Jaj, de nem szeretek időre menni babával! Amúgy sem vagyok a pontosság mintaképe, de egy csecsemő sokat ront ezen az amúgy is vacak tulajdonságomon, illetve nyom belém egy adag stresszt. 

Ha felkeltem, sírni fog-e épp?

Éhes lesz-e akkor is, mikor igazán nem kéne?

Pont akkor fogja nyakbafosni magát? 

(Pont akkor.)

Vagy csak szimplán sír, mert kisbaba és ezek a bébik ilyenek.

PiciLány kb. 10 perccel indulás előtt dőlt ki. De legalább tele volt a pocak. Így aludt egy keveset a csípőszűrés előtt. Elrázta a macskakő...

Itt még sosem jártam. Az önkormányzat támogatja, de egy magánrendelő. Ultrahangos vizsgálatot is csinálnak, minden szipiszupiszuper.

Belépek. Jónapot, a másodikon, de a lift rossz.

Vidám. 

A babakocsit lent hagyhatom. Juhú. Legalább.

Na, eddig aludt a lányzó aznap. Fél 11-re mentünk... Este 11-kor dőlt ki végleg, addig 15 perceket szusszant.

De legalább a csípője oké. Apai ágon volt esély a terpeszpelusra vagy bármi kötöttségre, de megúszta. 

Minden altatási trükk romb adőlt. Csak a kendő. Ha menni kell, akkor menni kell. Hát mentünk. Kendővel indultunk és toltuk a babakocsit. Biztos gyorsan kidől, aztán majd leteszem. Aha. Nem. 

Kedves már annyiszor mondta, hogy tanítsam meg felkötni. Csakhogy amíg nem volt muszáj, addig nem akartam kendőzni a derekam miatt és oké, hogy van rutin, de eltelt nyolc év. Magamra se tudtam feltekerni, nemhogy tanítsam! Ez volt az első pár hét. Persze visszarázódtam, muszáj volt és most már megy sitty-sutty. 

A tanítás is megvolt. A derekam belehalt a sétába. Már a méteráruboltban várakoztunk, amikor Kedves úgy döntött, hogy nincs tovább. Most és azonnal kössem rá. 

Hát jó. Nekiálltam bénázni. Érdekes látványt nyújthattunk...

Másra felcsavarni továbbra se nagyon ment. Másnak magyarázni sem. Rutinból csinálom, de azt, hogy mit is... fogalmam nincs. Érzem.

Ötödjére lett meg kb. Volt nagy öröm. PiciLánynak, mert újra a biztonságos ölelésben lehetett, Kedvesnek pedig azért, mert büszkén feszíthetett, hogy ő egy hordozós apuka.

Hétvégén így mentünk a csúszdaparkba. Nem is tudom, melyikük élvezi jobban a hordozást.

Van az a sztereotípia, hogy a nők meg a cipők...

Ez az én esetemben hátizsák. Van pár válltáskám is, de azok közül is max. azt a kettőt veszem fel olykor, amit én varrtam. Hátizsákos vagyok. Van is néhány. Vagyis már nem sok, mert a csajok lenyúlják folyton. Szóval kell.

Meg is láttam álmaim darabját a papírboltban. Pusnya macskás...ahogy anno NagyLány nevezte el. Van füle meg bajsza, azonnal tudtam, hogy engem akar! Két hét telt el, mire meggyőztem magam, hogy megérdemlem, mert nem annyira volt jó az ár-érték aránya. Naná, hogy mindkét lány rárepült. Nyilván mosolyogva mondtam nemet.

Azelőtt biztos egy hét után megesett volna rajtuk a szívem, de Kedves megtanított rá, hogy egy kicsit legyek már önzőbb a saját érdekemben. Nem volt könnyű és még mindig képes lennék az ajcsiba kapott Mozart golyókat szétosztani. Pedig a konyakos meggyen kívül kb. ez az egyetlen csoki, amit szeretek és amúgy sem az, amit heti akárhányszor eszik az ember. Konkrétan évek óta nem ettem. Észbe is kaptam, hogy ne mááár! 

Persze ez nem azt jelenti, hogy átcsaptam a túloldalra, csak néha előtérbe tudom magam helyezni. Néha. 

A sulis anyák napja erre a hétre esett. Persze elmentem és még csak el sem késtem, de ettől a szaranyaságom ott feszített belül. Nem szeretem az ilyen kiállokszavalni ünnepségeket. Egyrészt, mert kicsi helyen ezer ember, másrészt meg olyan, mint a beállított fotó. Azt sem szeretem. Mesterkélt. Nekem nem annyira cuki. Szerencsémre az oviban csak NagyFiúnál kellett ezeket túlélnem. A többiek másik csoportba jártak. Mind ugyanabba. Na, ott, ott még sírni is képes voltam! Személyes és megható volt minden ünnepség. Totál nem az a klasszik. Igaz, sok ember itt is volt, de a lelki része vitte az egészet! Szóval én igazából az ilyen beállított cuccokat nem bírom. Már nem is lesz igazán részem bennük. PiciLány is a legszuperebb óvó néni kezei alatt lesz boldog ovis. Legalábbis ez az elképzelés.

Azzal, hogy itt az igazi tavasz, megérkezett a mégkorábban ébredés és mégkésőbb hazatalálás. Naphosszat a pályán lógnak a kisebbek. KicsiFiú nyúzza a vadiúj rollert, KicsiLány pedig a deszkásokat lesi a skater pályán. 

Nagy vágya volt egy gördeszka. Mivel a saját lábában is képes elesni, nem nagyon támogattam a dolgot. Jól megvoltam a baleseti sebészet nélkül. Bár a görkorizás megy neki, azért az más. Meg olyan meredek egy deszka ára. Azért, hogy itt álljon... 

Tévedtem. Kedves meglepte egy egyszerű kínaiboltos változattal. Kezdésnek, meglátni meddig van lelkesedés, pont jó lesz. Ez mondjuk nem derült ki, de az igen, hogy ügyesebb, mint hittük. Szóval a lelkesedés talán marad. Illik is a stílusához a deszkázás, meg a mozgásának is jót fog tenni, csak ne adja fel!

A héten szuperügyes voltam! 

Volt nev.tan KicsiFiúval és beszéltem KicsiLány ofőjével is. Igaz, szerinte a gyerekkel semmi baj, majd megtáltosodik felsőben, és tudom, hogy neki hat oldalt kellene akkor kitöltenie!? Megkerestem a fejlesztőpedagógust is, akihez jár a suliban. Ő látja, amit én és támogat. Na, akkor már az ofő is kénytelen volt. 

Elindult KicsiFiú áthelyezése is, ami remélem, a találkozás után le is zárul. Tök jófej a suli! Ismerkedő találkozás is van, meg próbanap, hogy tanár-gyerek lássa, hogy jó-e neki. 

NagyFiúnak meglett a suli, amit szeretett volna és NagyLányék osztályába jött egy új lány, akivel egy húron pendülnek. Kicsit ő is vidámabb... talán. Szóval most kicsit leeresztek.

Minden gyerekemért megléptem, amit megkellett. 

Most kényelmesen várhatom a következő leküzdendő akadályt. 

Addig mehet a gondtalan kávézás!

Nanta

A babanapló előző részeit itt olvashatod:

Négy gyereket tudtam szoptatni, az ötödiket nem tudom?

Sokadik gyerek: szokd meg és éld túl

Kiderült, miért nem tud szopizni a babám

Mégis inkább a másik nevén szólítjuk a babát

Kivagyok a tehetetlenségtől - állandóan sír a babám

Ki mondta, hogy babával nem lehet kimozdulni?