29. hét
Ezen a héten várt az orvosom vizsgálatra. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a fogadott orvosom a genetikai szűrő ultrahangokat is elvégezheti. Ez a mostani is egy ilyen alkalom volt, ahol is lemérte a babámat, és súlybecslés is történt. Jó paramami létemre kellően rettegtem a vizsgálat előtt. Előre készülök a vizsgálatokra, megnézem, ebben a korban mi a megfelelő méret, súly, méhlepény-állapot, magzatvíz, stb. Amikor felfekszem a vizsgálóasztalra, csak úgy iszom az orvosom szavait, fejemben pörgetem az értékeket. Nyugodt szívvel konstatálom, ha minden rendben van. Ez most sem volt másként.
A vírushelyzet miatt felvettem kedvenc, vizsgálatokra szerencsét hozó maszkomat. A váróban pihegve vártam az orvosomra. Szerencsére minden rendben volt. Méretei korának megfelelőek, rendes gyerek, megnyugtatja anyukáját. Kész listákat vezetek, mivel alacsony vérnyomással és enyhe terhességi cukorral küzdök, így szinte az egész napom táblázatokban van lejegyzetelve. Mikor ettem, mennyit és mit, mikor mozgott babám, milyen a vérnyomásom,pulzusom. Nézek itthoni teszttel vizeletketont, és egy komplett labor megirigyelné a diagnosztikai rendszeremet.
Paramamiságom voltát javarészt egy gyerekkorból induló betegségemnek köszönhetek, ugyanis 14 évesen szorongásos pánikbetegséggel bélyegeztek meg az orvosok. Igen, megbélyegeztek, akkoriban legalábbis így éreztem, már amikor valamit is éreztem a sok gyógyszertől, amit akkoriban kezelés címszó alatt belém diktáltak. Abban az időben nem volt romantikus felhangja annak, ha valaki pszichológushoz jár, így a megbélyegzés enyhe kifejezés arra, amit kamaszkoromban emiatt átéltem. De ez egy teljesen más, hosszú és nem is ide illő történet. De paramamiságom már akkor, azokban az időkben megpecsételődött talán.
Nem volt ez máshogy egyik terhességem alatt sem. Sok-sok hónapot töltöttem kórházban, mivel biztonságot csak orvosom megnyugtató közelsége adott. Ahogy szaporodott az itthon hagyott gyerekek száma, úgy volt egyre nehezebb az elválás hetekre, hónapokra. Idén most azon vagyok, hogy ez másképp legyen. A 29. hétre általában már túl voltam az első kórházi etapon. Eddig úgy éreztem, megy ez nekem. Azután elkövetkezett ez a hét. Az eleje még jól indult, de egyik reggel rosszul lettem. Nagyon leesett a vérnyomásom. Onnantól egész nap rosszul voltam, nehezen kaptam levegőt, zsibbadt a bal karom, és hogy teljesen kiborulhassak, a vérnyomásmérőm is bejelzett.
Ez feltette a pontot az i-re nálam. Innen tudtam már csak az orvosom tud megnyugtatni. Telefon, menjek be egy ekg-ra, illetve utána az ügyeletes orvos majd ránéz a babára is. Indulás ügyeletre. Ekg-ra tettek. A hanyatt fekvés ebben a korban már nem annyira kellemes, de vártam, majdcsak pittyen, és felülhetek végre. Persze nem volt ilyen szerencsém, mert az ekg nem akart működni. Hol az egyik, hol a másik érzékelő nem csatlakozott jól. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, mikor végre sikerült és az asszisztens megszabadított a drótoktól. Felülhettem végre. Mindent rendben találtak. Utána következett a nőgyógyászati ultrahang. Az ügyeletes orvos nem volt elragadtatva, hogy ilyennel zavarom. De kedvesen azért megnézte Picurt és megnyugtatott, hogy nagyon jól érzi magát odabent. Hozzátette:
„Anyuka, a baba teszi a dolgát, maga is nyugodjon meg!”
Így erre a hétre ez lett a mottóm.
Libby
A terhesnapló előző részét itt olvashatod:
Egy gyereket akartam, most a negyedik lányomat várom
Az a lány, aki világéletében csak egy gyereket akart, szépen lassan felnőtt talán, és késznek érezte magát, hogy újra belevágjon.
Tovább>>>
