(A Terhesnapló 12 sorozat szerzője nem kívánja folytatni az írást a Bezzeganyán. Ezúton is köszönjük, hogy eddig megosztotta az olvasókkal a terhessége eseményeit, nyugalmat és könnyű szülést kívánunk. A szerkesztőség)

Még mindig 2013. április eleje

Szóval ott hagytam abba, hogy az ajtó becsapódott az üzleti útra távozó, mit sem sejtő férjem mögött, én meg ott álltam az év titkával és meglepetésével a fejemben. Fogalmam nem volt, hogy mit csináljak. Csak az első lépés volt egyértelmű: el kellett döntenem, hogy akkor most én örülök, vagy nem. Ennek az egyszerűnek tűnő feladatnak a véghezvitele jó egy hónapba telt. Talán még többe is. A meghatározó emlékem ez év áprilisáról, hogy vagy kővé meredve bámulok magam elé, vagy órákra, esetleg napokra elfeledkezem az egészről. Akinek már volt nem tervezett terhessége, tudja, miről beszélek. Akinek még nem, az pedig nem. Én sem tudtam volna elképzelni mindezt. Azt sem tudtam volna elképzelni, hogy miért olyan nehéz feladat ez. Mindkét meglévő gyerekem úgy fogant, hogy gyereket akartam és gyerekem lett. Ezúttal kikerült a döntés a kezemből, így ez a harmadik terhesség egy egészen más lelki folyamattal indult. És ez a folyamat piszok nehéz volt.

Nem bírtam sokat várni, és órákon belül megosztottam a hírt egy pár bizalmasommal, akikről tudtam, hogy mindig 100 százalékban mellettem állnak, akármit is hoz a jövő. Erre égető szükségem volt, mert hirtelen fenemód egyedül éreztem magam. A legfőbb bizalmasom és legjobb barátom, a férjem, már minden szinten elérhetetlenné vált, egy Jumbo Jeten száguldott elfele.  A barátnők kupaktanácsa viszont alaposan meglepett, mindennel, amit mondtak. Az első reakció mindenkitől határtalan öröm volt.  És egy hatalmas felkiáltás, hogy “Tudtam! Te ezt a gyereket akartad!” amitől halálra rémültem, mert én semmi ilyennel nem voltam tisztában. De persze ők azonnal emlékeztettek régen elfeledett beszélgetésekre és megjegyzésekre, amikben én állítólag utaltam arra, hogy nem vetem el még egy gyerek gondolatát, avagy milyen kár, hogy valószínűleg nem lehet már több, mert maradt egy tuti név a tarsolyomban. Csak dühösen hebegtem-habogtam, hogy “dehát ez azelőtt volt, hogy vissza akartam rohanni dolgozni, mert égetően szükségem volt rá értelmileg, lelkileg és anyagilag” és “jó, de az másfél éve volt, azelőtt, hogy leadtam az utolsó rajtam maradt kilókat is, és újra a szinglikori ruháimban lejtettem a Broadwayen, nőnek és nem “csak” anyának érezve magam”.   

A második dolog, ami meglepett, az pedig az volt, hogy képtelen voltam feldolgozni a legalapvetőbb kérdésüket: “Akkor most örülsz, vagy nem?” Úgy éreztem, hogy ezt a kérdést nem tudom megválaszolni anélkül, hogy ismerném a  férjem reakcióját is.  Ez a terhesség nemcsak velem történt, hanem vele is, sőt az egész négyfős családdal. A barátnők értetlenkedtek, hogy miért nincsen saját véleményem. Én pedig bizonygattam, hogy a véleményem egyelőre ismeretlen tényezőkön múlik. Ez nem az a  filozófiai vita, amibe az ember egy ilyen napon bele akar bonyolódni. Szabadkoztam, védekeztem, és belegabalyodtam saját szavaimba. A káosz ellepte a fejem, mint egy áthatolhatatlan köd.

Először az volt a tervem, hogy megvárom a férjem hazaérkezését és valamiféle meghitt, nyugodt pillanatban osztom meg vele a hírt. Azután rájöttem, hogy akar a fene várni. Sőt, ha már nekem megadatik, hogy összeszedhetem a gondolataimat, mielőtt az elkerülhetetlen élőbeni beszélgetésre sor kerül, megadom neki is ugyanazt a lehetőséget. Így megvártam, amíg a fontos tárgyalást befejezik másnap, és felhív telefonon. Egyedül volt a szállodai szobája erkélyén (“Mit látsz most éppen?” “Nagyon szép kilátást egy hegytetőről.” “Nagyon jó. Hát akkor most figyelj ide egy kicsit…”) és beharangoztam, hogy meg fogok osztani valamit, és nagyon szeretném, ha nem reagálna sehogyan sem, amíg nem találkozunk személyesen. Nagyon szépen kértem, hogy ne fejezzen ki egyelőre véleményt. És akkor könnyítettem végre a lelkemen. A tőmondatot hosszas csend követte, ami akkor óráknak tűnt, bár nyilván csak másodpercek voltak. Azután annyit mondott: “Érdekes.” Majd valami egészen másról beszéltünk egy percig, mielőtt elmentünk a magunk kis időzónájában, a magunk kis estéjében a semmibe bámulni.

Csütörtökön este hazajött, iszonyú későn, fáradtan, nagyon boldogan megöleltük egymást, és nem beszéltünk az egészről.  Egy árva szót sem. Pénteken sem akart egyikünk sem a témára térni.  Este annyit mondtam, hogy “Ugye kell még idő, hogy magunk elé bámulva rágódjunk ezen az egészen?” Csak annyit válaszolt nagyon csendben: “Igen.” Mi már csak ilyenek vagyunk. 

Azután szombaton délután, mialatt a gyerekek aludtak, egy nagyon hosszú hallgatás után annyit mondott váratlanul, hogy “Hát én nagyon örülök.”

Utána még lehet, hogy sok minden mást is mondott, de abból én már nem emlékszem semmire, mert totálisan elszálltam és ellebegtem egy másik valóságba. Nagyon sok időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy én is ki tudjam mondani ugyanazokat a szavakat, de már jó úton haladtam abba az irányba.

Másutt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?