Napok óta az iskolakezdés lázában égünk, ami azért mázli, mert így csak villanásnyi időkre tud visszatérni a félelem a csütörtöki ultrahangtól. Mert időm gondolkodni, na, az nincs. (Nem beszélve a készségről, de ne menjünk bele).

Ahogy írtam valamelyik nap valahol, egészen mókás volt pl. az a szitu, amelyben a Kicsi haját fonva a Középső táskáját néztem át, könyvről könyvre – és igen, még mindig nincs befedve egy sem –, miközben a Nagy matekháziját ellenőriztem. Számológéppel. Egy évtizede nem megy már a fejben számolás.

Na, tegnap, beváltandó a fenyegetésemet, mely szerint minden szülőin ott leszek, némi kajával és – ez még soha nem jutott eszembe időben – jegyzetfüzettel-tollal felszerelkezve időben meg is érkeztem a suliba. Az egyébként két és félórás program végeztével jóval elégedettebben és bizakodóbban estem haza, mint eddigi iskolásszülője-pályafutásom során bármikor; reméljük, az érzés kitart még négy évig.

Persze, fél kilencre értem haza, ekkor már se táskaátnézés, se komolyabb mitörténtaziskolában-megbeszélés nem fér az időbe, nem, mert én állati fontosnak tartom, hogy egy ekkora gyerek fél kilenckor, iskolaidőben, lehetőleg aludjon. Vagyis összecsaptuk a tegnapra jutó társadalmi életet, azzal az ígérettel, hogy reggel minden kiskorú ágyba kapja a kakaót. És lőn: a Kicsi meg is mondta a buszhoz sétálván, hogy érezhetően több az energiája a reggeli kakaótól, mint máskor. Ígéretet tettem holnap reggelre egy karamellás tejre, hátha az is így fog hatni. Megfontolták az ötletet, és arra jutottak, hogy akár tea is lehet, csak a mézes tejet hanyagoljuk (a Nagy nem szereti, meg egyébként is, az összes írásos bizonyítékok alapján az pont álmosít). Mindig kapnak reggelit egyébként: ma is.

Most csend van. Kellemesen melegít a nap, nem vagyok éhes, pillanatnyilag levegőt is kapok. Úgyszólván ideális a helyzet. Kúszik a torokba a mivanha, de leküzdöm. Szépen elmagyaráztam magamnak, hogy attól, hogy félek, nem lesz jobb... Szerencsére hív a Nagy, lenne már fizika előkészítő, de nem találja a termet, kap tippet, hogy kitől tudná megtudni. Egy órával később a gyerek feladja, felhív, hogy indul haza (elmenne Pistikéékhez leckét írni, de anyja megvétózza; holnap angolóra, mire hazaérek, mindent meg kell csinálnia, hogy angolozni tudjunk).

Üldögélek. Csendes a napom, majd a jövő héten kezdődik megint a hajtás, két munka között néha megsimítom a hasam, amin még mindig nem látszik, hogy gyereket várok (na, ja, ez is aggasztó. Bár egyik rég látott rokon ezzel indított, amikor meglátott, nem tán gyereket vársz? Nem akartuk még elmondani, zavarba jöttünk. De mindenki más csak akkor látja bele a hasamba a gyereket, ha már tudja, hogy van. Ez nem terhes-has.). Hát ja. Még kettőt alszunk. Reggel hétre a labornál sorakozom majd, aztán az ultrahangnál, ha sokan lesznek, akkor is végzek kilencre. Ígérem, ha minden oké lesz, még aznap megírom a következő naplót.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?