39 éves vagyok, a férjem 36, a 28. hétben járok, a negyedik lányunkat várjuk. Igen, a negyediket, mert az első három is mind lány. Sokáig ugrattak minket, hogy majd a negyedik fiú lesz, de azt hiszem, én már elkönyvelhetem, hogy igazi lányos anyuka leszek.

Közös történetünk réges régre nyúlik vissza egy messzi-messzi galaxisba. Én 24 voltam, ő 21 éves, léha egyetemista, amikor összesodort minket az élet. Találkozásunk egy romantikus komédia lapjaira kívánkozna, melyet egy gyermek érkezése pecsételt meg. Alig másfél éve voltunk együtt, amikor újév napján pozitívat teszteltem életemben először. Szó szerint sokkolt az eredmény, rosszullét kerülgetett egy pillanatra, majd ez ahogy jött, el is illant, és átvette helyét az eufória.

Mindig is szerettem volna fiatalon anyuka lenn, és 26 évesen relatíve annak is érezhettem magam. A kezdet nem volt egyszerű, de szépen lassan megoldottunk mindent. Jöttek egymás után az elsők az életünkbe. Első gyermek, közös otthon, autó, házasság. Aztán ahogy lenni szokott, az első igazi nagy krízis is utolért minket, vagyis inkább engem. Alig 30 éves voltam, amikor összecsaptak a hullámok felettünk, és mi majd nem odavesztünk. Talán a sors akarta így, talán csak rajtunk múlt, de végül közel fél év után elült a vihar, és mi megerősödve jöttünk ki ebből a sötét időszakból.

Az a lány, aki világéletében csak egy gyereket akart, szépen lassan felnőtt talán, és késznek érezte magát, hogy újra belevágjon. Nagylányunk ekkor már hatéves volt, s egyre többet faggatott, hogy az óvodában miért van mindenkinek testvére, és neki meg nincs. Hosszú, lelki és testi küzdelmekkel teli két év következett, mire egy május végi napon, éppen egy vizsgára készülve, inkább csak megérzésből, minthogy az indokolt lett volna, de vettem egy tesztet. A két csík szinte azonnal megjelent rajta.

Leírhatatlan érzés futott át rajtam, pánikszerűen cikáztak a gondolataim: milyen gyógyszert szedtem, mennyit idegeskedtem, pont ebben a hónapban nem is terveztem vel,e és lám meg is lett az eredménye. A baba szépen fejlődött, én azonban kezdtem egyre mélyebbre süllyedni. Jöttek a szorongásos pánikrohamok, amikkel szinte egész életemben harcoltam, s ezek a gonosz árnyak a terhességeim alatt sem kíméltek. Első lányom születése után nagyon mély szülés utáni depresszióba kerültem, aminek többek között köszönhető volt, hogy úgy éreztem, ezt az időszakot még egyszer nem élném túl. Rettegtem a gondolatától is, hogy mi vár rám.

Szerencsére közben megismerkedtem a világ legaranyosabb pszichológusával, akinek segítségével elindultam kifelé a gödörből, lassan láttam a fényt az alagút végén. A terhességem közben szépen, ha nem is zökkenőmentesen, de haladt előre. Közeledett a nagy találkozás a második kislányommal. Sokkolt a hír, hogy a férjem nem lehet bent a szülésnél, mivel a kórházi felújításokkal megcsúsztak. Az orvosom tartotta bennem a lelket, akinek nem lehetek elég hálás a rengeteg segítségért, amit ott akkor és azóta is kapok tőle. Egy január végi napon kis apró, lila macskakölyökként megérkezett a második kis hercegnőnk.

Szépen teltek a hetek, hónapok, ez a szülés utáni időszak egy teljesen új élményt adott nekem, mint amit az első lányommal megtapasztaltam. Már-már giccsesen boldognak éreztem magam. Kislányunk szépen fejlődött, nővére pedig nagyon büszke volt kishúgára. Alig telt el fél év, amikor úgy éreztem, hogy szeretném ezt újra átélni, s talán egy kisfiúval tovább bővíteni kis családunkat. Férjem, aki maga is nagycsaládból származik, nagyon megörült az ötletnek, így belevágtunk, hogy kitaláljuk, hogyan és merre tovább.

A lakásunk, ahol akkoriban éltünk, két gyerekkel még éppen lakható volt, ám még egy kisbaba érkezésével már szűkösen lettünk volna. Ötleteltünk, és végül arra jutottunk, hogy vágjunk bele. Egy csendes, meseszép faluban akadtunk rá arra a helyre, amibe elsőre beleszerettünk, s megálmodtuk rá leendő otthonunkat. Az építkezés szépen haladt, s egy októberi napon a kulcsokat is megkaptuk. Kezdetét vette a nagy kaland, költözés és a vidéki élet szépségeinek felfedezése.

Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen egy idilli kisfaluban leltünk új otthonra. Szépen teltek a hetek, és egy nyári reggelen a nappali nagy ablaka előtt egy gólya sétált el nagy peckesen. Egy pillanatra megállt, benézett, majd az udvarunkon lendületet véve felröppent a magasba. Férjemmel összemosolyogtunk, és mindketten tudtuk, ez lesz az a hónap. Pár hét múlva egy pozitív teszttel a kezemben vártam az orvosomra, hogy megerősítsen abban, amiben biztos voltam. Úton van a harmadik gyermekünk.

Hamar kiderült, megint kislány választott minket szüleinek, s mi izgatottan vártuk az érkezését. Eljött az ősz, a gólyák is útra keltek, a hasam pedig szépen kerekedett. Ez a terhességem se volt zökkenőmentes, sok lelki és fizikai nehézség volt, de számoltam a napokat, és vártam, mikor érnek haza a gólyamadarak. Egy szép tavaszi reggelen a gólyák hazatértek a falunkba, és velük a kislányunk is megérkezett. Ez a találkozás is szerelem volt első látásra. A harmadik kislányom is szépen növekedett, hatalmas barna szemeivel és göndör fürtjeivel mindenkit elvarázsolt.

Alig volt féléves a harmadik kislányom, amikor egy nap megint pozitívat teszteltem. Nagyon megijedtem, nem számítottam rá. Az első pillanattól éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Sajnos ez be is igazolódott, mert a baba nem maradt velünk. Mély fájdalom kerített hatalmába, és éreztem, hogy ennek a történetnek nem szabad így véget érnie. Valaki még számít ránk. Teltek a hetek, kivártuk a hónapokat, amiket az orvosom javasolt, s úgy voltunk vele, adunk egy esélyt az életnek. Ha sikerül, nagyon boldogok leszünk, ha nem, azt is elfogadjuk, hiszen három gyönyörű gyermekünk van.

Elérkezett a tavasz, majd a nyár, és egy reggel megint pozitívat teszteltem. Nagyon megijedtem, én, a paramami azonnal aggódni kezdtem, hogy csak most legyen minden rendben. Szerencsére az orvosom jó hírekkel fogadott. Szépen fejlődött az új kis élet. Hamar kiderült: megint kislányt várunk, akivel most léptem a harmadik trimeszterbe. Izgatottan várjuk az új évet, és hogy a gólyák hazatérjenek.

Folyt köv.

Libby