Amikor közölték a diagnózist, már átsuhant a halál a felhők között. De még csak óvatosan, mintegy felmérve a helyzetet, hogy lesz-e arrafelé dolga. Aztán teltek-múltak a hónapok, a műtét, a kezelés sikeres volt, minden rendben. Kezdett jobb színben lenni, dolgozott, nem látszott rajta semmi különös, csak öregebb és soványabb lett, az már fel sem tűnt, hogy megritkult a haja, eddig sem volt túl sok. Mindenki fellélegzett, az emberek összesúgtak, szerencséje volt, megúszta, Isten megsegítette, efféle háta mögött kimondott szavak hagyták el a rokonok száját. Elkergették a halált, győztek, hamis boldogság tért vissza a mindennapokba. Aztán egy kontrollon már megint ott volt, de még csak távolról nézte az embert, akiért hamarosan el kell jönnie.

És egyre közelebb jött, már ott figyelt az ablakból, ott volt a villamoson, a kórház folyosóján, és ott volt a liftben is. El kell kergetni, nincsen semmi dolga errefelé, nem lehet, itt valami tévedés van, még olyan fiatal. Küzdött minden erejével, dolgozott, amíg csak tudott, újabb műtétek, újabb kezelések, és megint kicsit távolodott a halál, de hiába minden harc ellene, mégiscsak folyton figyelte. Némi levegőhöz jutott, egy csatát megnyert. Nagyon legyengült a kezelések alatt, nem bírta a munkáját ellátni, mindenki nagyon együttérző volt a cégnél, kapott új munkakört, könnyebbet. Szükségük van rá, nagyon megbízható, ügyes munkavállaló, ha gond van, szóljon, kitalálnak valamit, részmunkaidőt, bármit, ha szeretne dolgozni, megoldják.

Jólesett, fontosnak érezte magát, hiszen az is volt, szerette a munkáját, és megbecsülték. Nem akart táppénzre menni, nem akarta, hogy folyton ott ólálkodjon körülötte, hogy benézzen az ablakon, mikor álmából felriad, hogy elsuhanjon a folyosón, mikor ajtót nyit a postásnak. Persze ott volt az üzemben is, hiszen mindig a nyomában járt a halál, de ott nem figyelt rá, lefoglalta a pontos precíz munka, a gépek zakatolása.

Aztán megint egy műtét, újabb kezelések, már nem volt jó színben, nem bírta, nem tudott már visszamenni többet a munkahelyére. Nagyon legyengült, az arca elszürkült, már csak árnyéka volt egykori önmagának. Folyton ott volt vele, bent a lakásban, egészen közel hozzá, a függöny mögül figyelt, vagy ott ült a szekrény tetején. Ilyenkor bármiben hisz az ember, ami reményt adhat, hát jól van, lássuk, mi van még a hagyományos orvostudományon kívül. De a halál egyre csak kikacagta a kétségbeesett próbálkozásait, őt nem lehet holmi gyógyteákkal, meg kuruzslással elzavarni.

Nincs tovább, nagyon sajnálják, nincs mit tenni, minden porcikájában szétterjedt a kór, itt a vége. Morfiumot tudnak adni csak, néhány hónap, talán annyi sem. A halál már ott ül az ágya szélén, egész nap vele van, már-már szinte hozzá ér. Búcsúzni kéne, de hogyan, ki kíváncsi egy haldoklóra? Hogyan kell jól búcsút venni? Hogyan kell elengedni az életet, mikor még annyi dolga lenne? Mit kell mondani, kellenek-e egyáltalán szavak? Akar-e egyáltalán búcsúzni, akarja-e, hogy a tágabb rokonság, akikkel rendszeres kapcsolatban volt, így lássák, hogy aztán kísértse őket a hamuszürke arca?

Senki nem akar beszélni a halálról, nem merik kimondani, nem mernek igazán búcsút venni, talán attól félnek, hogy akkor megérinti őket is, ha megfogják egy haldokló kezét, akkor ők is érzik majd hűvös leheletét. Attól félnek, ha kimondják, rögtön valósággá válik. Pedig innen már nincs visszaút, mindenki tudja, és mégis. Többen mondták már nekem, hogy túl sokat beszélek a halálról, nem szabad szóba hozni, tabu, tilos, pedig nem a szavaktól válik valósággá. Most is ott ül az ágya szélén, sietni kéne, búcsúzni, még mielőtt késő lesz. Elmondani, hogy nagyon szeretik, hogy ott lesznek a gyerekeinek, az özvegyének, a szüleinek. Elmesélni még egyszer, hogyan is volt azon a régi-régi balatoni nyaraláson a csónakkal, meg a sátorral. Még egyszer, együtt, utoljára nevetni, nem lehet halogatni, nehogy elkéssenek.

Halacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?