37.hét

Ez a hét olyan gyorsan elrepült, hogy csak kapkodtam a fejem. A babára alig volt időm figyelni, az események elsodortak. A CTG jó lett szerencsére, bár most is sokáig ültem a székben. A szülésznőm felbontott nekem egy doboz csokit, ez megtette a hatását és bökdösés nélkül 40 perc után értékelhető eredményt kaptunk. Hiába, úgy tűnik, a Negyedik is édesszájú lesz, akárcsak én és a tesók. A doki is mindent rendben talált, egy egészen kicsit nyitva a külső méhszáj, egyébként semmi különös. A doki most jött vissza szabiról, így rengetegen vártunk rá sajnos, de kibírtam. Kedves volt, és azon aggódott, hogy megszerveztem-e már a menetrendet szülés esetére. Ó, hát hogyne! Augusztustól. Ha előbb történik valami, majd terven kívül megoldjuk. Csak optimistán!

Ami megviselt, az a nagy meleg volt. Eddig nem nagyon érdekelt, különösebb megerőltetéssel nem jártak számomra a nagy melegek. Na de most! Gyakorlatilag folyamatosan folyik rólam a víz, ki vagyok tikkadva, a túlélésre gyúrok. Kemény küzdés, ha enni is akarunk valamit, mivel a legmelegebb helyiség a konyha. Na de megküzdünk, végtére is nem lehet mindig pizzát enni! És epedve várom a hidegfrontot!

A hét elején a Kicsi belázasodott, de megint 39 fok fölött jártunk több napig. A betegség első napja emellett a fülészetre rohangálás jegyében telt, mivel a Középső ceruzát bökött a Kicsi fülébe, és bár semmi tünet nem volt, meg kellett mutatni egy szakorvosnak, hogy tényleg minden rendben van-e. Délelőtt villamossal szeltük át a várost, mire kiderült, hogy hiába mondták biztosra, nincs rendelés, és este mehetünk vissza újra. Másodszor már autóztunk, de így is kellően kifáradt mindenki a nap végére. (A doktornő legalább jól szórakozott, miután a Középső előadta magát és kuncogva súgta a Nagynak, amikor épp a Kicsi fülét tisztították, hogy milyen jó, hogy nem nekik kell. Nos, kapott egy kis fejmosást a részemről a téma kapcsán, nem először) A következő napokban szerveztük az életünket, mivel a férjem doktori avatására készültünk, és a beteg gyereket nem vihetnénk ugye magunkkal. Nagy nehezen sikerült megoldani a problémát, amikor a Kicsi egyik napról a másikra meggyógyult, és az avatás reggelén úgy döntöttünk, jöhet ő is, teljes lesz a csapat. (Apának nagyon fontos volt, hogy a gyerekek teljes létszámban ott legyenek; mi rá, ő meg rájuk volt nagyon büszke!) Túléltük a ceremóniát, utána az ünneplést, és már majdnem otthon voltunk, amikor kezdődött a következő megpróbáltatás.

Szálltunk le a buszról majdnem a házunk előtt, ezernyi csomaggal, kiöltözve, három holtfáradt gyerekkel, meg jómagammal, aki szintén már alig állt a lábán. A Középső még bohóckodott kicsit, és helyet foglalt a buszmegálló ülésein. Szelíd rábeszélés hatására elindult, hogy jó, jön már, amikor megbotlott, és 30 cm-ről beütötte a fejét a buszmegálló üvegfalába. Ami ezután történt, hihetetlen volt, mivel a koppanásra az üveg ezer apró darabra tört, és mind a gyerek fejére esett. (Érthetetlen számomra, hogy lehetett ennyire gyenge az üveg, valószínűleg be volt már repedve, mást nem tudok elképzelni...) Aztán láttam, hogy a feje bizony több helyen vérzik, és tele az egész feje-nyaka-keze üvegszilánkokkal. Csomagokat ledobtuk, a férjemmel papírzsepit nyomtunk a vérzésre, és mindketten végiggondoltunk, mit lehet tenni. Ő nem pánikolt egyáltalán, én is inkább kicsit megijedtem, de tudtam, fejseb, nagyon vérzik, de hamar eláll, pár száz méterre ott a sebészet este 8-ig, valahogy eljutunk ha kicsit csillapodnak a kedélyek és a vérzés. Én azonnal visszaszálltam volna a buszra, férjem a hazamenetelt és átöltözést még előbbre tette volna. Volna. Mivel esélyünk sem volt dönteni az ügyben.

Nagyon jó érzés persze, ha valaki bajba kerül, és néhányan a segítségére sietnek. Néhányan és segítségére. Nos, minket pánikba esett emberek gyűrűje vett körül másodpercek alatt. Meglátták a vérző gyereket, és azonnal mentőért kiabáltak. A Nagy erre az eszeveszett aggódásra(?) szintén pánikba esett és sírógörcsöt kapott (nem tudtam, mi hiányzik), mivel addig elmagyaráztuk, hogy igen, betört az üveg, vérzik a tesó, mindjárt megyünk orvoshoz, és rendben lesz minden. A sipítozásra már így reagált.

Gyorsan átláttuk a helyzetet, hogy ha nem akarjuk, hogy meglincseljenek, és meggyanúsítsanak, hogy direkt hagyjuk elvérezni a gyerekünket, ki kell bizony hívni azt a mentőt. Így később került ellátásra, de hát minden rendben volt végül. Mire a mentő kiért, már rég elállt a nagy vérzés, Betadin, és irány a János. A mentősök nagyon rendesek voltak egyébként, és a kórházban is kedves doktorbácsi fogadott. Mire a férjem beért utánunk, miután lepasszolta a lányokat, mi épp végeztünk a vizsgálattal és mehettünk haza. Szerencsénk volt, hogy ennyivel megúsztuk, a Középső meg élvezte a mentőzést, bár nagyon fáradt volt így csak az oxigénpalackra, a világításra, a mentőben lévő ágy fel-le emelgetésére és egy-két apróságra kérdezett rá, mielőtt elaludt az ölemben.

Barnalány


További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?