A harmadik átvirrasztott és telefájt éjszaka után kiborultam. Ezt én már nem bírom. Ez a baba sose fog kijönni, ez a szülés örökké fog tartani. Még csak nem is járunk közel az 5 perces fájásokhoz, mennyire lehetek kitágulva, 2 cm-re?... Időm éppen volt gondolkodni… Azon merengtem, hogy az őseim hogyan nem választódtak ki negatív szelekció útján. Nemrég néztük meg Az utolsó ősember című filmet. Esetemben az ősember rokonoknak legalább három napot kellett volna a barlang előtt strázsálniuk, hogy a jegesmedve vagy más fenevad meg ne zavarja a szülést. Arról nem is beszélve, hogy ennyi időre kiestem volna a bogyószedésből. Nagynéném nyugtatott, hogy valami törzsi dobolás biztos segítette volna a folyamatot. Néhány nappal korábban beszélgettem a játszótéren egy anyukával, aki úgy szült, hogy nem is voltak fájásai, egyszer csak úton volt a gyerek, alig értek be a kórházba. Pedig ott se volt dobolás! Életképes ősnő lett volna. De ne rohanjunk ennyire előre!
A harmadik várandósságom alapvetően problémamentesen zajlott, mindenesetre elég intenzív időszak volt ez számomra munka, covid óvodabezárások miatt is. Május 20-ra voltam kiírva, ami pont a második fiam szülinapja. Milyen poén is lenne, ha két kisebbik fiamnak egybeesne a szülinapja (bónuszként a SZJA adóbevallás határidejére emlékeztetve)! Az utolsó napokra mindennel elkészültem: munkámban a tollat május 14-én letettem, egyéb feladatokkal május 17-ére végeztem. Na, gondoltam, Kisemberke most már jöhetsz, a bátyáid is 1-2 nappal a kiírt előtt érkeztek meg! Mindkettővel 40+ óráig vajúdtam, harmadik szüléskor hátha néhány órát le tudunk ebből az időtartamból csippenteni.
Május 18-án este menetrendszerűen elindultak a többé-kevésbé rendszeres fájások. 10 percnél nem nagyon voltak rendszeresebbek, de annyira igen, hogy már pont ne tudjak aludni. Na, gondoltam, Kisemberke 19-ére vagy 20-ára előbújik. 19-én napközben rendszertelenebbé váltak a fájások, úgyhogy elmentünk felvenni a középső fiam ovijához a tortát és beszerezni néhány péksütit az előttem álló, minden bizonnyal embert próbáló vajúdáshoz. A cukrászdában meglepetten vették észre, hogy korábbi jelzésem ellenére mégiscsak én veszem fel a tortát, majd bátorítottak: ó, a harmadik már ki fog csuszanni!... Bárcsak! Délután már a Nagyi vette fel a nagyokat az oviból. Aznapra még néhány elintéznivaló akadt, azokat gyorsan letudva, egy pici szunnyadással megkoronázva vártam az estét.
Bizony-bizony estére a fájások erősebbé és gyakrabbá váltak, de 5 percesekig nem sikerült eljutni, amikor is javasolják a kórházba menetelt. Mindenesetre pont 20-án töltöttem be a 40. hetet, így nst időpontra kellett menni a kórházba reggel 8-ra. Vittünk minden cókmókot, reménykedve, hogy hamar eljön a születés pillanata. A méretes vajúdó és gyermekágyas cókmókról jut eszembe, hogy spanyol férjemnek, mennyire kikerekedtek a szemei miután először küldték az egyik fiunkat kiszáradással kórházba. Hazarohantunk összepakolni, és egyszer csak azon kapja a feleségét, hogy kétszemélyes komplett étkészletet pakol egy méretes hátizsákba a szappantartó, bőséges vécépapír, némi élelem, valamint egy felnőtt kempinghálózsák és polifoam mellé. Megnyugtattam, hogy nem kirándulni indulok, ezekre mind szükség lesz – és lett is.
Visszakanyarodva az nst-hez, minden rendben volt és a gép kimutatta a fájásokat is. Viszont a nőgyógyász szerint csak 1 ujjnyira voltam kitágulva, így lelkileg kissé összetörve azzal a lendülettel haza is indultunk. 10 cm-ig kell kitágulni, az én ujjaimat kb. 1 cm szélesnek saccoltam. Tehát ha 1,5 nap vajúdás = 1 cm, akkor belátható időn belül nem jutok el 10 cm-ig, mégha sikerült is gyorsítani a tempón.
Napközben ugyan ritkultak a fájások, de annyira nem, hogy igazán pihenni tudjak. Azt javasolják, a mozgás gyorsítja a szülést. Ezért ahogy befutottak a fiúk, kicsit labdáztunk, illetve a futógépen is sétáltam egy 3 km-t – fájásonként meg-megállva – sajátos, kissé röhejes minisúlyemelésekkel fűszerezve. Ez nagyon jólesett, terhesen is csináltam, csak két héttel korábban abbahagytam, nehogy idő előtt előcsalogassa a babát. Hahaha.
Valamit a mozgás segített, de még nem volt az igazi. Szegény Anyu már második napja dekkolt nálunk, az ő munkáltatójának a türelme is véges. Körülöttem mindenki azt hitte, hogy harmadik olyan gyorsan érkezik, hogy teljes készenlétben várjuk. Férjem ugrásra készen a kocsival, a nagyobbak pedig Anyura bízva.
A harmadik éjszaka is eljött. Hajnalban ugyan megint szintet léptek a fájások, de csak 7 percekig jutottunk el… Így reggelre padlót fogtam. Harmadik álmatlan éjszaka, semmiképp sem jóslónak nevezhető fájások, és még mindig nem vagyunk 5 percnél. Kértem a férjemet, hogy ne engedje be a hálószobába a nagyokat, ne lássanak ilyen állapotban. Szegény Nagyfiam állítólag nyitott volna be, minden reggel meg szoktam őket ölelgetni. Majd miután nem lehetett, félrevonult és sírt. Hiába kérdezgették, nem akart róla beszélni. Kínomban – meg mert időnek nem voltam híján – már azt gugliztam, hogy mennyi a maximális idő, ami még normális egy szülésnél. Hiszen anyatársak szüléstörténeteiben órákról (van akiknél percekről), esetleg 1-1,5 napról hallottam, hetekről nem. Angol oldalakat böngésztem, mert a magyar kórházak elsöprő többsége esetében természetes szülésről nem beszélhetünk, tehát, hogy gyorsítva mennyi az annyi, az kevésbé érdekelt. Ki is dobta a gugli: van, akinél három napig is eltarthat a tágulás kezdeti szakasza! Bingó! Legalább nem írt heteket, van remény.
Felhívtam a csodálatos szülésznőmet, hogy mit tegyek, mert ez a baba nem jön ki, és nem tudom hány virrasztást bírok még ki. Türelem-türelem, adott néhány tanácsot. Közben Anyu a gyógyszertárostól kért segítséget. Hisz a lánya a homeopátiában? - kérdezte. Anyu megnyugtatta, hogy nem, de ebben az állapotában bármiben hisz. Így is volt… Fájásonként 5 bogyót kellett bevenni, ami nem volt könnyű, lévén, hogy közben fájtam. Hogy ért-e valamit, nem tudom, de legalább úgy éreztem, valamit csinálok.
Kimerültem, de annál rosszabb nincs, minthogy fekve, alvásból keltsen fel egy intenzív fájás, úgyhogy kértem a férjemet, hogy 5 percenként ébresszen fel, hogy ébren, ülve várjam a következő összehúzódást. Sikerült így is aludni! Majd ülve elaludtam, és kaptam egyszer 45 percet, egyszer pedig 30 percet ajándékba, összehúzódások nélkül. Ezekkel összekapartam magam. Aki szült már, tudja, hogy a tágulási szakasz vége a legfájdalmasabb, eljutni 7 cm-től 10 cm-ig, ehhez tartalékolni kell az energiát. A két ajándékszunnyadás után megnyugodtam, mert úgy éreztem, van tartalékom a hegycsúcs megmászásához.
Délután végül elértük az 5 perces álomgyakoriságot! Kivánszorogtam az autóhoz, majd 20 perc alatt sikerült is megtenni a kb. 100 méteres távot a kórház mellett parkoló autóból a szülészethez. A szülészeten úgy sürögtek-forogtak, akár egy filmben. Rögtön vizsgáltak, covid-teszteltek, dokumentumokat kértek, irányítottak, tájékoztattak, mind nagyon kedvesen. Később kiderült, aznap nagyüzemben szültünk. 3-4 ujjnyira vagyok kitágulva. Na, gondoltam, akkor innentől gyorsulnak a dolgok, még 6-7 cm hiányzik, 5-6 óra, hajnali 1-re meg is lesz a baba. Alig akartam elhinni, hogy ez a baba egyszer csak mégis elő fog bukkanni.
Közben megérkezett a végtelenül profi, ugyanakkor rendkívül kedves szülésznőm is, aki tisztázott egy félreértést: a 3-4 ujj, az 6-8 cm. A baba mindjárt itt van. Huhhh. Viszont a ctg mutatja, hogy fájásoknál túlzottan lemegy a szívhangja: vagy nem ettem rendesen három napja, vagy köldökzsinór-probléma lehet. “Az oxigéngazdálkodásával lehet gond.” Természetes szülés ide vagy oda, azonnal javasolta a burokrepesztés, hogy nézzük meg, nem stresszes-e a baba, nem kakilt-e. Szerencsére nem. Számomra mindenesetre innentől egy dolog számított: a babát minél előbb meg kell szülnöm, nehogy az én tunyaságom miatt legyen oxigénhiányos. Ugyan a szülésznő mondta, hogy nem vészes a helyzet, azért mégis veszélyes üzem a szülés. Úgy koncentráltam, mint még soha.
Ekkor már az igen intenzív fájások szakaszában voltunk. Térdelve éreztem, hogy vérzek. A szülésznő épp kilépett valami dokumentumokkal, férjem volt csak a szobában. Férjem viszont már rutinos szülőtárs volt, ráadásul tiszta zen. Az első fiunk születése igen mélyen megérintette, két napig dolgozta fel az intenzív élményt, de aztán megszokta, hogy én így szülök (bár eddig csak 2 napig tartott). Nyugodtsága végtelen, jött-ment mosolyogva, hozott ezt-azt, ami éppen kellett. Mutattam neki, hogy épp egy kisebb vértócsa felett térdepelek, megjegyezte végtelen nyugalommal, hogy ez biztos normális. Hörögve szólítottam fel az aktuális méhösszehúzódás alatt, hogy mi lenne, ha egy egészségügyben jártas személy döntené el, hogy mi a normális. Behívta a szülésznőt, aki megnyugtatott, hogy egy nagy tágulás ilyen vérzéssel jár. Elmentem pisilni, majd ketten vonszoltak vissza a szülőágyra, hogy ne a vécében szüljek meg.
A baba jött. Először a kis feje bukkant elő. Érintsem meg – szólt a szülésznő. Lelkileg biztos csodálatos löketet adhat a folyamatoknak, hogy az anya már megérintheti a babáját. Nekem viszont már megvolt a pszichés nyomás: babát ki, babát ki, ne vesztegessünk időt semmi mással. Gyorsan megérintettem a kis hajas feje búbját. Még két nyomás és előbukkant az egész Kisemberke. Ahogy felordított, én úgy könnyebbültem meg…
9-es Apgarral született – vagyis nagyon kis erős, jó állapotban. Rám rakták a kis csúszós testét, nem győztem csodálni! Mekkora csoda is a születés! Egy gyönyörű, kis élet szuszog (ordít) rajtam. A teljesítménytúrák végén érzett eufória semmi ehhez képest.
Utána jött csak a meglepetés: a szülésznő felemelte az egyébként nagyon szép, kék köldökzsinórt. A Kisemberke csomót kötött rá! Ezért láttuk a szívhangesést méhösszehúzódásokkor. Kisemberke egy kis akrobata volt, de szerencsére ügyesen kigazdálkodta az oxigént!
Isten hozott a földre, harmadik pici fiacskám!
E.
Olvass még szüléstörténeteket!
Szülésélmény helyett szüléshorror
Azzal ijesztgettek, milyen rettenetes a szülés
Bepánikoltam a szülés alatt
