2021.03.07

Lassan egy hónap telt el a nagy találkozás óta. 4 gyerekes anyuka lettem. Igazi lányos anyuka, annak minden szépségével és nehézségével. Nagycsalád lettünk, amit a család apraja nagyjának még szoknia kell, de nincs ennél szebb dolog szerintem ebben az életben.

Elérkezett a 37. betöltött hét egy szép csütörtöki napon, és az orvosom úgy döntött, hogy szabadlábra helyez a kórházból. Persze vizsgálatok sora előzte meg eme engedékenységét. Mivel minden rendben volt a ctg és ultrahang vizsgálatok alkalmával, így szólhattam haza a csipetcsapatnak, hogy ma este már otthon leszek. Nagyon izgatott voltam, hiszen a koronavírus-járvány miatt a látogatás szünetelt a kórházban, ezért az elmúlt 2 hétben nem láttam a gyerekeimet, csak a virtuális térben. El sem tudom mondani, milyen felemelő és megnyugtató érzés volt magamhoz ölelni őket újra.

Szépen eltelt a következő pár nap, mikor is elérkezett a szombat este. Minden úgy telt ahogy az elmúlt hónapokban egy hasonló szombat este. Gyerekek altatása, meseolvasás, majd pár perc filmnézés és bealvás volt a program számomra. Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen jól tettem, hogy hamar elaludtam. Hajnali egy órakor felébredtem. Nem volt semmi különös oka, csend volt a házban, eltekintve férjem bájos horkolásától. Szinte magamhoz sem tértem, mikor egy halk kis pukkanást hallottam, majd melegség öntött el. Sose éreztem még ilyet, de azonnal tudtam, hogy ez bizony magzatvíz lesz. Pár percig mozdulatlan feküdtem, bízva, hogy csak álmodtam az egészet. Tudtam, hogy csak meg kell mozdulnom, meggyőződve arról, mi is történt az imént. Gyorsan felkeltem az ágyból. Először semmi nem történt. A nappalink közepén jártam, már láttam a célt, a mosdónkat, mikor elöntött a melegség. Ekkor már biztosan tudtam, hogy a negyedik kislányom születésnapja március 7 lesz. Bekapcsolt a pánikgomb a fejemben, és gyors tempóban iszkoltam vissza a hálónkba felébreszteni békésen horkoló férjemet. Erélyesen oldalba böktem, mire enyhe infarktust kapva felült és rám nézett. Ha meg se szólalok is látja, hogy van valami, de elhaló hangon annyit sikerült mondanom, hogy elfolyt a vizem.

Mint akit áramütés ért kipattant az ágyból és annyit mondott, nyugi minden rendben lesz! Jé… honnan tudta, hogy pánikolok? Viszont erre engem ténylegesen elöntött a pánik, mintha most tudatosult volna bennem, hogy nekem ma szülnöm kell. Kétségbeesve hajtogattam, hogy ez még túl korai, hogy nem készültem fel, és hogy ennek nem így kellene történnie. Nekem eddigi szüléseim nem így indultak. Sose folyt el a vizem. Mikor burkot repesztettek, akkor már közel volt a cél. Most megrémisztett, hogy egyetlen kósza fájásom annyi se volt, mióta elfolyt a víz. Rohamtempóban hívtam a kórházat, hogy most mi legyen. Víz elfolyt, fájás nincs. Az utasítást megkaptuk, irány a kórház. Nah, itt tört rám a következő pánik, hogy bent lesz-e az orvosom. Ha pedig nem lesz bent, akkor kinél fogok szülni. Mikor megérkezett félig kómás apukám, hogy vigyázzon az itthon ez idő alatt békésen alvó másik három lányunkra, sietve elindultunk a kórházba. A kb. 20 perces autóút alatt szuggeráltam a fájásokat. Nem igazán nagy sikerrel.

Ahogy befutottunk az osztályra, kicsit feszülten vártam, hogy melyik orvossal fogok találkozni. Alig ültünk ott 5 perce, mikor nyílt a szülőszoba zsilipajtaja és megjelent az ügyeletes orvos enyhén álmos, kócos feje. Azt a pillanatot sose felejtem el. Elhaladt mellettünk és bement a vizsgálóba. Eddig tudtam tartani magam, és nem előtte fakadtam sírva. Persze a saját orvosom sehol, és be kellett mennem vizsgálatra Dr. Kosevich-hez (Áldatlan állapotban). A helyzet annyira szürreális volt, hogy ha nem lettem volna annyira rémült, valószínűleg jót nevetek saját magamon és a szituáción, mert én, aki már negyedszer készült életet adni, nem kapcsolt, hogy szivárgó magzatvízhez betétet rakunk be, nem pedig a filmekből tanult törölközőt szorongatjuk magunk alá. A vizsgálat rendben talált mindent, babóca rendben, magzatvíz szivárog, ultrahang rendben, így a tanács, minden kismama rémálma, várunk. Bent egy vajúdóban várni nem egy leányálom. Már csak azon fohászkodtam, hogy ne legyen más kismama. Ez a vágyam teljesült is.

Ekkor szépen előkészítettek. Utána pedig vártunk, hogy a fájások maguktól beinduljanak. Férjemet is hazaküldték, mondván aludjon, mert ez egy hosszú nap lesz. Na, ettől megint sírva fakadtam, hogy ő bezzeg hazamehet, én meg itt maradok egyedül. Az élet igazságtalan. Azonban itt elhatároztam, hogy szedjem, de gyorsan össze magam, és pikk-pakk megszülök, mint ahogy eddig is. De a testem ebben nem akart partner lenni. Hiába tusoltam, mászkáltam, mászkálva tusoltam, semmi nem használt. Szinte egy fájás se jött, vagy ha mégis, ereje nem volt semmi. Rettegve figyeltem az órát a falon, hogy mikor jön el a bűvös 7 óra, amikor is bekötik az oxitocint. A kórházunkban ez a protokoll, mint azt megtudtam hóbortos ügyeletes orvosomtól. 6 óra a magzatvíz elfolyásától. Ennyi időt kapott a méhem, hogy valamit produkáljon. Utána antibiotikum és oxitocin infúzió. 

Elérkezett a reggel 7 óra. Férjemet megengedték, hogy most már bent legyen, és az orvosomat is behívhattuk. Mikor befutott, nagyon megörültem, de örömöm nem tartott sokáig. Megvizsgált ő is, és ugyanazt javasolta, hogy infúzió. Mit volt mit tenni, bekötötték. Az antibiotikum lefolyt hamar, és utána jött a rettegett oxitocin. En kis balga azt hittem, hogy azonnal tízes erősségű fájásokkal indítunk. Hát nem. Nagyon nem. Nem mondom, hogy semmit nem éreztem, de én, aki már háromszor szültem, jól ismertem a testem és tudtam, hogy amit érzek az közel sem az, amit kellene. Emelték az oxitocint, férjem szuggerálta a ctg monitort, hogy jönnek azok a fájások, ne adjam fel. Ekkor már 3 órája folyt az oxi. Közben a fejem felett lebegett az is, hogy az orvosom megemlítette reggel, hogy sajnos csak délig ér rá, ha addig beindulunk, akkor jön be, ha nem, akkor sajnos nem tud bent lenni velünk. Ettől össze is omlottam volna, ha közben nem lett volna ügyeletesorvos-váltás. Az újonnan érkező orvos már sokkal szimpatikusabb volt, és megnyugodtam, hogy ha nem is lesz itt a saját orvosom, azért talán minden rendben lesz.

Közben folyamatosan jöttek ellenőrizni a méhszájamat, hogy hol tartunk már. Minden egyes vizsgálat maga volt a pokol. Talán a szülésem legfájdalmasabb részei voltak ezek a vizsgálatok. Férjem próbált szórakoztatni és fotókat mutogatott a gyerekeinkről a mobilján. Teltek a percek, az órák, és nem haladtunk semerre. Aztán megtörtént, hogy furcsán pittyegett a ctg egy fájás alatt. Én, aki ismeri ezeknek a gépeknek minden rezdülését, tudtam, hogy ez nem jelent jót. Azonnal ott volt a szülésznő és nyugtatott, hogy minden rendben. Persze innentől meredten figyeltem a kijelzőn babóca szívhangját. Ekkor már lassan öt órája folyt az infúzió. Már a második adag antibiotikumot is megkaptam, mikor Mr. Menő ügyeletes doki jött megnézni a méhszájamat. Persze alig haladt valamit.  Már ettől sokkot kaptam és kértem, hogy nem lehetne-e kivenni babócát. Persze közölte, hogy ugyan dehogy, negyedszer szülök, menni fog ez szépen. Ezt hajtogatta mindenki, hiába mondtam, hogy de ismerem magam, és nem arra haladunk amerre kellene. Senki nem hallgatott rám. Így vártunk.

Doki megkért, hogy álljak fel és kicsit vajúdjak úgy, hátha jobban haladunk. Felülésig jutottunk, mikor babóca szívhangja megint leesett. A szülésznő sietve fektetett vissza. Ekkor megint kaptam egy enyhe pánikrohamot. Innentől következő három fájás alatt végig leesett a szívhang, majd mikor elmúlt a fájás, vissza. Ekkor bejött már a másik ügyeletes orvos is. Én megint csak kérleltem, hogy nem lehetne-e kivenni a babát, nagyon félek, hogy baj lesz. Méhszájvizsgálat volt a válasz. Az eredménye kiábrándító. Minimum este hatra lesz csak baba, ha így haladunk. Ekkor harangoztak. Teljesen összezuhantam. De ekkor minden fájás alatt leesett a szívhang. Én zokogtam, a dokik tanácskoztak, s végül közölték, hogy irány a műtő.

Amint ezt kimondták egy csapat ember jelent meg. Teszteltek, kérdeztek, katétert kaptam. Az aneszteziológus győzködött, hogy gerincérzéstelenítést kérjek, de mondtam, hogy pánikbeteg lévén aludni szeretnék. A műtőben aztán készítettek elő gyorsan. Az altatós orvos egy sebészi maszkot adott rám, majd ezen keresztül rám tette az oxigénmaszkot. Hirtelen pánik tört rám, mert nem kaptam egyáltalán levegőt, ahogy az orromra feszült a sebészi maszk. Csapkodni kezdtem a kezét, mint akit fojtogatnak, hogy hagyja abba, mert nem kapok levegőt. Ezt még kétszer megkísérelte, majd letépte az arcomról a maszkot, és simán az oxigénmaszkot rakta rám. Így már kaptam szépen az oxigént és hamar el is tudtam aludni. A következő pillanatképem: a férjem kezét simítom végig, ahogy tolnak a folyosón és babócáról érdeklődök. Kicsi lányom, mint megtudtam 12:42-kor érkezett 2670 gr és 49 cm. Teljesen rendben volt és nagyon hangosan felsírt, mint utólag az engem meglátogató műtősnő ezt elmesélte.

Hihetetlen élmény volt negyedik lányom érkezése is, és most már teljes szívvel átérzem azt, hogy milyen érzés egy „kis ajtón” keresztül világra hozni a gyermekünket. Micsoda hihetetlen erő van azokban az anyákban, akik egy ekkora műtét után is szinte azonnal talpra állnak és ellátják a pár órás babájukat. Tényleg igaz, hogy mi, anyák mindent kibírunk. Próbáltam nagyon erős lenni és a hatalmas fájdalom ellenére menni előre, de néha mikor senki se látta, jól kisírtam magam. Néha a fájdalomtól, néha a fáradtságtól, de minden egyes alkalommal örömömben is sírtam, hogy négy gyönyörű szép kislány anyukája lehetek.

Libby

A szerző terhesnaplójának részeit itt olvashatod:

Egy gyereket akartam, most a negyedik lányomat várom
Az a lány, aki világéletében csak egy gyereket akart, szépen lassan felnőtt talán, és késznek érezte magát, hogy újra belevágjon.
Tovább>>>

Bepánikoltam, kórházba mentem a 29. héten
Egész nap rosszul voltam, nehezen kaptam levegőt, zsibbadt a bal karom, és hogy teljesen kiborulhassak, a vérnyomásmérőm is bejelzett.
Tovább>>>

A dokim közölte, hogy drogos vagyok, és elvonási tünetekkel fog születni a babám
Ledöbbenve ültem és a sírás kerülgetett. Az asszisztensnő szemlesütve hallgatta az orvos megalázó kirohanását irányomba.
Tovább>>>

Borzasztó érzés szenvedni látni a lányomat
Borzasztóan sírt, és szörnyű érzés volt látni, ahogy retteg a gyerekem, és én most nem lehetek mellette.
Tovább>>>

"Azonnal fogjon egy taxit és menjen be az ügyeletre!"
Próbáltam nem bepánikolni, de a taxiban végigsírtam az utat, annyira, hogy a taxis csak együttérzőn rám nézett és azt mondta, hogy hagyjam, menjek és drukkol.
Tovább>>>

Fiúnak nézte a kislányomat az orvos
Az orvos közölte a telefon másik végén, hogy kislány. Annyira meglepődtem, hogy meg is kérdeztem, hogy az hogy lehet, az ultrahangon azt mondták, fiú...
Tovább>>>

Beparáztatott a doki, hogy túl kicsi a babám
Az orvos fejcsóválva nézegette a papíromat és megjegyezte, hogy neki nagyon nem tetszik ez a súly, egy 30 hetes magzathoz ez bizony kevés.
Tovább>>>

Felkészítettek a koraszülésre
Fokozott méhtevékenység miatt kórházba kerültem a 35. héten, tüdőérlelőt és magnéziumot kaptam.
Tovább>>>

Jó az, ha a kismama a neten tájékozódik?

A terhesség minden pillanatában van aggódnivaló