Az első fiamat vártam. Anyám és korabeli asszonyok mind jól rám ijesztettek.
„Akkor majd megtudod, mi a magyarok istene!”
vagy
„...olyankor az ember megfogadja, hogy soha többé szóba sem áll férfival...”
vagy
„Én veled több mint tíz órán át vajúdtam, hasonlóra számíthatsz te is, kislányom.”
Elérkezett a nagy nap. Nem volt fájdalmasabb, mint egy havi rendszeres görcs, csak nem tartott olyan sokáig. Húsz percig tartott az orvos megjelenésétől a születésig, és megölelhettem a farral született gyermekemet. Természetesen nem kaptam semmilyen gyorsítót vagy érzéstelenítőt. Ma is szívesen gondolok rá, csodálatos dolog a születés.
A második fiam olyan gyorsan jött a világra, hogy az orvosnak nem volt ideje felvenni a köpenyét. Csak a kesztyűt húzta rá a bába.
„Most már nyomhat”
– mondta, és öt másodperc múlva kinn volt a kisfiam. Igaz, előtte végeztem a könyvből tanult pihegést, és néztem közben az órát, milyen sűrűn jönnek a fájások, de ennyi volt mindössze.
A második kisfiam a buksijával törte magának az utat, feszítő érzés volt, kicsit kellemetlen, de olyan ösztönös, nyomásra késztető. Semmivel sem ér fel, amikor megpillantja az ember a gyönyörűséget, amit addig csak elképzelt, a csodálatos életrevaló, aranyos kis gyermekét.
Véleményem szerint a születés nagyszerű dolog, két ember munkája a babáé és az anyukáé. És még hozzáteszem, hogy kicsi vagyok, és hatalmas babáim születtek. Én úgy gondolom, fel lehet lelkileg és a gyakorlatban is készülni, ami sokat segít.
Zsebegér
Ez is érdekelhet:
Jaj, anyuka, miért nem kiabál?
Nagyanyán együtt pálinkázott a bábával a szülés alatt
Meglepetés a szülőszobán: a nagyinak ikrei születtek
