A 25. héten derült ki, hogy gondok vannak a babával

2017 augusztusában, amikor a kislányunk kétéves lett, elkezdtünk próbálkozni a tesóval. Szeptemberben késett a mensim egy hetet, csináltam tesztet, de negatív lett. Ezt annak tudtam be, hogy előtte is össze-vissza volt a menstruációm, lehet, csak korán teszteltem. Mikor már eltelt még egy hét, mensi még mindig sehol, csináltam még egyet, azon már megjelent halványan, de nagyon halványan a második csík. Örültünk nagyon, nem is volt mire várni, bejelentkeztem dokihoz. Következő hét keddre kaptam időpontot. Akkor már három hete késett, de biztos ami biztos, aznap reggel csináltam még egy tesztet, hiszen a reggeli pisiből a legtutibb. Azon már szép, erős volt második vonal.

A doki megvizsgált, tapogatta a méhemet, hát biztos ez a terhesség nagyon korai, de megnézi hüvelyi ultrahanggal. Jól gondolta, hiába késett a mensim három hete, petezsákot látott csak, szívhang még sehol. Menjek vissza két hét múlva. Három hét múlva tudtam csak visszamenni, akkor már volt szívhang, hathetesnek becsült akkor. Papírforma szerint már 8-9 hetesnek kéne, de előfordul az ilyen. Ezt mondták.

Nagy volt a boldogság. Ennél a terhességemnél nem voltam annyira rosszul. Nem volt vészesen hányingerem, nem hánytam. Émelyegtem csak. Valahogy éreztem, hogy fiú lesz.

Túl voltunk az első és második genetikai ultrahangon, mindent rendben találtak. 25 hetesen gondoltuk, hogy elmegyünk 4D ultrahangra, azt mondják, akkor még nem olyan nagy a baba, szép képeket lehet csinálni. Kaptunk is időpontot 25 hetesen.

Mikor felfeküdtem az ágyra, itt is, mint minden vizsgálat előtt, megkérdezték a menzesz első napját. De mivel ugye írtam az elején, hogy csúszásban voltunk, így a szülés várható idejét is csak ultrahanggal tudták megállapítani.

Elkezdte mérni az orvos a babát, a méretei alapján ő 23-24 hetesnek méri, elég kicsi. De sebaj, előfordul, hogy egy-két hetet csúsznak a méretek, a lányomnál is így volt meg nem minden baba egyforma. Belemerültünk a 4D látványába. Gyönyörű volt. Pufi arca, pisze orra, csókos szája. Kiköpött nővére volt. Ja, és fiú volt, ugye az anyai megérzések?!

Aztán jött a hidegzuhany. Elkezdte nézni a szerveit. Ő bizony mindkét veséjében tágulatot lát. Még határérték alatt van, de mindkettőben van, nem ártana figyelni. Áttért az agyra. Szintén tágulat. Szintén határérték alatt. Majd jött a szív, nagyon gyorsan ver. Szerinte nem ártana felmennünk genetikai tanácsadásra és egy szív ultrahangra.

Konkrétan sokkat kaptam. Hazaérve egyből hívtam a dokimat, elhadartam neki mindent, ő próbált nyugtatni, hogy minden határérték alatt van, nem tehetünk mást, figyeljük ezeket a dolgokat, de persze menjünk fel Pestre, nézessük meg ott is.

Onnantól kezdve a terhességem nem volt nyugodt.

Március elejére kaptunk időpontot a genetikai tanácsadásra, ott is csináltak ultrahangot. Ekkor már 27 hetes terhes voltam. A veséjében a tágulatok maradtak, az agyában már hármat is találtak. Szíve gyorsan ver. Illetve a korához képest kicsi, két héttel van lemaradva. Három hét múlva kéne visszamenni, ha az agyában maradnak a tágulatok, akkor magzati MRI lesz. Hogy miiii? Konkrétan az ájulás kerülgetett.

Másnap következett a szív ultrahang. Ott semmi kórosat nem találtak azon kívül, hogy a bal kamrája tágabb volt, és visszafolyt neki egy kis vér is. Ehhez jött ugye a gyors szívverés. De itt azt mondták, hogy megszületése után ez megoldódik. Ohh, szuper. Legalább itt egy jó hír, de járnunk kell kontrollra.

A genetikai tanácsadás után egy héttel kellett menjünk a saját dokimhoz. Nézte ezeket a tágulatokat, a veséjében lévőt már kisebbnek mérte, mint egy héttel előtte a genetikain volt, és az agyában semmit nem látott. Tessék??? Madarat lehetett velem fogatni.

Két hét múlva kellett visszamenjünk a genetikaira. Ott sem látták már az agyában a tágulatot. Szuper! A veséjében is ők is kisebbnek látták. Hála! Ott akkor a szívverése is normál volt. Egy kontroll azért legyen még a veséje miatt. Ám legyen!

Három hét múlva kellett visszamenni az utolsó kontrollra. Ekkor voltam 34 hetes terhes. Ultrahangon továbbra sem látták az agyában a tágulatokat, a veséjében sem lettek nagyobbak. Ami viszont aggasztotta őket nagyon, az az volt, hogy már három héttel volt lemaradva a fejlődésben, és a szívverése is nagyon magas volt. Igaz, egész vizsgálat alatt mocorgott szegény, nem is értettem, mitől lenne neki alacsony? Egy ctg-t kértek. Lementünk, rám rakták a gépet, akkor meg elaludt. Menjek ki, egyek egy pár falatot, ismételjük meg. Visszamentem, akkor már egy fokkal többet mocorgott, de nem volt az igazi szerintük. Nem is értettem. Ultrahangon az volt a baj, hogy végigmocorogta, itt meg az, hogy elaludt. Úgy engedtek haza, hogy felhívom az orvosomat, és kontroll alatt tartja a babát.

Felhívtam az orvosomat, elmondtam, hogy milyen feltételekkel engedtek haza. Mondta, hogy akkor hamarabb kezdjük az ctg-t, jövő héten, 35 hetesen már menjek.

Meg is jelentem, egész ctg alatt mozgott. Rá egy hétre ismét mennem kellett, ekkor voltam 36 hetes. Szintén egész ctg alatt mozgott, magas volt a frekvencia. Elküldött egy ultrahangra, hogy nézzenek egy áramlást. Az áramlás tökéletes volt, de a baba pici. Szinte semmit nem nőtt két hét alatt.

Hazaküldött majálisozni egyet, majd másodikán be kellett feküdjek a kórházba megfigyelésre. Kereken a 37. héten. Másnap, a kórházi felvétel után, volt megint egy ultrahang, ugyanúgy pici a baba, áramlás jó. Kaptam érlelő gyógyszert. Naponta kétszer ctg-ztek, azok jók voltak.

Majd a 38. hetet betöltve volt még egy ultrahang. Bementem a vizsgálóba, az orvos csak nézte a babát. Mérte innen, onnan, de sehogy sem stimmeltek az adatok. Kisebbnek mérték, mint pár nappal azelőtt, és a szíve már több mint a fele mellkasát elfoglalta.

Azonnal konzílium, lehívták a gyerek-kardiológust, döntöttek. Kiveszik a babát. Majd itt kint megnő.

Nagyon féltem. Felmentem a kórterembe és összepakoltam a dolgaimat, majd mentem be a vajúdóba előkészülni a műtétre. Egész végig rajtam volt a ctg, kaptam infúziót, és talán egy öt percre el is aludtam. Aztán jöttek értem. A férjemnek közben szóltam, hogy jöjjön, de nagyon gyorsan, mert műteni fognak.

Besétáltam a műtőbe. Hideg volt, nagyon hideg. Beadták az érzéstelenítőt, ami a harmadik tűszúrásra sikeredett. Elfeküdtem, de nagyon fáztam, a félelem is közrejátszott. Felrakták a katétert, elkezdték a műtétet, közben bejöhetett a férjem. A fejemnél volt, egész végig simogatott, bátorított, hogy nem lesz semmi baj.

De éreztem! Éreztem, hogy valami nem okés, valami baj van. Kiemelték, nem sírt, egyből el is vitték. Meg is jegyezte a doki, hogy már mekóniumos volt a víz, a köldökzsinór háromszor! rá volt tekeredve a mellkasára. És a végén hozzátette, hogy másnap már bajban lettünk volna.

Összeraktak engem, a férjemnek a műtét vége előtt ki kellett mennie. Majd miután végeztek velem, kitoltak egy szülőszobába.

Zöld színű volt, soha nem fogom elfelejteni. Bejött a férjem, majd az orvosom és egy rakás ember, a legvégén a gyerek-kardiológus. Mellém állt és mondta, hogy közel húsz percig próbáltak küzdeni a babánkért, de sajnos nem lehetett megmenteni. Nem reagált az újraélesztésre.

Néztem őket, néztem a férjemet, aki mellettem zokogott. Én meg csak feküdtem és néztem. Nem jött egy darab könnycsepp sem. Magunkra hagytak a férjemmel, és csak annyit tudtam kérdezni, hogy ez ugye most csak egy vicc, és mi lesz ezután.

Majd bejött egy nővér, és kérdezte, hogy szeretnénk-e elbúcsúzni tőle. Persze, mondtam én. Itt még mindig nem fogtam fel a dolgokat. Aztán behozták. Behozták szépen felöltözve, pici sapkában, takaróba bebugyolálva. Odaadták nekem. Akkor fogtam fel, hogy ő angyalka lett.

Zokogtam. Zokogva öleltem, zokogva beszéltem hozzá. Zokogva beszéltem neki, hogy vigyázzon ránk. És megsemmisültem. Ott és mindörökké.

Felvittek a nőgyógyászatra az őrzőbe. Nem tudom, mi lett volna, ha a gyerekosztályra visznek.

Három napig voltam még bent. Már nagyon hiányzott a kislányom, akkor már másfél hete nem láttam. Nagyon hiányzott a férjem, hogy hozzá tudjak bújni.

Kaptunk a kórháztól kéz- és talplenyomatot, csináltunk neki egy kis emlékdobozt itthon. A halálát senki nem tudja megmondani, miért történt. Valószínűleg a köldökzsinór volt. Háromszor rá volt tekeredve, elég lehetett egyszer megrántania.

Ami érdekes még, hogy a méhlepény el volt meszesedve, de nagyon. Valószínűleg ezért nem is tudott tovább nőni a pocakomban. De hogy ezt az ultrahangon nem látták?!

Tele voltunk kérdésekkel. Miért pont mi? Miért velünk? Mi lesz ezután? Mi lett volna, ha hamarabb megműtenek? Hogyan mondjuk el a kislányunknak?

Nagyon nehéz volt. Az álmatlan éjszakák, a véget nem érő könnyek, az önhibáztatás. De közben mégis tartanunk kellett magunkat a kislányunk miatt.

Vágytam babára. Mindennél jobban. Aztán három hónappal a műtét után megfogant a szivárvány kisfiunk, akinek a születését már leírtam egyszer nektek.

Imádom a szivárvány fiunkat, imádom a lányomat, de a mai napig hiányzik az első kisfiunk, és hiányozni is fog amíg élek!

Emm.

A szerző kisfiának szüléstörténetét itt olvashatod:

Császámetszés után egy évvel szültem természetes úton