Huszonegy éves voltam, amikor terhes lettem. Kicsit rossz terhességem volt költözés, házasság és mindenféle „nyugis” dolgokkal.

Sok-sok kérdezés után úgy döntöttünk, nem fogadunk orvost. Szülésznőt szerettünk volna, de orvos nélkül nem lehetett. Tanácsadásra egy hölgyhöz jártam végig, kedves és szimpatikus volt, szerettem volna, ha sikerülne nála világra hozni a kisfiam. 37 hetes terhes voltam, amikor lefeküdtem aludni, majd elfolyt a magzatvizem. Olyan este 10 óra lehetett. Gondoltam, nem szaladok be egyből a kórházba, hiszen mindenki azt mondta, első baba, sok idő, mire megszületik, akár 12-24 óra is lehet.

Eltelt fél óra, és apa már nagyon ideges volt, meg nekem is már elég erős fájásaim voltak (amit nem is értettem), mire megadtam magam, hogy menjünk be. Ekkora már csak guggolni tudtam igazából. Felmentem a lifttel egyedül, de mar a liftben is guggoltam. Ahogy kinyílt a liftajtó, velem szemben állt egy takarító. Ahogy meglátott, megkérdezte, jól vagyok-e, válaszoltam, hogy igen, csak nagyon fáj. Bekiabált az orvosnak, hogy erős fájásaimmal itt vagyok, majd visszakiabált az orvos, hogy várnom kell, mert vannak előttem.

Átöltöztem, stb., végre én jövök. Mit látok? A hölgy van, akihez jártam. Megkérdezi, mikor folyt el a magzatvizem, mondtam, neki hogy kb. egy órája, erre rám néz, majd fintorgó fejjel mondja, hogy első babánál egy órája folyt el a víz, és már ilyen erős fájásai vannak? Érdekes, de jöjjön, megvizsgálom. Megvizsgált, kétujjnyira tág, ebből reggelig nem lesz baba, küldje haza apukát. (Apa nagyon összetört, hogy nem lehet velem, de mondtam neki, hogy inkább úgy csináljuk, ahogy ők mondják.)

Mivel fiatal vagyok, nem jártam hálistennek soha kórházban, anyukám volt beírva értesítendőnek. Feküdtem a vizsgálat végén az ágyon, majd elkezdtek velem veszekedni, hogy mégis hogy jut eszembe, hogy ha van férjem, az anyukám van beírva értesítendőnek? (Nem mindegy? Anyám is tud szólni a férjemnek)! És hogy most akkor ők kinek telefonáljanak, de sikerült megoldani ezt a komoly problémát.

Befeküdtem a vajúdóba. Fájt, nagyon. Egy szülésznő benézett, látta, hogy fáj, feltett ctg-re. A ctg meg is erősítette, hogy bizony nagyon fáj, hozzák a gázt, én addig hívjam vissza apukát. Apa akkor ért haza. (Öt perc a kórház!) A gáztól teljesen elkábultam. Mikor elértünk a kitolási szakaszhoz, bejött az orvos is ezzel a mondattal:

„Jaj, pedig én már ma nem akartam semmit csinálni!”

(Ugye nem is kell mondanom, mekkora csalódás volt ez az orvos...) Másfél óra alatt született meg a kisfiam, két tolásra kint volt. Ásítozás közben összevarrta a gátsebemet, közben a szülésznő egy másik kismamához ment, aki már 18 órája vajúdott, hogy na, hát így kell szülni, ahogy én szültem, és hogy jó lenne, ha már megszülné a gyereket (nekem ez is olyan kellemetlen volt).

Két óra aranyóra hárman. Na, hát az egy óra volt, mert jól vagyok, menjünk, hadd jöjjön a következő. De annyira nem is bántam, fáradt voltam. A saját lábamon sétáltam el a tolókocsiig, és segítség nélkül ültem bele. Betoltak a kórterembe, de már veszekedtek is, hogy menjek pisilni, ezt-azt-amazt csináljam. Én mindig próbáltam azt csinálni, amit mondtak nekem. Jöttek ellenőrizni, mennyi víz van az üvegemben, keveset iszom, stb. Aztán hálistennek kedvesebbek voltak velem.

3100 grammal és 53 centivel született a kisfiam, de a második nap besárgult, így negyedik nap jöttünk haza. Ennek ellenére nem rossz emlékként gondolok vissza rá, hanem mint egy csodára. Így szültem meg a kisfiam 2018.02.05-én. 

Szandi

Írd meg Te is szülésed történetét! Küldd el a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!

Olvass még szüléstörténeteket!

Bepánikoltam a szülés alatt

Szülésélmény helyett szüléshorror

Rekordidő alatt szültem meg a kislányomat