30. hét
Pánikbeteg vagyok és kismama. Kismama és pánikbeteg. Hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás, nálam egyszerű. Huszonéve küzdök ezzel a betegséggel. Három lányom született már karöltve ezzel a kedves társsal. Most úton a negyedik.
Így a 30. hétben járva, belépve a harmadik trimeszterbe, egyre jobban foglalkoztat az előttem álló nagy feladat, mielőtt találkoznék életem következő szerelmével. Igen, a szülés. Mikor az első lányom érkezését vártam, teljesen más érzések kavarogtak a fejemben, mint most. Mikor nem tudod, mi vár rád. Persze félsz az ismeretlentől, de izgatott vagy. Izgulsz, de egyben nyugtatod is magad, hogy ha a világon annyi nőnek sikerül, akkor miért ne menne neked is. Aztán megvan az első szülésélmény. Kinek jobb, kinek kevésbé. A következőkre már ezekkel az élményekkel a szívedben készülsz testestől-lelkestől.
Az első lányom születése nagyon meghatározó élmény volt. Nem lehet panaszom. Egy nagyon kedves, de határozott doktornő volt a fogadott orvosom, aki akkor még gyakornok volt. Szépen vettük az akadályokat, és ha nem is könnyen, de egészségesen világra jött elsőszülöttem.
Mire a második lányom érkezésére vártunk, a doktornő már más szakágát választotta a nőgyógyászatnak, így új orvost kerestünk. Abban az időben találkoztam a mostani orvosommal. Első pillanattól kezdve megvolt felé a bizalmam, ami egy hozzám hasonló betegséggel küzdőnél nagyon fontos. Második lányom érkezésekor a kórházunk szülőszobáit felújították, így apás szülésre nem volt lehetőség. Ahogy közeledett az idő, egyre jobban tartottam attól, hogy egyedül ez nekem nem fog menni.
Orvosom végig nyugtatott, hogy minden rendben lesz. Eljött a nagy nap. Talán sosem éreztem magam annyira kiszolgáltatottnak, mint mikor el kellett köszönnöm a férjemtől, és becsukódott a liftajtó, ami az emeleten lévő műtőből kialakított szülőszobába vitt. Rémült voltam és magányos. A vajúdást szinte egyedül csináltam végig, csak a mérhetetlen nagy félelmem, hogy minden rendben legyen, volt a társam. Mikor megérkezett az orvosom, nagyon megkönnyebbültem. A kitolási résznél az orvosom biztatott, dicsért, hogy jól csinálom, törölgette a homlokom. Végül szépen rendben megérkezett a második kislányom.
A harmadik lányom szépen kivárta az idejét. Vele nem szedtem a végén már semmit a pánikbetegségemre, mivel amit addig kaphattam (amit koraszülés megelőzésére több ezer kismama kapott az elmúlt 20 évben) már az utolsó hónapban nem lehetett alkalmazni, hogy ne tartsa vissza a baba érkezését. Pszichológusommal egyeztetve arra jutottunk, most megpróbálom az utolsó hónapot és a szülést gyógyszermentesen végigcsinálni.
Teltek a hetek és én jártam a ctg-re rendületlenül. Az egyik ilyen alkalommal az orvosom nem volt bent, így a vizsgálat eredményét az ügyeletes orvos értékelte ki. Gúnyos mosollyal közölte velem, hogy ugye tudom, hogy drogos vagyok, és a gyerekem elvonási tünetekkel fog majd megszületni, s ezt alaposan részletezni is kezdte. Ledöbbenve ültem és a sírás kerülgetett. Az asszisztensnő szemlesütve hallgatta az orvos megalázó kirohanását irányomba. Mindezt egy olyan gyógyszer miatt kaptam, amit szokásszerűen alkalmaznak a szülészetben, illetve én is körbejártam és genetikuson, gyerekorvoson át pszichológusig mindenkit kifaggattam már évekkel ezelőtt második lányomnál. Mindenki nyugtatott, hogy ne aggódjak, sokkal többet ártok, ha rohamaim vannak.
Mindezek után megalázottan hagytam ott az orvost. Következő alkalommal már a saját orvosommal találkoztam a ctg alkalmával. De ez a megalázás nagyon mély sebeket ejtett bennem, egy amúgy is lelkileg-testileg nehéz időszakban. Ezek után a kiírás napján már nagyon ideges voltam, hogy mikor fog már megérkezni szépséges kislányom. Előtte napokig nagyon sokat jóslóztam. Orvosom meg is jegyezte, hogy köröz már a gólya, ne aggódjak, nemsokára megérkezik. Aznap délután pár óra alatt megszületett a harmadik kislányom, kinek érkezése tökéletes volt, az orvosomnak is köszönhetően.
Lassan a negyedik szülésemre készülve aggaszt és elkeserít, ami most a kismamákkal történik. Mindenki tanácstalan, kétségbeesett. Nap mint nap mást lehet olvasni a fórumokon. A kismamák egymást próbálják támogatni, de nehéz úgy, hogy senkinek sincs megbízható információja. Minden orvos mást mond, minden kórház máshogy reagál. Mint minden helyzetben, most is vannak olyan kismamák, akik egyetértenek azzal, hogy ne lehessen orvost fogadni. Tisztelem azokat a leendő anyukákat, akiknek csak jó tapasztalatuk volt, akik kórházában csak olyan orvosok dolgoznak, akire bármikor, feltétel nélkül bízzák rá a saját és születendő gyermekük életét. Azokat is teljesen megértem, akik sajnos nem tudnak orvost fogadni akár anyagi okok miatt, és borzasztóan sajnálom, ha emiatt nem olyan ellátást és szülésélményt kapnak, amit minden kismama és kisbaba megérdemelne.
De mi van velünk, többiekkel? Akik mondjuk már évek óta járnak az orvosukhoz. Akiknek esetleg rossz tapasztalata van az ügyeletes orvossal. Akik esetleg betegséggel küzdve vállalnak gyermeket, és fontos, hogy az orvos, aki ott van a sorsdöntő pillanatban, ismerje minden mozzanatát a terhességnek. Remélni tudunk csak és bízni abban, hogy hamarosan visszakapjuk azt a jogunkat, hogy mi dönthessünk! #dönthessekén
Libby
A terhesnapló előző részeit itt olvashatod:
Egy gyereket akartam, most a negyedik lányomat várom
Az a lány, aki világéletében csak egy gyereket akart, szépen lassan felnőtt talán, és késznek érezte magát, hogy újra belevágjon.
Tovább>>>
Bepánikoltam, kórházba mentem a 29. héten
Egész nap rosszul voltam, nehezen kaptam levegőt, zsibbadt a bal karom, és hogy teljesen kiborulhassak, a vérnyomásmérőm is bejelzett.
Tovább>>>
