Annyi mindenről esik szó ezen az oldalon… Mi történik akkor, amikor egy Bezzeganyának végleg megpihen az egyik fő támasza, az édesapja? Hogyan illik(?) ilyenkor viselkedni a családban, a gyerekek előtt, a barátok körében? Mekkora mértékű összeomlás, a tehetetlenségből adódó idegeskedés a megengedett? Mikor nem fog fájni annyira, mint most?
Nem volt már fiatal, de nem igen törődött vele, hogy vannak dolgok, amiket már nem kellett volna erőltetnie. Beteg volt és régóta fájt a lába… Kapott egy automata váltós autót, mert a vezetésről nem akart lemondani. Nagyon sokat voltunk együtt, szinte mindennap, hiszen rengeteget segített a gyerekek szállításában. Ha hirtelen kiderült, hogy intézendőnk akadt, és kell valaki a gyerekek mellé egy kis időre, egyből hadra fogható volt. Mind a hat unokáját imádta. A „legjobban”az öcsémék kisfiát, hisz viszi tovább a családi nevet és a kislányunkat, aki olyan jól tudta szeretgetni, ölelgeti, puszilgatni őt! Nem is olyan rég Anna mondta is, hogy a Papát nem szeretni kell, hanem imádni!
Januárban derült ki, hogy béldaganata van. A tünetek persze már jóval előbb jelentkeztek, de ej, ráérünk arra még! Februárban megműtötték. Vártuk, hogy jobban legyen, és a szövettan eredményét. Nem lett jól/jó! Rákos sejtek szinte mindenhol – áttét a máján, a tüdején. Egy részét elmondtuk, de nem akartuk, hogy mindenről tudjon. Szörnyen rossz beteg volt. Nem tudtunk egy fikarcnyi pozitív hozzáállást sem beletraktálni. Pedig többször, többféleképpen is próbáltuk. Volt, hogy szép szóval, volt, hogy kiabáltam vele, hogy milyen jogon dönti el, ő egy személyben, hogy elég volt, és nem akar tenni semmit a gyógyulása érdekében?! Sokat fogyott; nem volt étvágya, enni se nagyon akart…
A halála előtti héten, hétfőn mentő vitte be a kórházba, úgy köhögött. Tele volt a mellkasa folyadékkal. A kezelés nem sok eredményt hozott, de pénteken hazakönyörögte magát. Az öcsém ment érte, és saját lábán távozott, mondván, hogy hétvégén van a névnapja és ünnepelni akar. Amennyire emlékszem, soha életében nem volt fontos neki semmilyen családi esemény, de ehhez most ő ragaszkodott. Még örültünk is neki, hogy végre egy kis életkedv! Szombaton délelőtt még telefonon fogadta a névnapi jókívánságokat, elkészült a nagy fazék töltött káposzta. Anya pakolászott, ő pedig elment a mosdóba. Elég sokáig volt bent, anya utánament, hogy megnézze – összeesve találta, alig volt magánál. Gyorsan szólt a szomszédoknak (társasházban laknak). Egyik szomszédasszony már hívta is a mentőt, két másik férfi pedig próbálta „kiszabadítani” és földre fektetni őt.
A rohammentő gyorsan kiért, irány vissza a kórházba. Odaérkezése után nem sokkal elvesztette az eszméletét és többé már nem is tért magához. Készítettek egy CT vizsgálatot. Kiderült, hogy agyvérzése volt. Az agya több mint fele elhalt, a teste jobb oldala teljesen lebénult és alig kapott levegőt. Anya és az öcsémék előbb beértek a kórházba, mint én. Amikor találkoztunk, teljesen kiborulva találtam a családomat. A doktornő azt mondta, két, maximum három napja van hátra, és ha kegyes a sors hozzá/hozzánk, nem fog már magához térni. Igaza lett. Tudtuk, hogy nagyon hamar bekövetkezik, de szerintem erre lehetetlenség felkészülni. Hétfő hajnalban feladta a szervezete a küzdelmet és végleg itt hagyott minket.
A gyerekek már oviban, suliban voltak, mikor megtudtuk a hírt. Először Ádámnak szóltam délután, aki nagyon szomorú lett és zokogásban tört ki. Amikor kicsit megnyugodott, azt mondta, hogy ő szeretné elmondani Annának. Mikor mindegyiket összeszedtem és hazaértünk, kiszálltunk az autóból, Ádám odament Annához, átkarolta a nyakát és a szemébe nézett:
- Figyelj Manci! Papát elvitték az angyalkák.
Szegény Anna, hirtelen nem is értette miről van szó, csak amikor odamentem, magamhoz öleltem és a fülébe súgtam: „Nincs már Papánk!” Úgy sírt, belerázkódott a kis teste – nagyon szerették egymást. Rám nézett:
- Akkor már nem is fog többet jönni értem az oviba?
És csordultak a kis könnycseppek végig az arcán.
Nem tudom, hogy Petya mit érez a történtekből. Nagyon jó cimbik voltak ők is a Papával. Szerette simogatni a kicsit borostás arcát; nagyokat nevetett rajta. Nem egyszer lekapta a szemüveget róla – ami persze nem mindig tetszett a Papának, mint ahogy az sem, amikor szeretete kifejezéséül nagyokat csípett, mart az arcába, de hát nem lehetett haragudni rá érte.
Próbálom úgy intézni a dolgainkat, mint eddig, de a fájdalmam elrejtem. Szegény Anyukám mondta pár nappal ezelőtt, amíg a Papa még a kórházban volt, hogy mennyire zavarja őt, hogy nem látja rajtam a sajnálkozást, hogy közömbösen kezelem a Papa baját. Annyi válaszoltam csak rá, hogy nekem itt van három gyerek. Úgy kell rendeznem a sorainkat, hogy rájuk is figyelnem kell, nem omolhatok össze! Mama kicsit elszégyellte magát, hogy ő erre nem is gondolt. Most legjobban a temetéstől félek. Folyamatosan dolgoznak az érzelmek bennem. Egyszer kicsit jobb, de utána, tuti, hogy jön egy olyan e-mail, sms, akármi, ami miatt megint „szinte” padlóra kerülök. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy NINCS, hisz bárhova nézek, mindenhol ott van…
Pankuci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
