá. Mindenféle mondókák kíséretében egészen jól megy azért.
Kaptam tanácsot még szopipózokra. Mellenként másmilyet. Anyááám... Az egyik oké, de az a nyugágytartásnak nevezett dolog.... Kicsit életveszélyes érzés egyik kézzel a babát tartani, másikkal meg rávenni, hogy
„Itt az ebéd! Nyisd szééép nagyra a szád!”
Ott, a fél fizetést érő, gondolatolvasó szoptatós fotelben sem volt egyszerű, de legalább kivitelezhető. Na, ez itthon már kb. lehetetlennek tűnő küldetés. Inkább szoptassak, ha muszáj, akkor cumisüveg, de mindenképpen AZT a márkájút szerezzem be, mert az tornáztatja a nyelvét és ez most fontos... Hurrá. Egy hétig azért örültem a tudjukmelyiknek.
Az inkább szoptatás a valóságban annyit tesz, hogy napi egyszer beáldozom mindkét mellem. Ha már kétszer is ilyen vagány vagyok, akkor már kezd elég rossz lenni. Azért néha vagánykodom. Szeretek veszélyesen élni... muhaha Marad a cumisüveg elsősorban. Mivel szopizáskor sem kell nagyon megdolgozni a kajáért, így nem aggódom. Kb. csak tátja a száját, és már ott is a tejjel-mézzel folyó kánaán.
A Dévény-terápiára időpontot lelni elég komoly kihívásnak tűnt. Átlagosan két hónap a várakozási idő. Megint csak a védőnőnknek hála! Adott egy telefonszámot, amit azért két nap után sikerült is elérni és időpont is lett. Egy hét múlva, de csak eléggé este. Mindkettőnknek necces kicsit, de én nyilván meg sem szólalok, csak örömködöm és hálálkodom, amiért bevállalt minket egy ilyen kissé lehetetlen időben. Ugye a szoptatási gondokkal ne várjunk hónapokat...
Az estéink kicsit elromlottak. Hogy az Apaszag hiánya vagy mi a gond, nem is tudom.
Kedves ugyanis éjszakás műszakkal kezdett. A lelkemnek ez volt eddig a legnehezebb, de most egyrészt, mint a zsák dőlök el este, annyira nem kell, hogy elringasson bárki is, másrészt nem is alszom egyedül egész éjjel. Hajnali 1-2 felé ébred PiciLány, onnantól osztozunk az ágyon. De volt olyan este, hogy már csak hüppögni tudtam a fáradtságtól este 10-kor. Lesz, ami lesz, leraktam az ágy közepére, apatakaróval betakartam és leléptem fogat mosni. Egyetlen nyikkanás nélkül elaludt.
Annyira nem vészes, hogy egyedül tolom a napokat, csináltam hosszú éveken át, de azért kinyúvadok estére. Megszoktam a jólétet az utóbbi években. Múlt héten még nagy volt a szám, de elkezdődött a zombizás részemről is. Valahogy engem nem szórakoztatnak annyira a fényfüzér csillogásai hajnali 3 és 4 között, mint PiciLányt.
A reggelek elég jól mennek. Azt sajnálom, hogy csak néha tudok integetni a kicsiknek az ablakból, mikor mennek a suliba. Meg amúgy se sok időm van velük lenni. Ez ilyen és türelmesek, csak hát az anyai szívem... Próbálom itt-ott random pótolni a hiányt. Sajna a hullafáradtság se sokat segít. Simán be tudnék ájulni a délután közepén is meseolvasás közben.
Nem tudok mindig jófej lenni. Néha kifejezetten undokhisztis rosszfej vagyok. Sorry. Belátom és bocsi. Mivel másra nem nagyon futja, a házimunkában vagy a babagondozásban próbálok közös pontokat találni a mesélésen kívül.
Az iskolai kötelezők kicsit lesokkoltak. NagyLánynak díszmagyart de izibe'! Kórusverseny lesz. Zenesuli lévén indulnak. Infó négy egész nappal a rendezvény előtt. Nyilván frászt kaptam, hogy most honnan fogok én blúztszoknyátkopogóscipőt szerezni!? Ezeket a gyermek sohadesoha az életben fel nem vette. Bizonyára látta a fejemen a kétségbeesést, mert azt mondta, nem akar menni. Hát jó. Csakhogy két nap múlva kibukott belőle, hogy menne ő, ha lenne miben...
Az esélytelenek nyugalmával irány az ázsiai ruhabolt.
Nem vicc! Egy egész óra ment el azzal, hogy
ez rövid...ez fodros...ez testhezálló ...ennek fényes a gombja...ennek fehér... ennek átlátszó...ennek van sarka... ennek nincs sarka... hegyes az orra...csipkés... masnis...ez meg nem masnis...
Az eladó vagy nyugtatón él vagy genetikailag rettenet hidegvérű, mert én közel álltam ahhoz, hogy másnap a Kékfény főcíme legyek:
„Kamasz lányát fojtogatta az ötgyerekes anya”
Végül lett cipő és blúz is. Szoknya, na, ott nem volt kompromisszum. Hívtam anyukámat.
„Mondd, hogy van 12 évesre való szoknyád valahol!”
Anyukám egy igazi kétlábbal a földön típus, de nyilván hallotta az elcsigázott kétségbeesést a hangomban, mert annyit mondott
„Jöjjön, kerítünk valamit!”
És kerítettek is.
Gondoltam ezek után, milyen szuper lesz a hétvége, majd megyünk égbe-világba! Aha, persze. Szerintem az időjárás utál engem. Pedig egy kis szabad levegő, Margitsziget vagy csúszdapark emelte volna az energiaszintem... Na, majd a Nyúl hoz energiát! Nagyon ajánlom neki! Különben csalódott leszek és megdől benne a hitem...
Nanta
A babanapló előző részeit itt olvashatod:
Négy gyereket tudtam szoptatni, az ötödiket nem tudom?
Sokadik gyerek: szokd meg és éld túl
