Sok-sok éve olvasom a Bezzeganyát, kommentelni is rendszeresen szoktam, de ez az első poszt, amit írok. Nem tudok jól írni, nem is tudom, mi most ezzel a célom, hogy magamnak akarok-e segíteni a kibeszéléssel, vagy mások figyelmét felhívni, majd kiderül. A mellrákról fogok írni. Amiről azt hittem, hogy csak másokkal történhet meg. Vagy ha mégis velem, akkor semmiképp se 42 évesen, bármiféle rizikófaktor nélkül.
Nem fordult elő a családomban. Szültem három gyereket, nem is későn (28 évesen az elsőt). Szoptattam összesen 30 hónapot. Soha nem dohányoztam és nem voltam elhízva sem. Jártam évente szűrésre. Mindig minden rendben volt, utoljára tavaly novemberben. Aztán idén májusban (úristen, mintha öt év telt volna el azóta, nem öt hónap…) tök véletlenül észrevettem egy kicsi csomót a mellemben. Pár nap múlva már ott feküdtem az ultrahangos vizsgálóban, a doktornő sokáig nézegette, aztán azt mondta, hogy „ezt meg kell szúrni”. Azt hiszem, én már előtte is éreztem, hogy gáz van, de ekkor forogni kezdett velem a világ. Azzal vigasztalt, hogy nagyon kicsi, csak fél centi.
Kaptam egy telefonszámot, hogy ha gyorsan szeretném elvégeztetni a biopsziát, akkor kit keressek. Két nap múlva meg is történt a mintavétel, újabb egy nap múlva megkaptam az eredményt, hogy rosszindulatú, mellé egy onkológus nevét és telefonszámát. Egy hét se telt el, már látott az onkológus, a sebész, és megvolt az időpontom a műtétre. Igazából nagyon gyorsan történt minden, de a műtétre három hetet kellett várni, és meg úgy éreztem, megbolondulok addig. Éjjel-nappal azon pörgött az agyam, hogy mi lesz a három gyerekemmel az anyjuk nélkül, hiszen még csak 8 éves a legkisebb.
Az onkológus előírt nekem a műtét előtt egy ct-t, ami kis pöttyöket mutatott a tüdőmön. A lelet szerint valószínűleg valami régi fertőzés maradványa (bár nem tudok róla, hogy valaha tüdőgyulladásom volt), de nem kizárható, hogy áttét. Ezért aztán PET-CT-re is elküldtek, azzal elvileg látszik minden „foltról”, hogy jó- vagy rosszindulatú-e. Na, ekkor már kb. a végrendeletemet fogalmaztam.
Három nappal a műtét előtt megvolt ez a vizsgálat is, nem láttak sehol bennem rosszindulatú szövetet, az az érdekes, hogy még a mellemben levő csomó sem világított a képen. Azzal magyarázta ezt az ottani radiológus, hogy valószínűleg csak „kicsit rosszindulatú”, azaz nagyon lassan osztódó. Ki kell venni, aztán majd a szövettani vizsgálat megmondja. Ekkor totál megnyugodtam, bár a tüdőmben levő pöttyökről nem derült ki semmi, mert túl picik ahhoz, hogy bármit lehessen látni rajtuk.
Magától a műtéttől nem féltem abszolút, gondoltam, semmivel se rosszabb egy foghúzásnál, pár napot üdülök a kórházban, aztán kész. Majdnem így is lett, tök jól voltam a műtét után, főleg, hogy nem kellett kivenni a hónalji nyirokcsomókat, ami nagyon jó jel volt. (Az a szokásos eljárás, hogy a műtét előtt radioaktív izotóppal - amit egy borítékban adtak a kezembe és mi vittük át egy másik kórházba - megjelölik a nyirokutakat. A műtétkor a daganaton kívül az ún. őrszem-nyirokcsomót is kiveszik, majd - miközben a beteg még alszik - gyorsan megvizsgálják, és ha nincsenek benne rákos sejtek, akkor oké, összevarrnak, ha van, akkor kiveszik a többi nyirokcsomót is azon az oldalon.)
Na, szóval nem volt semmi baj, egészen estig, amikor hirtelen nagyon elkezdett fájni és dagadni a mellem. Megnézte az ügyeletes ultrahanggal, egy szép nagy vérömleny alakult ki benne. Megkérdezték, mikor ettem utoljára, mert lehet, hogy megyek vissza a műtőbe… végül nem vittek, hanem szorítókötésbe csomagoltak három napra, és nyomták a vénámba a vérzéscsillapítókat. Nagyon fájt a mellem is, a karom is, és sehogy se tudtam aludni, iszonyú kényelmetlen volt. Gyönyörű feketés-lilás-zöldes színben pompáztam nyakig, mikor levették a kötést…
A szín két hét után kezdett múlni, de a duzzadás és fájdalom nem igazán, ezért varratszedés helyett leszívás lett a program, és még egy kis csövet is belém raktak két napra.. Ezután jobb lett, de nem az igazi, a feszülés miatt nem is gyógyult be a sebem se 6 hét alatt, amikor is a második műtétre sor került. Ez azért kellett, mert a citológus a daganat mellett talált egy még kisebb csomót a kimetszett szövetben, amiről nem volt biztos, hogy teljes egészében el lett távolítva.
Amúgy a szövettani leletre azt mondta a doki, hogy tulajdonképpen „jó”, mert tényleg nagyon lassan osztódó daganatról van szó, és az is jó, hogy hormonérzékeny, ui. a hormonkezelés nagyon hatékony. A második műtét szerencsére komplikációk nélkül zajlott (mondjuk azon sírdogáltam egy sort én is, meg a gyerekek is, hogy a családi nyaralásnak lőttek) és a kimetszett szövetben nem találtak már semmit, úgyhogy nagy kövek gördültek le rólam.
Felírták a hormonreceptor-gátló tablettát, amit öt évig kell szednem, és előírtak sugárkezelést is. Utóbbira a heg gyógyulása után került sor, naponta kellett járnom négy hétig. Mondták előre, hogy olyan lesz a bőröm a kezelés végére, mintha jól leégett volna a napon, szerencsére ez elég enyhe volt nálam. Dolgoztam közben végig, részmunkaidőben vagyok amúgy is, de ezalatt még kevesebb órában. Szóval ez van most. Jól vagyok. Ha ennyivel megúsztam (és ha megúszom a sugár- és hormonkezelés hosszú távú lehetséges mellékhatásait, amit nagyon remélek), akkor mázlista vagyok. Akikkel együtt feküdtem a kórházban (és nem egy nálam fiatalabb nő volt!), azok mind kemoterápiára járnak most, vagy jártak még előtte...
A tanulság? Járj el szűrővizsgálatra, de ne elégedj meg ezzel, vizsgáld magadat is otthon! A másik nem tanulság, inkább tapasztalat: az egészségügy siralmas állapota… Akkor jutsz gyorsan ellátáshoz, ha van pénzed egyes vizsgálatokat magánban megcsináltatni (nekem is így fért csak bele, különben halasztani kellett volna a műtétet). De még ekkor is egy hónapot kell várni a műtét után a szövettani eredményre, mert alig van patológus…
Nekem szerencsére nem volt ennek jelentősége („csak” az idegeim készültek ki jobban), de vannak olyan esetek, ahol számít néhány hét. A sugárkezelés nálam simán ment (eltekintve az időnként 2-3 órás várakozásról a folyosón), de hallottam, hogy a betegek mesélik, hogy hányszor küldték őket haza azzal, hogy elromlott a gép, ma nincs tovább, jöjjenek holnap. Ehhez tudni kell, hogy fontos lenne, hogy kihagyások nélkül történjen a kezelés, mert úgy hatékony. A kórházi állapotokról inkább nem is beszélek. Legyen elég annyi, hogy le a kalappal az ott dolgozók előtt, akik ilyen körülmények között kitartanak, és tisztességgel végzik a dolgukat. Szerencsére én ilyenekkel találkoztam.
Louisette
A mellrákról ezekben a posztokban írtunk:
Majdnem árván maradtak a gyerekeim
Nem kell híresnek lenned, hogy túléld a mellrákot
Mellrák: amiről azt gondolod, veled nem fordulhat elő
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
