Elérkezett a 30. hét. Lassan, de biztosan már kezdődik a visszaszámlálás. Kezdek készülni a fiúk hatodik szülinapjára, még élvezzük a nyarat, tervezgetjük a lakás átalakítását - amiből néhány bútor már megérkezett, de még a régi bent áll, így kicsit kaotikus az egész - és a küszöbön áll egy kocsicsere is. Kicsit olyan érzés van bennem, amikor állsz egy szobában, de már annyira a két szoba határán vagy, hogy nem is azt látod, amiben vagy, hanem már azt a szobát, amibe még be sem léptél.
Az augusztus még ennek fényében telik, aztán hirtelen itt a szeptember: én is egy évvel idősebb – illetve bölcsebb, szebb, érettebb és őőőő… talán kicsit nagyobb pocakosabb – is leszek. Esküvőre vagyunk hivatalosak, ahol a férjem, mint tanú is szerephez jut. Közben elkezdődik a gyakori kórházi szívhangfigyelés is – a fiúkkal csak néhány ctg-n vettem részt, mert a 37. héten már megérkeztek. És ahogy magamat ismerem, már minden kis rezdülést árgus szemekkel fogok figyelni magamon. És egyszer csak azt veszem észre, hogy itt az idő, és már a kórházból írok nektek.
Pedig januárban még olyan távolinak tűnt, hogy bővül a család. Az év kezdetekor voltam abban a stádiumban, hogy talán őszintén elhittem, majd tudja ő, mikor szeretne érkezni közénk. Addig pedig legyünk türelemmel, nem szabad ezen görcsölni tovább. És próbáltam ennek fényében élni: nem számolgatni, nem venni teszteket, helyette minden másra koncentrálni. Mert nem szeretnék több csalódást azzal a kis pálcikával, ami egy vagy két csíkkal jelzi a sikerünket. Így indult az évünk, és február közepén már az örömhírrel folytatódott. Gyors számolást követően láttuk, hogy a fa alatt már egy néhány hónapos baba is lesz velünk.
Mivel ahogy írtam, próbáltam nem számolni a várandóssággal, így január elején megvettem a repülőjegyünket barátnőmhöz, aki a messzi északon lakik. Úgy gondoltam, néhány napra megszökhetünk kettesben a férjemmel, így utószülinapi/névnapi ajándékként elutaztunk Svédországba. Gyerekek nélkül terveztük, de talán egyikünk sem bánta, hogy ennek ellenére mégiscsak hármasban utaztunk. Izgultam azért rendesen, de szerencsére még sikerült a pozitív tesz után, de repülőgép indulása előtt konzultálni az orvosommal, aki megnyugtatott, minden rendben van, jó helyen van, aminek jó helyen kell lennie, és élvezzük az utazást.
Teltek a napok, pörögtek a hetek és eljött a várva várt 12. hét. Persze sokszor fordultam a mosdóban hátra, nehogy valami gyanús pánikra okot adó jelenséget találjak magam után. Figyeltem mindent, de ettől függetlenül nem éltem máshogy, mint előtte. Tavasszal rendezgettük a nyaralót, elmentünk minden koncertre, ahová jegyünk volt – nyilván inni nem ittam, a füstöt kerültem, és nem a tömegben álltam – ugyanúgy ölelgettem a fiaimat és melléjük bújtam az ágyban, dolgoztam és oviba vittem őket, mint eddig mindig.
És egyszer csak azt vettem észre, hogy most már ő is nagyon itt van, szemmel láthatóan részt vesz mindenben. Erős rúgásokkal jelzi, ha ébren van, nyomkodja a pocakomat, megfejeli a hólyagomat, kidugja a kezét vagy lábát vagy popóját az oldalamnál. Ebéd után becsatlakozik a kollégákkal folytatott beszélgetésbe, aminek eredményeképpen elviszi a bulit, mert mindenki a hasamat figyeli. Ha lecsendesedik a ház és befekszünk az ágyba, egészen biztos megmozdul, mert tudja, hogy akkor az már csak az ő ideje, ekkor tud az apukája rá is jobban figyelni.
A tesói az egyik nap azt játszották, hogy kis legóautót építettek, és a pocakomon legurították. Már neki építették, hogy tudjon mivel játszani. Mert ők ott voltak egymásnak, nem unatkoztak, de a tesó biztos nagyon egyedül érzi magát, és már olyan régóta ott van bent… Ezért hoztak egy ilyen kis legóautót, hogy legyen mivel játszania. A pocakomra helyeztük és gurítottuk. Klasszul gyorsult, ők nagyot nevettek, amikor leért. A tesó pedig néha jelezte, igen, láttam, itt vagyok.
Igazából még mindig hihetetlen a tény, hogy hamarosan itt lesz közöttünk. Néhány hét és a kezemben foghatom. És akkor elérkezünk abba a bizonyos másik szobába. Biztos sok tennivaló lesz ott, de már izgatottsággal tölt el, hogy birtokba vegyük: immár öten.
Bodza
A terhesnapló előző részeit itt olvashatod:
A mondat, amit soha nem akar hallani egy terhes kismama
Talán ez az a mondat, amit egy várandós kismama - legfőképp az első gyermekével az első ultrahangon - hallani sem akar.
Tovább>>>
Négy hónapos terhesen toltam ki a kocsit a sárból
Nem is gondolkodtam, ezt hívják ösztönnek: ugrottam a kocsi elé és toltam. A fiúk, akik a hátsó ülésen ültek és ujjongtak: „anya kitolta a kocsit”.
Tovább>>>
Öt dolog, ami miatt jó fiús anyukának lenni
„Naaah, és lány lesz, ugye? Két fiú után illene már egy lányt, nem!?” Kiderült: a harmadik baba is fiú...
Tovább>>>
Tudod a gyerekeidet egyformán szeretni?
Most értettem meg az egygyermekes anyuka pár évvel ezelőtti kérdését, aggályát: lehet-e ugyanúgy? Ugyanúgy érezni? Ugyanúgy szeretni?
Tovább>>>
Nincs még gyereked és semmire nincs időd? Hahahaha!
Amikor a gyermektelen fiúrokonom vagy épp ismerősöm arról panaszkodik, milyen fáradt és mi mindenre nincs ideje, már csak nevetek...
Tovább>>>
Hülye kérdések, amikkel a kismamákat fárasztják
Az ikerterhesség alatt, majd később az ikerbabakocsi tologatása közben elég érdekes kérdésekkel, megjegyzésekkel találtak meg.
Tovább>>>
A második terhesség nem olyan, mint számítottam...
A várandósság előtt azt képzeltem, hogy bizony nem hagyom abba a mozgást, és én leszek a zumbacsoport legklasszabb kismamája.
Tovább>>>
Ikrekkel, terhesen autózni tizenórát? Azt azért már nem!
Idén a 15-18 órás autóutat - még - hanyagoljuk, mivel ez már megterhelő lenne a pocakomban növekvő gyermekünknek és ismerem magamat, hogy mennyire aggódnék, hogy biztos most történik majd valami.
Tovább>>>
A hőségriadóban karácsonyi szettet vettem. Bundazsákkal
A legnagyobb kánikulában vettem téli bundazsákot és karácsonyi szettet. Akciós volt!
Tovább>>>
Másfél órát pózoltam a levendulamezőben
Készültek képek csak rólam is és a családunkról minden létező felállásban is: csak kettőnkről a férjemmel, csak a Srácokról kellékkel, stb.
Tovább>>>
Terhes vagyok, meddig dolgozzak még?
Fontos kérdés foglalkoztat mostanában. A szabadság ideje alatt is sokat gondolkodtam ezen: meddig dolgozzak még? A nagy fejtörés eredménye: sok a pro, sok a kontra.
Tovább>>>
Az ikreknek dupla babakelengye kell? Na nem!
Sok esetben nem éreztem indokoltnak a dupla kelengyevásárlást. Például azt, hogy külön körömvágó szettet vegyek nekik...
Tovább>>>
Kórházi rohamcsomagot kerestünk az éjszaka közepén
Éjszaka görcsöltem, hívtam az orvosomat, aki a panaszaim alapján azt mondta, azonnal induljunk a kórházba.
Tovább>>>
Láttam az ultrahangon, ahogy az ikerbabám pisil
24 hetesen mentünk babamozizni, ahol nem a mérésen volt a hangsúly, viszont olyan izgalmas életképekbe nyerhettünk bepillantást, mint abba, hogy egyikük éppen pisil.
Tovább>>>
