15. hét

Voltam védőnőnél a héten. Eddigi kismama-pályafutásom alatt volt szerencsém hat vagy hét védőnőhöz, ketten nyugdíjba mentek, ketten szülni, egyszer költöztünk is, körzetváltás is volt - mármint az utca, ahol lakom, egy ideig ez a körzet volt, aztán másik lett, és egyéb kalandok; jó sok tapasztalatom van velük, vicces is, arcmarós is (egyikük konkrétan azt mondta nekem szigorúan, a Nagyot vártam, hogy semmit nem csinálhatok, amihez szét kell tennem a lábam.

Képzelhetitek, húszfős kismama-csapat, középen asztal, ő meg ezt mondja, asszem, a biciklizés volt a téma mellesleg - én meg spontán, és elképedt arccal: hát akkor jól nézek ki.... volt röhögés, a védőnővel később sem lettünk jóban. Ezúton is bocsánat érte, nem akartam tiszteletlen lenni).

Na, a lényeg, hogy az új védőnőm eddig a legszimpatikusabb mind közül. Gyakorlatias ötvenkevés, saját gyerekes tapasztalatokkal (megfizethetetlenül jó tulajdonság), és nem kevés humorral.  Jól kikérdezett, előző terhességek, betegségek; némi szabadkozással feljegyezte a kiskönyvbe a káros szenvedélyek közé, hogy kávézom, nem húzta a száját a kilóimra, viszont volt ideje átvenni velem a törvényi változásokat, és a saját jogaimat abban, hogy pl mikor szeretném, hogy meglátogasson - és hányszor. Állati lelkesen távoztam a tanácsadóból.

Másnap endokrinológushoz kellett mennünk a két nagyobbal, ők ugye el vannak maradva a növésben, és ennek okaként nemrég lett meggyanúsítva a cöliákia, mint olyan. Doktornő megállapította, hogy egyiknek nagyon jót tett a diéta, de a másiknak már csak két hónapot ad, hogy beinduljon, aztán menni kell növekedésihormon-tesztre. Hát nem dobódtam fel, mit mondjak. Szerencsére ma a gasztrós doki megnyugtatott, hogy a diéta nem mindenkinél azonosan gyors hatással van, nem kell izgulni, beindul majd.

Aznap lettünk egyébként, Férj és én, tizenöt éves házasok. Nagy ünneplést nem terveztünk, mert Varsóba készültünk a hétvégére konferenciára, és azt tekintettük ajándéknak, de azért gondoltam, sütök valami finomat. Mákomra (mert persze lusta vagyok, mint a fene) Férj is gondolt ilyen kedveset, hagytam érvényesülni: palacsintát sütött, kábé ötvenet, persze gluténmentes porból. Édesanyám szintén meglepetést tervezett: fokhagymás-tejszínes koktélrákkal, és valami hasonló szottyban fürdő egyéb tengeri herkentyűkkel kedveskedett nekünk.

Pénteken aztán elindultunk. Vonattal Pestre, jó két és fél óra, szerencsére kivételesen kényelmes kocsiban kaptunk helyet: ki tudtam nyújtani a begörcsölésre hajlamos térdeimet. Alig egy órával az érkezés után már repültünk (éljenek a fapados járatok). Ezt nem tudom megunni, na jó, másodjára utaztam életemben repülővel, de akkor is, tátott szájjal tudom bámulni a látványt, akár órákig (két éve Kínában jártunk..... életem legszebb élménye volt, beleértve a tizenpárórás repülést is).

Míg a reptértől a szállodáig értünk, Varsóban lassan besötétedett. A belváros a fényekkel gyönyörű volt, előre sajnáltam, hogy másfél röpke napból egyet elfoglal a konferencia, és nem tudunk mindent bejárni. A 17. emeleten laktunk, kilátással az óriási, körforgalomnak álcázott lámpás kereszteződéssel, de felmentünk a harmincegyedikre is, na, ott már szédültem, nyilván pszichés alapon. Aztán kerestünk egy nem túl messzi, de azért eldugottnak mondható kis utcát (khm. Nem, nem azért), ahol viszonylag olcsón meg tudtunk vacsorázni. Szinte habos, sűrű paradicsomkrémlevest ettünk, amit pirított koktélrákkal bolondítottak meg, én meg ettem még hagymával és almával sült májat, ami még akkor is sistergett, amikor egy fa alátétben ülő öntöttvas tányérkában kihozták. Friss volt a javából, és szenzációs az íze. Alapvetően megállapítottam, hogy a lengyelek gyakorlatilag mindent másképpen ízesítenek (pl húslevest petrezselyem helyett kaporral), és óriási jó ízeik vannak.

Másnap konferenciáztunk reggel fél kilenctől este nyolcig, közben azért háromszori étkezéssel, és néha kiszöktem levegőzni, rengeteg ember volt, nem kis helyen... Este már majdnem összeestem a fáradságtól, de hiába: Pepe enni akart. Nem is bántam meg, hogy hallgattam rá, mert a csapat egy részével beültünk egy féltenyérnyi helyre, ahol isteni pirogot, meglepően finom magyar gulyásnak nevezett pörköltet, és állítólag szenzációs sört adtak. Öhm. Ne szóljatok a védőnőnek, de a forró, mézzel és fahéjjal bolondított sörből jó két kortyot megittam. Legközelebb lakó és szoptatás nélkül tuti megiszom egy korsónyit.

Vasárnap sajnos háromkor indult a repülőnk, és addig csak egy laza sétára futotta, az elvétve nyitva lévő helyek közül betértünk a kézműves cukorkaboltba vásárfiáért, és miután körbejártuk a Chopin-múzeumot, ami sajnos csukva volt, a fiúk kedvéért betértünk valami hadtörténeti múzeumba, ahol, mint utóbb kiderült, épp a Magyar Szablya Napját ünnepelték (nem tudjátok elképzelni az érzést, ahogy egy idegen város idegen padján egyszerre azon kapod magad, hogy felállsz, és több másodpercbe is beletelik, hogy rájöjj, igen, a magyar Himnuszt hallod. Jó érzés volt, na, pedig nem vagyok egy túlzott nacionalista). Még ettünk egyet, mielőtt a reptérre indultunk, sorbavettük, mit kell feltétlenül megnéznünk, megkóstolnunk, ha legközelebb erre járunk, és elég szomorkásan indultunk haza.

Mire hazaértünk, a kölkek már aludtak, a jóéjtpuszira is csak szuszogós motyogással reagáltak - ilyenkor tökéletes mind a három, szépek, édesek, semmi hibájukat nem tudnék sorolni, elérzékenyülten bámultam őket percekig.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?