2014-ben egy csodálatos otthonszülésben volt részem, amely valójában egy nagyon sikeres, faros, négy császár utáni hüvelyi szülés volt. Ez év (2019) áprilisában született a babám a Róbert Károly Magánkórházban. A férjemmel a második VBAC szülésre készültünk. Azt az információt kaptam, hogy a választott orvosunk rendelkezik VBAC tapasztalattal, és gyöngéd természetes szülésre számítottam. Sajnos a férjem és én is nagyon nagyot csalódtunk.
Négy centiméterre volt kinyílva a méhszájam, amikor este 7 óra tájában megérkeztem a kórházba. Megvizsgáltak és ágyba fektettek felvételi magzati szívhang monitorozás céljából, mert a megígért vezeték nélküli készülék nem volt elérhető. Csak egy kevés időt kaptam arra, hogy sétáljak és magamhoz vegyek néhány falatnyi táplálékot, mielőtt megérkezett a kijelölt orvosom. Az igazi, felkért új orvosom, akivel az elmúlt hónapokban konzultáltam, és akivel minden részletet egyeztettem, elutazott nyaralni, és egy másik orvost jelölt ki maga helyett – a terminusom napján, váratlanul, a szülés előtt két nappal, akivel egyszer sem találkoztam a szülés napja előtt – és ahogy később megtudtuk, aki nagyon kevés VBAC tapasztalattal rendelkezik.
8.30 óra táján megvizsgált, és azt mondta, hogy oxitocin beadását javasolja. Lesokkolódtunk. Korábban megegyeztem a szülész-nőgyógyász orvosommal, hogy fogok kapni időt pihenni, és saját, természetes ritmusomban tágulni. Így hát kértünk egy kis gondolkodási időt. Úgy 9 óra környékén jött vissza a szobába, amikor is kértünk tőle haladékot az oxitocin beadásáig. Látszólag nem volt elragadtatva, de beleegyezett, hogy várnak egy órát.
Az egy órából 45 perc lett, és amikor 21.45 körül visszajött, közölte, hogy muszáj, hogy oxitocint adjon. Kértünk még gondolkodási időt. Ahogy korábban, most sem volt elragadtatva, és közölte, hogy nem tud többet várni. Úgy tűnik, hogy nem az én választásom volt, hanem az övé.
Elmondtuk neki, hogy pihenésre lenne szükségem, mert nagyon elfáradtam aznap. Azt mondta, hogy „a pihenés a kórházban nem optimális”. El lehet ezt képzelni? Egy MAGÁNkórházban! Ez nem az ő otthona! Fizettünk ezért a szobáért és a szolgáltatásért! Ott állt mellettem, és azt duruzsolta a fülembe, hogy ez mennyire szükséges, és hogy milyen lassan tágulok, ésatöbbi. És nem hagyott bennünket magunkra. Korántsem volt szükséges, hogy ő ezen a korai ponton ott legyen.
A nyomás alatt beleegyeztem, hogy a lehető legkisebb dózissal folyjon az oxiytocin. És mit történt ekkor? Amint a szer bekerült a testembe, az összehúzódások egyre erősebbek lettek. Megkértem a dúlámat, hogy segítsen beszállni egy kád vízbe, ahogy a korábban leegyeztetett szülési tervemben is szerepelt, de még nem tehettem. A szülésznő azt mondta, hogy újra fel kell helyeznie a ctg-t, és így nem mehetek vízbe. HOGY MI? És mi van a vezeték nélküli monitorozással? „Nem elérhető” – mondták újra és újra.
Alig tudtam elhinni, mennyire fájdalmasak voltak az összehúzódások, és a fájdalmam egyre csak nőtt. Megkértem, hogy hagyja abba az oxitocin adagolását, de megtagadta. Kértem fájdalomcsillapítást, ahogy megegyezetem ebben az orvosommal korábban, de erre azt mondta, hogy nem javasolja, mert VBAC-ről van szó. Tudtam, hogy ez így nem volt helyes, és alkudoznom meg vitatkoznom kellett vele jó néhány percig annak ellenére, hogy elmondhatatlan nagy fájdalmam volt, és alig volt időm még levegőhöz jutni is.
Elképesztően kényelmetlenül éreztem magam, és nagyon dühös voltam. Minden összehúzódást a testem elleni borzalmas támadásnak éltem meg, és nem tudtam elhinni, hogy ez valóban megtörténik. Azt kiabáltam, hogy nem akarok ezt így tovább folytatni. Az volt a válasza, hogy
„Segíteni próbálunk!”
és az, hogy
„Nemsokára kint lesz a baba.”
Abban a pillanatban nem tudtam felfogni, hogy ez hogy lehet. Nem vagyok kész. Ez nem lehet igaz. Kínoznak engem azért, hogy szupergyorsan kijöjjön belőlem ez a baba? Mintha expressz kézbesítésben egyeztünk volna meg. Extra gyorsban, extra fájdalmasban, extra traumatikusban.
Ahogy a fájdalom nőtt, mindenfélét kiabáltam az orvosnak, és csak úgy a levegőbe is. A poklok poklát jártam meg!
„Magának is ki kéne ezt próbálnia!”
„Semmit nem tud a VBAC-ről!”
- kiabáltam az orvosnak. Nagyon dühösnek tűnt, és semmit nem tudott mondani a saját védelmében. Ő nevetségesnek tűnt, a férjem próbált nem elájulni, miközben szorosan tartott engem, én pedig abban reménykedtem, hogy hamarosan felébredek, és rájövök, hogy mindez egy rossz álom volt, nem több. De nem az volt. Ez volt a valóság. Tényleg történt ez velem.
Néhányszor császármetszésért kiáltottam. A férjem nem hitte el. Mert hát teljesen elegem lett a műtétekből, és annyira VBAC-re vágytam a két legkisebb gyermekünknél. És most a VBAC az életem rémálmává vált. Úgy éreztem, jobb lenne elájulni. Kis idő elteltével az orvos azt mondta, hogy ez a kisbaba kész arra, hogy kibújjon, és hogy nyomjak. Azt feleltem, hogy nem érzem egyetlen izmomat sem. Nincs kontrollom egyáltalán.
Az elmém vadul cikázott menekülő útvonalat keresve, de nem volt menekülés. A kiáltásaim között hallottam, ahogy az orvos mondja, hogy kimegy a szobából, és értesíti a csapatot, hogy készüljenek elő vákuumos szülésbefejezéshez, hogy így segítsék ki a babámat. Elborzadtam. Azt kívántam, hogy bárcsak eléggé közel lenne hozzám ahhoz, hogy keményen bevágjak neki egyet. De én nem ilyen vagyok. Túlságosan tekintettel vagyok mások véleményére.
Ahogy elindult az ajtó felé, éreztem egy kis megkönnyebbülést a fájdalomcsillapító hatásától, amelyet végre beadtak. Éreztem, hogy a babám feje mélyen volt, és két nyomással később megérkezett. Rátették őt a mellkasomra, de nem érzékeltem, hogy fogadni tudnám, és nem tudtam neki semmi kedveset mondani. Érzéketlen, lebénult, dühös, üres, zavarodott voltam, nagy fájdalmam volt. A lista végeláthatatlan. Volt bennem egy kimondatlan megkönnyebbülés, hogy vége lett. Mindeközben az orvos folyamatosan az órát nézte. FOLYAMATOSAN!
Ami szintén sokkoló volt, hogy anélkül, hogy az orvos megvárta volna a fél órát, hogy a lepény megszülessen, elment, és kért még egy adag oxitocint, hogy kisürgesse a méhlepényt. Újra rettegés fogott el. Na, ezt nem – gondoltam. Hála az égnek, két perccel később, még a gyógyszer beadása előtt, az is megérkezett.
Soha, soha, soha nem gondoltam, hogy ez a borzalmas szülésélmény megtörténhet velem. Azóta szenvedem ennek a traumának a következményeit: álmatlan éjszakák, az életem és a jövő iránt érzett rendkívüli félelem, pánikrohamok a nap bármely pontján, valamint a megbánás és fájdalom elapaszthatatlan könnyei. Erőszakot tettek rajtam. Megszegték a jogomat a normális szüléshez. Ostoba voltam, hogy nem kérdeztem meg, hogy ezek az orvosok hány VBAC-nél voltak jelen és milyen a sikerességi rátájuk. Szintén rosszul gondoltam, hogy négy császárt (és egy sikeres VBAC-et) követően senki más nem vállalt volna el engem. De nem ez a helyzet. Most már tudom, ki más vállalna. Addig keresgélj, amíg meg nem találod a megfelelő orvost és a megfelelő helyet!
A szülőszobai erőszakról itt írtunk:
Erőszak a szülőszobán - te is hallgatsz róla?
Félelem és rettegés, avagy erőszak a szülőszobán
Rémálom lett a szülés, mert nem volt fogadott orvosom
Ha te is úgy érezted, hogy a szülőszobán nem figyeltek rád, erőszakosan vagy gorombán viselkedtek veled, amiről eddig nem mertél/akartál beszélni, most megteheted. A bezzeganya@bezzeganya.hu címre anonim módon küldheted el. Beszéljünk róla!
