Rengeteget olvastam szüléstörténeteket. És úgy gondoltam, szívesen megosztanám én is az enyémeket, hiszen lehet, hogy valakinek ezzel segíthetek. 2017 februárjában derült ki, hogy babát várok, ami váratlanul ért minket, hiszen kicsit későbbre terveztük a babát. Pont előtte nem sokkal költöztünk össze. Mind ketten sokat dolgoztunk, decemberben elvesztettem a nagymamámat, az ő házában voltunk.

Maga a várandósság lehetősége először eszembe sem jutott, hiszen védekeztünk, és nálam megszokott volt, hogy össze-vissza jön meg a menstruációm. Anyunak panaszkodtam a munkahelyen (egy helyen dolgoztunk), hogy mennyire fáj a derekam, ő pedig rögtön kérdezte, hogy nem babát várok? Mondtam, hogy szerintem nem, csak felfázhattam.

Aztán jöttek a furcsa tünetek, nem esett jól a cigi (dohányoztam terhesség előtt, meg addig, míg nem tudtam meg, hogy egy kicsi szív dobog az én szívem alatt). Reggelente émelyegtem, fájt a fejem, és rosszul voltam a kávé illatától is. Egy barátnőm mondta, hogy vegyünk egy tesztet, de nem akartam, hisz meg voltam győződve róla, hogy negatív lesz a teszt. Végül is addig győzködött, míg vettünk egy tesztet. El is jött hozzám, hogy csináljuk meg. Már késő délután volt, de annyira belémbeszélték, hogy baba lehet, hogy azonnal megcsináltam a tesztet. Már ahogy lepisiltem, két csík volt! Nem akartam elhinni, hogy jól látok, de ott volt, hiába dörzsöltem a szemem.

Párom pont vásárolni volt, de muszáj voltam elújságolni neki a nagy hírt, hogy úgy tűnik, bővül a család. Felhívtam telefonon, de nem is akarta elhinni, azt hitte, csak valami poén, de ahogy hazaért, a kezébe nyomtam a „bizonyítékot”. Boldogok voltunk, és pár nap elteltével elújságoltuk a családnak. Kicsit mindenki meglepődött, de örültek azért a hírnek. Kértem időpontot a nőgyógyászomhoz is. Pár nap múlva mehettem is. Már mikor vizsgált, mondta hogy itt alighanem baba van, majd ránézett ultrahangon is, és mindent rendben talált, ott dobogott egy kis szív. Mikor meghallottam a gyermekem szívdobbanását, valami leírhatatlan boldogság öntötte el a szívem.

Teltek a napok, és egyik este enyhe véres folyást tapasztaltam. Nagyon megijedtem, azonnal felhívtuk a kórházat, ahol mondták, hogy ahogy érzem, ha gondolom, menjek be. Nyilván nem gondolkoztam és vártam. Bementünk, az ügyeletes orvos egy bunkó volt, számonkért, hogy minden apró kis dologgal be fogok futkosni? Ultrahangot nézett csak azt hiszem, amiből nem mondott semmit, csak hogy még annyira a terhesség elején vagyok, hogy vagy megmarad vagy nem.

Mondtam, hogy én szeretném ezt a babát, kérdeztem, mi legyen. Kell-e valami gyógyszert szedni? Vagy dolgozni menjek-e? Vállat vont, és azt mondta, mehetek dolgozni. Felhívtam az orvosom, s hozzá is elmentünk, azt mondta egy kisebb hematóma, írt is fel gyógyszert. 

Kb. 7-8 hetes váradós lehettem, amikor el akartam mondani a főnökasszonyomnak a nagy hírt, de vártam a műszak végét, hogy majd akkor közlöm a hírt. Pont március 8. volt (nőnap). Stresszes nap volt, ráadásnak pont én lettem leültetve, hogy megkapjam a fejmosást. Miután a beszélgetés lezajlott, nem voltam túl jól. Anyunak mondtam is, hogy nem érzem jól magam, hogy úgy érzem, olyan a hasam, mint egy lufi, ami ki akar pukkanni, de nem gondoltam rosszra. Elmentem mosdóba, ahogy leültem, elöntött a vér. Senkinek nem kívánom azt, amit én akkor átéltem, kétségbeesve rogytam a kőre, hogy biztos elvesztettem a babámat.

Mivel nem volt erőm kimenni, anya utánam jött, és látta, hogy baj van. Azonnal jelezte is, hogy babát várok, de nagyon vérzek. A főnökasszony olyan sokat nem foglalkozott velem, csak háborgott hogy ő tudta. De az, hogy mentőt hívjon, vagy érdemben segítsen, az nem jutott eszébe. Felhívtuk apát, azonnal rohant értünk, és vitt is a kórházba. Mire beértünk, mindenem átázott a vértől. Az orvos mikor vizsgált, kérdezte, szeretném-e a babát, és én zokogva válaszoltam, hogy akarom, és valahogy mentse meg. Kinyomkodta belőlem a vért, kaptam mindenfélét, gyógyszert, infúziót és befektetett. Azt mondta, elindult a vetélés, és annak az esélye, hogy a baba megmarad, 1%.

Borzalmas napok következtek, minden orvos azt mondta ez a baba nem valószínű, hogy megmarad. Próbált mindkettőnk családja lelket önteni belém, hogy minden rendben lesz, meg ha neadja isten ez a baba nem marad, majd biztos kapunk az élettől másikat. De én nem akartam másikat, én ezt a babát akartam. Mindig vártam az ultrahangot, igyekeztem minden nap csak akkor felkelni, ha mosdóba kellett mennem vagy tusolni. Kb. 4-5 napot töltöttem a kórházban. Kaptam hormonpótlást, majd annak fejében, hogy végigfekszem a váradósságot, hazamehettem. Nehéz volt végigcsinálni, végigrettegtem az egész időszakot, rettegtem, mikor jön egy vérzés, hogy mi lesz majd velünk.

Június 30-án összeházasodtunk apukával. A baba végig farfekvéses volt, az is kiderült a 24. hét után, hogy kislányt hordok a szívem alatt. A 30. hét után már készültünk az érkezésére, mármint akkor vásároltunk ezt-azt, a 35. hét után pedig összeraktuk a kiságyat. A 38. héten mondta az orvosom, hogy akkor császár lesz, mert a baba még mindig faros volt. A 39. hét 5. napjára, október 11-re kaptam időpontot, hogy reggel fél 7-re mehetek a szülőszobába. Mondanom sem kell, semmit nem aludtam, rettegtem, hisz soha előtte semmi műtétem sem volt. Férjem is jött velem, úgy készültünk, apás szülés lesz, de míg engem előkészítettek, azt mondták, addig nem jöhet be.

Az előkészítés menete: ellenőrizte a szülésznő, milyen odalent a terep, kell-e fazont igazítani (nem kellett, mert nehézkesen, de megoldottam magam ezt a dolgot). Az orvos megvizsgálta a méhszájat (majdnem leugrottam az ágyról, nagyon fájt), teljesen zárt voltam. Majd kaptam egy beöntést. Elrendeztem a dolgom. Letusoltam, felvettem a kórházi hálóinget és sodródtam az eseményekkel.

Rám rakták az ctg-t Bekötötték az oxitocint 8:30-kor. Apuka még nem jöhetett be. 8:35: valami nem oké, a gép alig jelzi a baba szívhangját. Szülésznők, nővérek jönnek, ellenőriznek. Húzogatják a tappancsokat a hasamon jobbra-balra, még mindig nem javul a helyzet, feküdjek oldalra, de oldalra fekve sem történik változás. Kiabál a szülésznő, hogy azonnal szóljanak az orvosomnak. Tiszta ideg vagyok... Kérdezem: mi történik? Nyugodjon meg kismama, minden rendben lesz.

Hallom az orvosom hangját, még mindig ideges vagyok, de kicsi megnyugvást ad a tudat, hogy legalább ő itt van. Jön, forgatja a hasam jobbra-balra. Majd a szülésznőre néz, és mondja, vegyenek le az infúzióról, rakják fel a katétert, most azonnal megyünk a műtőbe. Egyre idegesebb vagyok. Kérdezem férjem bejöhet-e már végre, de mondják, hogy erre most nincs idő. Katéter felhelyezve. Infúzió levéve. Át kell másznom egy ágyra, azzal tolnak a műtőbe. Ott is át kell másznom, csak ott már a műtőasztalra vagy ágyra, vagy mi volt az.

Jött az aneszteziológus és mondta, hogy homorítsak, majd pár sikertelen böködés után azt gondolta, megvan az érzéstelenítés. Lefektettek, leszíjazták a kezemet a lábamat, eltakarták a hasam, és jött is a császár. Mindent végig fájdalmakkal éreztem, jeleztem is, hogy nagyon nem jó, nagyon fáj, de mondták, hogy nincs idő, ki kell venni a babát. 8:52! Megszületett a kislányom. Szerencsére felsírt, bár elég halkan sírt először, de aztán megjött a hangja. Az orvosom felmutatta nekem, mondta, hogy meg is van egy kis lila ordító méregzsák, kis bömbi.

Elvitték lemérni, megmosdatni, bepólyázni 3450 gramm 52 cm egészséges kislány. Engem közben még összeraktak. Majd odahozta a szülésznő egy pillanatra, hogy megérinthessem. Életem legcsodásabb pillanata volt, amikor megláttam és megérinthettem a kislányomat.  Örökké életem egyik legszebb napja marad. És örökké hálás leszek az orvosomnak, a szülésznőnek, és mindenkinek, aki ebben a hatalmas kalandban mellettem volt! 

Veronika

Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést