Történetünk másfél évvel ezelőtt kezdődött, amikor kiderült, hogy az akkor négyéves kislányom a ceruzát sem tudja rendesen megfogni, nemhogy bármit is rajzolni vele. A bármit értsétek tényleg bárminek. Nem tudta odanyomni a ceruza hegyét a papírhoz, és egy kör rajzolása helyett egy krumpli lett, aminek a vonal egyik fele nem csatlakozott a másikhoz. Azóta is elgondolkodom néha, hogy vajon hibás vagyok-e, hogy nem vettem észre? A választ azóta sem tudom. Láttam, hogy nem szeret rajzolni, de valahogy elsiklottam felette, mivel helyette festegetett mindenfélét, bár igaz nem papírra, hanem a pónifiguráit mindenféle színűre. Úgy voltam vele, hogy majd csak belejön.
Amikor a doki megláttam a kislányom „rajztehet(etlen)ségét”, készen volt, mint a házi feladat. Hogy hű meg ha, ennek a gyereknek másfél év múlva iskolába kell mennie és mi lesz így?! Én már akkor is úgy voltam vele, hogy mi lenne: egy évvel többet lesz oviban, na, bumm. Na, itt ezt azért egy kicsit komolyabban veszik, hatévesen iskolában a gyerek helye, ettől eltérni csak nagyon kivételes esetekben lehet. A doki nénivel megegyeztünk, hogy nyár elején visszamegyünk hozzá, megnézi, hogy mennyit haladt a kislányom a német nyelvvel, mert annak nincs értelme, hogy addig fejlesztőre járjon, amíg nem ért belőle egy kukkot sem. Ebben egyet is értettünk. Nagyjából ez volt az utolsó pont, amiben egyetértettünk amúgy.
Az oviban megtettek mindent az óvónők, hogy a kislányom fejlődjön, de nehéz volt rávenni, hogy olyasmit csináljon, amiben nem ügyes. Látta ő is, hogy a többiek jobban rajzolnak, lemaradni nem akart, így inkább nem csinált szinte semmit. Amikor visszamentünk a gyerekdokihoz, már meg tudta fogni a ceruzát rendesen, és egy kicsit jobban odanyomta a hegyét a papírhoz, de a kör az még mindig krumpli volt, a négyzet valami körösített sokszög, a háromszög, meg a jóégtudja mi. Felmérték a nyelvi fejlődését is, és a doki ki volt akadva, mint a sezlonyrugó azon, hogy a gyerek nem jól tudja a der-die-das-t. Ez volt a végső löket ahhoz, hogy gyerekdokit váltsunk. (Év közben még volt egy-két egyéb ügy miatt találkozásunk vele, amikor is finoman szólva nem tett túl jó benyomást rám.) Amúgy a felmérés alapján neki az jött le, hogy a kislányom nagyjából egy kripli és speckó ovi kéne neki. Én meg láttam a lányomon, hogy teljesen be van tojva a doki nénitől, aki szúrós szemmel kérdezget tőle mindenfélét, és ezért aztán azt sem mondta, amit amúgy tudott.
Közben az óvónőkkel szervezkedve az éppen a városunkban költöző Korai Fejlesztőközpontba próbáltunk meg bejutni. Ott meg is állapították (ELSŐ vizsgálat), hogy tényleg szükségesek a fejlesztések, írtak egy jó hosszú leírást a leánykámról és elküldték az új doki néninknek. Aki egy tündérbogár amúgy, szintén felmérte a gyereket, és már adta is a papírt, hogy persze kell, egy évre előre lepapírozva (nem úgy, mint az előzőnél, hogy háromhavonta mehettünk új igazolást kérni a logopédus miatt, és mindig pampogott). Szóval végül egy év után, hogy kiderült a gond, elkezdődhetett a valódi fejlesztés. Ez először heti három foglalkozást takart, mindegyik más időpontban, csak hogy egyszerű legyen megjegyezni. Mondjuk a tényszerűséghez hozzátartozik, hogy a fejlesztő felajánlotta, hogy egy napra teszi az összeset, de azt tudtam, hogy az a gyerekemnek túl sok lenne, inkább húzzuk szét a dolgot.
Én már akkor (szeptemberben) tudtam, hogy a kislányom nem lesz iskolaérett egy év múlva. Egyébként a gyerekdoki is így látta, így az éves státusvizsgálaton (MÁSODIK vizsgálat) a kiskönyvbe bele is írta, hogy nem iskolaérett, illetve még hozzátette szóban, hogy ha kell, szívesen kiállít egyéb papírt is. Az oviban is ismét a középső csoportosokkal volt a foglalkozásokon, habár papíron az iskola-előkészítősökhöz tartozott. Ez egyfelől jó volt, hisz így nem kellett havidíjat fizetnem az oviért, ugyanakkor macera is volt, mert állandóan kérdezgetnem kellett (főleg az elején), hogy akkor ez vagy az, ami ki van írva és iskola-előkészítősökre vonatkozik, a kislányomra is áll-e?
A leendő tanító néni rendszeres időközönként bejárt az oviba és tartott foglalkozásokat a nagyoknak. Elméletileg szabad iskolaválasztás van, de mivel van a városunkban suli, a szülők nem sokat variálnak, a gyerekek 95 százaléka odajár.
Szóval szépen haladt az év, a kislányom is sokat fejlődött, eljött a február. A kisrégió kijelölt vizsgálói sorra járják az ovikat és felmérik az iskola-előkészítős gyerekeket. Mivel ők nem ismerik a gyerekeket, így papír szerint mennek, ezáltal mi is kaptunk időpontot: az oviban egy szép délelőtt 10:45-re. Mert én úgyis otthon vagyok a kicsivel, nekem mindegy. Végül is… Azért belementem, mert tényleg mindegy nekem, legfeljebb, majd úgy alakítom a napirendet, ilyen apróságon nem húzom fel magam. Mint utóbb kiderült, tényleg mindegy volt, mert leánykám ezt az egy napot jelölte ki arra, hogy lázas legyen. Se előtte, se azóta nem volt egy napot sem beteg. Úgyhogy az időpontunk ugrott az oviban (ami azért elég kényelmes lett volna, hogy oda elslattyogok a kicsivel), de kaptunk egy névjegyet, hogy a hölgyet hívjuk fel, kérjünk tőle új időpontot. Mire épp hozzá akartam látni eme művelethez (kb. 3 nap) már ott várt az email a nevezett hölgytől, hogy mikorra ad időpontot. Oké, megoldható, persze bármi. Aztán végül csak átvariáltam, kértem másik időpontot, mert épp aznap ment bábszínház az oviba, azt meg nem lehet kihagyni ugye…
Végül a megbeszélt időpontban megjelentünk a Hivatalban a két gyerekkel (mint mindig). Jön ki a hölgy, kérdi, kire várunk. Mondtam hogy Frau AB-re.
- Én vagyok, önök xy-onék?
- Nem mi a z-zs társulat vagyunk.
- És időpontra jöttek hozzám??
- Valahogy úgy.
- Érdekes, nem emlékszem.
Kissé szétszórt volt. Mindegy, itt is megállapították (HARMADIK vizsgálat), hogy a kislányom még tényleg nem iskolaérett. Agyilag rendben van, de nincs elég izomzata és a kis- és nagymozgásokkal is el van maradva. Így meg nem lesz sikerélmény neki az iskola. „Azt meg nem akarjuk, ugye, anyuka?” (Ezt egyébként az összes vizsgálatnál elmondták, meg az óvónők is többször, hogy azt nagyon fontosnak tartják, hogy a gyerekek szeressenek iskolába járni.) Adtak papírt is, amit majd a suliban fel kell mutatni. Merthogy közben időpontot kaptunk oda is, hogy jelenjünk meg beíratási hercehurca miatt. Itt azért már kissé kezdett tikkelni a szemem, de a szabály az szabály, főleg a németeknél. Vigyünk ollót meg színes ceruzát is, mert amíg a szülő intézi a papírmunkát, addig a kisgyerek a leendő tanító nénikkel lesz el. Oké.
Nevezett időpontban meg is jelentünk (ismét a két gyerekkel, mert ugye nem tudom hova rakni a kicsit). Bekopogunk a tanterembe, szimpatikus tanítónő kijön, kérdezi, kik vagyunk. Mondom, hogy xy. Jaaa, ő az ipszilonka? Akkor nem kell jönnie foglalkozásra, mert úgysem lesz szeptembertől elsős. Anyuka viheti magával a papírmunkához. Hát jó. Végül is időpontra jöttünk, negyed óránál tovább nem fog tartani. Megyek az irodához, ahol hosszú sorban ülnek a szülők és várnak! Na, itt nagyon eldurrant az agyam.
Hogy mi a fenének kell nekem még ezt a kört is megfutnom, mikor kb. a fél falu tudja, hogy a kislányom idéntől nem lesz iskolás, és akkor ez még nem elég, még várnom is kell a két gyerekkel jó sokat, hogy itt is beregisztrálják, hogy nem, ez a gyerek idéntől nem lesz iskolás. Haza nem akartam menni, habár kiszámoltam, hogy kb. 1,5 óra a várakozás (annyi is lett végül), de otthon tuti állandóan azon pörögtem volna, hogy mi van, ha mégsem. Finom volt az a másfél óra a folyosón, de mint mindent, ezt is megoldottam végül is.
Most várjuk a végső határozatot, hogy a kislányom TÉNYLEG nem fog suliba menni. Kész agyrém.
Amúgy mindenhol nagyon kedvesek voltak, és valahol a tudatom legmélyén elfogadom, hogy ennyi macerával jár ez a dolog. Csak egyrészt ilyen szempontból nem vagyok türelmes, másrészt a kicsi miatt nehezítettnek éreztem a pályát (gondolom a hormongőzös állapotom sem segített a dolgon). Meg bosszantott, hogy minek a hercehurca, amikor minden érintett tud a dologról. Na, jó, tudom, hogy nem csak mi vagyunk a világon, akik kisvárosban élnek, nagyobb helyeken esélyes, hogy nem ismerik a gyereket, a szabályokat meg mindenkire kell megalkotni.
Nem baj, „jövőre veled ugyanitt”!
Zizik
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
