Az elmúlt héten sikerült megőrizni a titkot, de nem volt egyszerű. D. és én úgy döntöttünk, hogy egyelőre még nem kürtöljük világgá a nagy hírt, mert szeretnénk kicsit élvezni ezt az időszakot csak ketten. (Meg most már az olvasók...)
Először is, a munkahelyen nem is volt olyan nehéz, mint gondoltam. Az irodában senki sem gyanakszik, bár néha úgy érzem, mintha egy titkosügynök lennék, aki kettős életet él. A kollégáim csak annyit látnak, hogy gyakran vigyorgok, mint a tejbetök, látszólag bármiféle ok nélkül.
Ami igazán nehéz volt, az a barátnőimmel való találkozás. A. és L. mindig is túlzottan kíváncsiak voltak, és most sem volt ez másképp. A Deák tér környékén ültünk egy kávézóban, és alig tudtam visszafogni magam, hogy ne sikítsam el a nagy hírt. De végül sikerült. Persze, A. észrevette, hogy valami más velem, de szerencsére csak annyit mondott: „Tuti, hogy megint valami diétát próbálsz ki, ugye?” Hát, mondjuk, hogy egy minimum 9 hónapon át tartó diétát...
Az érzelmi hullámvasút pedig... hát, az egy másik történet. Egyik pillanatban a világ legboldogabb embere vagyok, a másikban pedig azon agyalok, hogy mi lesz, ha valami nem stimmel. Tudom, még nagyon az elején vagyok, és kicsit aggódom, hogy minden rendben lesz-e a babával.
És akkor ott van még a meleg... Úristen, ki találta ki, hogy nyáron legyek terhes? Komolyan, ha tehetném, egy hűtőszekrényben tölteném az egész napot. A legjobb barátaim most a ventilátor és a jégkrémek. Bele se merek gondolni, mit érez, aki már "nagyterhes"... Még jó, hogy a következő nyárra már nem leszek terhes... Jövő hétre ígértek egy kis lehűlést, remélem, így lesz, mert ez így rettenet...
Petrus
