Esős nyári eleji nap: A 2 éves és 3 hónapos kislányom áll az akvárium előtt, figyeli a halakat, mint többnyire, ha nem a szabadban vagyunk. Anyámmal beszélgetünk, vacsit főzünk. Hirtelen rémült hangon kiállt fel:
„Algaevő, algaevő, nem tud úszni!”
A rémült hangra mindketten odanéztünk, anyám gondolkodás nélkül reagált:
„Elpusztult.”
A hal élettelenül lebeg a víz tetején, a gyerek döbbenten nézi, elvonszolni sem tudnám az akvárium elől, és csak mondogatja: algaevő, algaevő, nem tud úszni, elpusztult.
Gondolkodunk anyámmal, hogy dobjuk ki a halat, úgy, hogy lássa, vagy úgy, hogy ne lássa. Arra jutunk, inkább ne lássa. Persze azonnal leveszi, hogy nincs a döglött hal a vízben. Esti mese közben nem figyel, két mondat közt nekem szegezi a kérdést:
- Anya, hol van másik algaevő?
Azt válaszolom, hogy sajnos elpusztult. Megismétli nagy komolyan:
„Elpusztult.”
Éjszaka nem is számolom, hányszor kel, felül az ágyban, sír, és kérdezgeti, hol van az algaevő.
„Anya, hó van másik aagaevő, micsináj most?”
Százszor is felteszi a kérdést, százszor is elmondja utána, egyre ijedtebben:
„Nem tudott úszni”.
Próbálom megnyugtatni, mondom, hogy aludjon, nagyon szeretem. Jár az agyam. Annyira pici még ez a gyerek, álmomban nem gondoltam volna, hogy a halállal fog foglalkozni ennyi idősen. Mit mondjak neki? Úgy döntök, tartom magam az aranyszabályhoz: annyira válaszolok, amennyit kérdez. Csakhogy egész pontosan kétéves és három hónapos. Nem tud még jól kérdezni. Viszont szorong. Eddig egyáltalán nem volt szorongó gyerek.
Pár nap telik el a „hol van másik algaevő, nem tudott úszni, elpusztult” jegyében. Százszor, ezerszer is elismétli, áll az akvárium előtt, nézi a többi halat, és csak mondogatja, nem kérdez semmit azon kívül, hol van. Hiába terelem el bármivel a figyelmét, csak az algaevő a téma.
Nyár közepe: sétálunk le a strandra, megkérdezi:
„Anya, algaevő elpusztult?”
Azt válaszolom:
„Igen, elpusztult, már öreg és beteg volt”
– ahogy kimondom, azonnal tudom, marha vagyok, többet mondtam, mint kellett volna.
Anya, dédimama is öreg és beteg, ő is el fog pusztulni?”
– kérdezi meglehetősen rémülten. Valahogy terelem a témát, megyünk a strandra, de nem érdekli a víz, látom, hogy nem úgy pancsol, ahogy szoktunk. Csüng rajtam, bújik hozzám, és elkezdi firtatni, hol van az apja. Elmondom neki, hogy apa Budapesten van és dolgozik. És hol van az algaevő? Szokásos válasz. Újra kérdezi, hogy hol van az apja? Aztán sorban mindenkit, akit szeret és nincs velünk, hol vannak? Látom, hogy szorong, nem tudom megnyugtatni igazán, mindig csak visszatérünk ugyanoda. Hogy a csudába lehet, hogy egy ilyen pici gyereket a halál témája érdekli, mit tegyek, mit mondjak neki, mivel nyugtassam meg? – csak ezen kattog az agyam.
Pár nappal később: elpusztul egy neonhal is, szerencsére nem a szemünk láttára, csak a teteme lebeg a vízben. Innentől fogva az algaevős kérdés kibővül a „hol van az icipici neonhal?”-lal. És minden alkalommal elmondja, hogy elpusztult, nem tudott úszni. A kistestvére megbetegszik, egész nap mondogatja, beteg, el fog pusztulni. Algaevő is beteg volt, elpusztult. Ahányszor rákezd erre, összeszorul a gyomrom, olyan rossz hallani.
Minden éjjel többször kel, és sír, azt mondja, az algaevőről álmodott. Néha tényleg kimondja álmában az algaevő szót. Aztán milyen a gyerekpsziché, nyár vége felé elkezdi újra átaludni az éjszakákat, reggelente mosolyogva kel, és elmondja, azt álmodta, hogy az algaevő beteg volt, de ő meggyógyította, nem pusztult el.
Nyár vége: találtunk egy döglött siklót, amire először azt hittem, élő, és én mutattam a gyereknek örömmel. Ő jött rá előbb, hogy elpusztult. Pechünkre, a sikló kicsi volt, és mikor észrevettem, mondtam neki, hogy biztos nemrég kelt ki a tojásból, még gyerek. Naponta százszor is elhangzik a kérdés:
„Anya, gyereksikló elpusztult, sír utána anyukája?”
Vajon honnan vette le, hogy a halál és a sírás együtt járó dolog?
Ősz első fele: újra otthon, nem látjuk nap mint nap az algaevő nélküli akváriumot, már nem jön szóba naponta a halál-téma. Viszont öcsém kutyája elpusztult, a gyerek imádta, keresni fogja, ha megyünk anyámhoz. A családi és baráti körből álló kupaktanács úgy dönt, örüljünk, hogy nincs állandóan napirenden a téma, ha keresi a kutyát, mondjuk, hogy elcsavargott. Nem vagyok híve annak, hogy hazudjunk a gyereknek, ha nehéz is, szeretek őszinte lenni, és az ő szintjén, megnyugtatóan elmagyarázni, mi történt. Utazunk anyámhoz, a gyerek rákérdez a kutyára, apjával együtt mondjuk, hogy elcsavargott. A gyerek furcsállja. Érzem, nem volt jó döntés ezt mondani.
Halottak napja: Újabb hosszas dilemma, vigyem-e magammal a kislányt a temetőbe gyertyát gyújtani, vagy ne? A temetőzés napján fényképeket nézeget, épp anyámnál vagyunk. Anyám mennyasszony a képeken, nagyon tetszik neki. Nevelőapám mellette áll. Kérdezi: „Anya, kivel van mama?” „A nagypapáddal.” „És hol van én papám?” „Sajnos nincs már velünk.” Hihetetlen, de mire is számítottam, azonnal leveszi, mi a helyzet: „Meghalt?” (Időközben már elmagyaráztam neki, hogy emberekre nem mondjuk, hogy elpusztult.) Végül úgy döntök, magammal viszem a temetőbe, hátha a gyertyagyújtási rituálé megnyugtatja, illetve úgyis napirenden újra a téma, rontani talán nem fog a helyzeten. Gyerekkoromban nagyon szerettem a halottak napját, tetszett a gyertyafénnyel megvilágított temető, nagymamám mesélt a sosem ismert ősökről mindenféle vidám, érdekes, családi anekdotát, valahogy megnyugtató élmény volt, bár jóval idősebb voltam már, mikor ez a téma érdekelni kezdett.
Tipeg mellettem a temetőben, nagyon tetszik neki a gyertyagyújtás, majd mikor hazafelé megyünk, megjegyzi: „anya, vártam a nénit, hogy beengedjen én papám kis házába.” Nem igazán értem, mire gondol, próbálom finoman kipuhatolni, de nem mond többet, viszont hónapokig nem jön szóba ezután a halál. A gyerek kiegyensúlyozott, érdeklődő, szépen fejlődik.
Tél vége, tavasz eleje: Elmélyülten játszik, aztán felnéz, mélyen a szemembe, és azt kérdezi:
„Anya, gyerekek is meghalnak?”
Teljesen megdöbbenek, próbálom leplezni, azt mondom, hogy csak nagyon-nagyon ritkán. „Anya, miért?” Valamit hebegek-habogok, hangsúlyozom, hogy ilyen csak nagyon ritkán van. Komolyan, fürkészőn rám néz és azt kérdezi:
„Anya, én is meghalok?”
– a hideg kiráz, azt válaszolom, majd egyszer nagyon-nagyon sokára, és addig még rengeteg szép és érdekes dolog fog veled történni. Ettől fogva újra naponta százszor is eljön a téma, megkérdezi, hogy ő mikor fog meghalni, megkérdezi, én meg fogok-e halni és hogy mikor. Mindenkit végigkérdez, akit csak ismer. A legtöbb játékban megjelenik egy asztmás baba, aki fullad (kistesó asztmás, illetve végignézett egy anafilaxiás rohamot nála). Nagyon érdeklődő, okos gyerek, aki egész nap csak kérdez. „anya, a korcsolya miért csúszik a jégen?”, „anya, a répa hogyan fő meg?”„anya, a gesztenyék miért rohadnak bele a földbe?” „anya, a kövek miért nem rohadnak el?” „anya, emberek is el tudnak rohadni, ha meghalnak?” Úristen, hogy kombinál össze ilyeneket?
Nem látom azt, hogy komolyan szorongana a témán, csak nagyon foglalkoztatja és minden nap szóba jön valahogy, minden nap van néhány halállal kapcsolatos kérdés. Ma például azt kérdezte, hogy aki meghal, megeszik-e a kígyók. Pár napja nagyon komolyan rám nézett, fürkészőn és szinte vádlón és azt kérdezte: Anya, Szamba kutyus meghalt? (öcsém kutyája, amire azt hazudtuk neki, hogy elkóborolt). De előkerült már, hogy ha apa vagy anya meghal, ki fog rá vigyázni, és számtalanszor felmerült a dolog filozófiai oldala is, a „miért halunk meg” kérdés formájában.
Nagyon kíváncsi vagyok, más hogy kezeli a témát, vagy hogy tervezi kezelni, mit mond a gyereknek, illetve kinél hogy került ez eddig elő. Szóval ti mit mondatok?
januar
A halál témájában itt írtunk még:
Miért haltál meg, apu?
Engedd a gyermekedet is gyászolni!
Szülés után meghalt a kisfiam
A papát elvitték az angyalok
Miért nem beszélünk végre a halálról?
