Na, nem ismeretterjesztő rémségekre gondolok, hanem művészi alkotásokra, amelyek valóban közelebb visznek, vagy talán megijesztenek egy kicsit. Ezeket a filmeket, színdarabokat egyébként mindegy, hogy várandósan, vagy már gyakorló anyaként nézed, a hatás mindenképpen magával ragadó, szédítő tud lenni – persze várandósan még az extra hormonok is felszabadulnak ilyenkor...
Nézzünk (meg) egy pár ilyen témájú alkotást!
Itt van például Szakonyi Noémi Veronika elsőfilmes rendező időben bárhova elhelyezhető, tipikus panelhangulatot árasztó, egyetemes dilemmája, a nem várt terhességből született gyermek örökbeadása. A Hat hét című film arról az időszakról szól, amíg a vérszerinti édesanya meggondolhatja magát.
És láttam pár éve a Tünet Együttes: Burok című előadását is, nagyon örülök, hogy még láthattam, sajnos már nem lesz többet műsoron.
„Tízpercesek a fájások, megkívánok egy búzasört”
Ebben a darabban háromféle szülést csináltunk végig, egy kórházi szülést, a klasszikus, horrorélménnyel, elképesztő mondatokkal. Egy második baba születését, aki végül otthon, a fürdőszobában érkezik meg, és az otthonszülésre készülő, elsőbabás anya vajúdását.
És itt egy újabb történet, ami rosszul végződik. Megnéztem Mundruczó Kornél kanadai koprodukcióban készült drámáját is, a Pieces of a woman című filmet, amely egy tragikusan végződő otthonszülést és az azt követő időszakot dolgozza fel, benne egy 21 perces, vágatlan szülésjelenettel, várandósan ez pár nap kötelező elvonulást eredményezett nálam, újra kellett töltenem magamba a pozitív megközelítéseket és a „nem lesz baj” gondolatokat, de elvitathatatlan, hogy a film remek.
Az ilyen filmek esetében – akár várandósan, akár már gyerekekkel, vagy még az egész előtt - zavarbaejtő ez a testből testbe átnézegetés. Én akaratlanul is elkezdtem összehasonlítani a saját elmúlt érzéseimet, sok esetben szinte azonos fájdalmaimat, a méhösszehúzódásokat, a görcsöket, mert ezeket baromira lehet érezni közben, annyira hiteles minden ezekben az alkotásokban. Fogalmam sincs, egy férfi nézőre hogy hat az ilyesmi, de egy olyan nőre, aki már világra hozott gyereket, vagy éppen arra készül, annnak számára ezek valóságos, ízes-szagos, testnedves, félelemmel teli, a végén mégis felszabadító élmények. A félelem az a részvét itt, amit már ismerünk, mégis, újra magunkra vetítjük, most ránk vonatkozik, a fájdalomra saját testünk emlékeztet közben. Tényleg, a vajúdást én mindhárom említett megjelenítés közben, ott helyben elkezdtem újraérezni, ültömben a nézőtéren, vagy otthon a kanapén.
Nem lehet ezen kívül maradni, ez valamiféle zsigeri női összetartozás. A néző szó máris hülyeség lesz, az érző sokkal jobb lenne.
A színdarabból muszáj kiragadnom azt a felszabadító és nagyon humoros, ironikus részt, ami a kórházi jelenetet illeti. Nem kell megnézni hozzá, elég, ha csak mindenki visszaemlékszik saját kórházi élményeire. Ott vannak azok a mondatok, amiken utólag csak nevetni szoktunk, vagy talán sírni, de mindenesetre abban a helyzetben, amiben egy először szülő kismama van, nehezen tudom elképzelni, hogy az ilyen mondatokat rögvest kikéri magának az ember, replikázik, vagy sértődötten hazavágtat. Ugye, milyen rettenetes dolog tested legcsodálatosabb átalakulását úgy kiszolgáltatva végigcsinálni, hogy közben idegenek néznek és vegzálnak?
Visszaemlékeztem saját szülésemre. Bejött egy vadidegen szülésznő és rám szólt, ezért vagy azért. Sürgető volt, empátiától nagyon távol libegett be és ki a szobából, kizökkentett, kérdezett, a lepedőt ráncigálta alattam, mint ha nem lenne rohadt mindegy, hogy az éppen hogy áll, a gyerek apjával összekacsintós módon poénkodott – nem tudok szebb szót és talán nem is érdemelne: cseszegetett.
„Nem jó, anyuka, nem erről volt szó”
„Ezt meg hol tanulta? Nem így kell lélegezni”
„Tudja maga, hányan várnak odakint?”
„Mi segítünk, csak hagyja, azt csinálja, amit mondunk”
- ráncigáltak egy vajúdó nőt, ide-oda forgatták, folyamatosan beszéltek hozzá és kérdezgették, még véletlenül sem hagyták, hogy figyelje a testét. Hihetetlen, hogy pont a kórházban már ezer és ezer szülést végigcsinált személyzet nem érti a BÉKÉNHAGYÁS fontosságát ezekben az órákban, vagy abban a legfontosabb percben, pillanatban, amikor a vajúdó anya ösztönösen éppen elkapná a fonalat, éppen megérezné, megértené azt, amit a teste diktál. Nem hagyják. „Vizet kér, anyuka?” Nem kérek, hát szülni szeretnék most, az isten verje meg!
De akárhogy is igyekeznek hátráltatni, az a bizonyos kisbaba egyszer csak enged az anya testének és huppsz, megérkezik.
Bármilyen rosszul is végződött az adott szüléses film, a megszületés jeleneténél én mosolyogtam, mert velem volt az összes emlékem, a gyerekeim, a kórházi fehér csempék, a fájdalmak és félelmek utáni hirtelen katarzis élményei.
Megszültünk.
Le a kalappal minden édesanya előtt.
Szóval te nézel a szülésről filmeket?
