39. hét
Amikor időnként a nagy minden látható ok nélkül olyan, mint troll seggén a pattanás, és aztán sikerül rávenni, hogy mégis jó lenne visszatérni a humán létformához artikulált beszéddel, két lábon járással és szófogadással, akkor arra a kérdésre, hogy mégis mi a fene ütött bele, azt szokta mondani: viselkedtem.
Hát én most viselkedek. Néha naphosszat, néha pár órát, de legjellemzőbben esténként, úgy fél tizenegy felé tör rám a kénköves agygőz, ilyenkor lecsapom a laptopom, felugrok, pisifogmosszevaszférjem, alszom. Persze nem alszom, csak csendben megőrülök, de azzal biztatom magam, hogy ez mégiscsak kellemesebb, mint hangosan megőrülni.
Minden reggel új remény. Nem is a szülésre, hanem az ép ésszel kibírásra. Azt már sikerült beemelnem, hogy még heteket tölthetek ebben az állapotban, és nem tehetek ellene jó szívvel semmit (kivéve, hogy az erős paprikához tonikot iszom), de hogy nem én irányítom a kedvem, a hangulatom, az életem, azt nem. Ezért minden napra listát írok az elvégzendő dolgokról, hogy mégiscsak úgy tűnjön, mintha gyakorolnék némi kontrollt a történések felett. Ennek köszönhetően megint úgy élünk, mint a terhességem előtt: rend van, tisztaság és elvégzett feladatok mindenütt, összepakolt szülőszobai táska, gondosan átválogatott babaruhák, fogadáshoz kész kiságy, kiganézott mosogatógép, letörölt leghátsó sarkok. Igazából minden megvan és a listára egyre inkább ilyenek kerülnek fel, mint „reggelizni”. Amíg tart a nap és van dolgom, addig könnyebb, de az üres órákban, kiolvasva az internetet és elunva az összes könyvemet, főleg az alvó nagy mellett… hirtelen és értékelhetetlen módon összeesik a tudatom és csak a nyígás marad, a felesleges és semmit meg nem oldó hiszti, miközben szinte kívülről látom magam és csóválom a fejem: mit tesznek az emberrel a hormonok.
Az első terhességemhez hasonlóan megint vannak eldönthetetlen pillanatok, hogy akkor most menni kéne-e valóban a kórházba, vagy ez is csak jósló. Az egyik másfél órán keresztül jövő három- és négyperces, de elég gyenge fájások alatt jött el, amikor igazából már mindenki behajtott volna legalább egy ctg-re, de én állítottam, hogy ez sokkal kevésbé fáj, mint amennyire fájnia kéne és persze el is múlt. A másik sokkal biztatóbb volt, miután leesett a nagy hajnalban az emeletes ágyáról a földre meghatározhatatlan módon, nekem rögtön beindult a méhem és gyönyörű tíz-, majd hatperces fájásokat produkált két és fél órán keresztül, amikor úgy döntve, hogy írok egy mélt Tündének, hogy ebből esetleg lesz valami, egyik pillanatról a másikra, minden különösebb tett nélkül megszűntek. A mindennapos keményedések és néhány fájás már nem izgat, meg se állok, csak ha közben a méhszájamat és valami ideget a belső combomban is érint a helyzet, de az is inkább csak kellemetlen, mint jelentőségteljes.
A vérképem megint nem valami fényes, de rávett az egyik doki, hogy szedjek rá vasat, szedek, képtelenség megszokni az ezzel járó bélrendszeri változásokat, beteg dolog feketét szarni. Mellé iszom a málnalevélteát, mert jó gumimatrac íze van és erről akartam már egyébként is beszélni, a gumimatrac ízről, a dohos szagról meg a rohadt almáról. Szóval nem tudom, hogy van ez, de az első terhességem alatt is volt egy ilyen időszak az utolsó hetekben, amikor jártam a várost frissen festett boltokért. Lehetőleg olyanért, amit épp akkor festettek, állvány, ecset meg marcona, kezeslábasba bújt férfiak, majd meghaltam, hogy friss vakolatot, festéket és mázolást szagoljak – és csak félve, néhányaknak vallottam be, hogy legszívesebben meg is nyalogatnám a falakat, vagy ha már megszáradtak, hát lekaparnám a festéket és megenném. Most is rettenetesen vonzódom mindenhez, ami büdös, igen, konkrétan büdös: mélyeket szippantok a hűvös kukaszagba, megállok cipőt kötni a vizes pincék ablakai mellett, a múltkor pedig véletlenül bekerült a számba egy rohadt almadarab, és én élvezettel ízlelgettem az aromákat. Teljes agybaj.
A keddi ctg-eredményem ismét remek, hiába érzem, hogy a gyerek sokkal, de tényleg sokkal kevesebbet ficereg, mindenki állítja, hogy jól érzi magát. A méhszájamat vizsgáló doki (kétujjnyira nyitva) boldogan kiálltott fel, miszerint „Dehát ebből még ma baba lesz!” – kedvesen, de határozottan megkértem, hogy ne mondjon ilyet, mert ideges leszek. Az elsővel ezt két elcseszett héten keresztül minden másnap, majd minden nap elmondták és mégis két héten keresztül nem történt semmi érdemleges, úgyhogy tartózkodjunk a jóslatokba bocsátkozásoktól és a huncut tekintetektől, miszerint ő úgyis jobban tudja. Bár minden vágyam, hogy igaza legyen, a hangulatomra nem tesz jó hatást, ha se ma, se holnap nem fog történni mégse semmi, véres nyákdugó ide, szakállba belemotyogott na majd meglátjuk oda. Ha mégis neki lesz igaza, terhesnapló mellé rögtön jön a szülés is, de én már próbálok nem remélni, úgyhogy gondolom, jövő héten találkozunk.
Nyina
