Május 15. Reggel felkelek, iszonyatosan rosszul vagyok, de elindulok dolgozni. Az egész délelőttöm émelygéssel és hányingerrel telik, aztán 11 körül ki is jön, aminek ki kell. Nem vagyok hányós. Mi a fene ez, gyomorrontás? Nem ettem semmi olyat. A kolléganőm megjegyzi nevetve, biztosan terhes vagy. Belém hasít a lehetőség, úristen… egy hete meg kellett volna jönnie! Lesápadok, bár már így is falfehér vagyok. Felajánlja, hogy menjünk el egy tesztért. Miért is ne? Elmegyünk. Vizeletsugaras teszt, azonnal két csík, nem halvány, nem bizonytalan, erős két csík. Megdöbbenve nézem, hihetetlen, hiszen 5 hónapos a kislányunk. Határtalan öröm! Jön a kistesó, Apa is kiugrik a bőréből. Nagyon örülünk neki, hiszen tudjuk, mások évekig próbálkoznak és nem jön össze, vagy nagyon nehezen.
Május 23. Irány a nőgyógyász! Róbert Magánklinika. Megkeresem az orvosomat. Nála született a kislányunk is, kiugrik a bőréből amikor meglát és rögtön kérdezi, hogy csak nincsen baj? Áhhh, mondom, dehogy, csak pozitívat teszteltem. Gyorsan meg is nézzük Bogyókát. 4mm-es szikhólyag a petezsákban, szívhang még nem detektálható, korai terhesség. Ez szerepel a lapomon. Hívom Apát is rögtön, örül, hogy minden rendben. Doktornővel megbeszéljük, hogy három hét múlva találkozunk, akkor már lesz szívhang is. Jupppéééééé!!!
Június 27. Nagyon várom az ultrahangot, bár meg kell mondjam, 4 kg-ot fogytam az utóbbi két hónapban, iszonyatos rosszulléteim vannak, hol hányinger, hol émelygés, van, hogy egy falat sem megy le a torkomon. De KIT ÉRDEKEL?! Kistesó érkezik, kibírható!
Sorra kerülök. A doktornő már nézi is a kicsit. CRL: 38mm, 10 hetes 5 naposnak felel meg, rendellenesség nem található, szívhang szuper! Minden szuper! Örülünk, számolunk. A szülés időpontja január 24. Huuuh, akkor még karácsonykor otthon leszek, nagy hassal, sebaj! A fogyásra is azt mondja, nem gond, van miből (80 kg vagyok) , nem is aggódom. Szedem a terhesvitamint, iszom a rengeteg vizet. Egyébként a baba jól fejlődik, jól van, én se aggódjak. OK! Megbeszéljük: genetikai UH július 09.
Július 09. A szonográfus nem túl vidám nő, de nem érdekel, csak csinálja meg az UH-t, doktornőm nincsen most bent. Lefekszem, méricskél, hallgat, nézeget, hallgat. Érzem, hogy baj van, tudom… nem kérdezek, várok. Elkezdi mondani az asszisztensnek: 11 hét 4 nap, élő embrió, CRL: 57mm, NT: 5,2 mm a háti szakaszon is jól követhető, orrcsont, arccsont, állcsont látható. Számított adatok alapján 12hét+2nap. Gyomor- és hólyagtelítődés látható. Hasfal zárt, hiánytalan végtagok, szívhang jó. Az érvényben lévő szakmai protokoll szerint durva rendellenesség nem látható. Genetikai tanácsadás javasolt. Ennyi. Mindez érzelemmentesen. A genetikai tanácsadó ott van, azonnal mehetek át hozzá. Ő mondja, hogy baj van. Ez a baba nagyon beteg, vagy szívbeteg, vagy Downos de mindenképen azonnal el kell vetetni. Kérdezem, hogy nem lenne érdemes még valami vizsgálatot csinálni? Bármit, ez csak egy lelet, mi van ha egészséges? Lebeszél és már ott tart, hogy intézi az ágyat a SOTE-n. Mondom neki, hogy ne, én még futnék egy-két kört. Nem akarok úgy döntést hozni, hogy nem jártam végig minden utat és lehetőséget, meg persze nem beszélem meg a férjemmel. Beülök a kocsiba, nem tudom hogyan jutottam haza, bőgtem végig, nem emlékszem az útra, nem emlékszem, mennyi idő alatt értem haza, semmire. Férjemet hívtam még a kórházból, nyugtat ő is, ez csak egy lelet. Még csináljunk meg minden olyan vizsgálatot, amit csak lehet és utána meglátjuk. De én vigasztalhatatlan vagyok, teljesen. Este van már, leülök a net elé és olvasok. Mit jelent ez az érték, mik az esélyeim, mit tegyek? Teljes a kétségbeesésem, sírok, nem tudok aludni, egész éjjel sírok. Alig várom a reggel 8 órát, akkortól lehet telefonálni a Géndiagnosztikába.
Július 10. Reggel 8.10. Kicsöng, felveszik, jézusom, úgy örülök a hölgynek a vonal másik végén, hogy azt elmondani sem tudom. Elmondom neki az előző nap történéseit. Azt mondja, hogy OK, sürgősséggel menjek be, 14 órára van még egy időpont, csinálunk egy UH-t és rögtön egy kombinált tesztet, aztán utána meglátjuk, mi lesz. Itt és most köszönöm a Géndiagnosztika összes dolgozójának a korrekt és emberséges hozzáállást, nem tudom elmondani, mennyire maximálisan elégedett voltam/vagyok velük. Szóval 1-kor indulok is, kicsit előbb érek oda. Azonnal fogadnak, kitöltök egy adatlapot és már veszik is le a vért, másfél órán belül meglesz az eredmény. Közben felmegyek az emeletre az UH-ra. A doktor fogad. Nézeget, hümmög, csendben van, hümmög, közben cseng a telefon, oda válaszol és közben méreget. Nem mond semmit. Persze tudom, hogy baj van… minek mondja... A vizsgálatról DVD felvétel is készül, amit a végén megkapok. Öltözzek és üljünk le, beszélgessünk. A doktor úr egy rendkívül hűvös orvos, de korrekt, nem enged hisztizni és kiborulni, beszélünk, a száraz tényekről. Ott akkor haragudtam rá, de ma már tudom, hogy ő cselekedett helyesen, mert nem lehet sírva közölni senkivel semmit, tiszta fej kell hozzá, igen, most már tudom. Szóval akkor a lelet:
12 hét+6 nap, CRL:66mm, BPD:19,3 NT: 4,8mm NB(orrcsont) látható, Szívfrek: 159/perc
HC: 69,5mm , AC: 63,4mm, FL: 8,9mm Koponya épnek, hasfal és mellkas zártnak tűnik. Szív 4 üregű, normális. Normál hasi echogenitás, négy végtag látható. Testszerte ödéma.
Azt mondja, érdekes, hogy van orrcsont, jó a szíve, minden paramétere szuper, kivéve a tarkóredőt, meg hogy végig követhető a testen. Szerinte nem szívbeteg, nincsen semmi „baj”, de Down-os. Megkérdezem, mit javasol? Mire a válasz, ez nem élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség, tehát ő nem mondhatja, hogy el KELL vetetni, ezt nekünk kell eldönteni. Ha talán szívbeteg az a 18.heti UH-n kiderül, ha meg esetleg olyan beteg, akkor méhen belül meghal vagy vetélés következik be magától. Szép esélyek.
Közben megérkezik a vérvétel eredménye is:
Free b-hCG: 89,3 IU/L 2,96 MoM
PAPP-A : 0,661 IU/L 0,25 MoM
Egyszóval, rosszat jelent, abszolút Down-ra utal.
Lelet tovább:
Számított kockázat:
Down szindróma T21: 1:4
Edwards szindróma: T18: 1:444
Patau szindróma T13: 1:434
Chorionboholy mintavétel, kromoszóma vizsgálat javasolt a 25%-os Down kockázat miatt.
Nahh itt éreztem azt, hogy elájulok és nem is akarok felébredni, mert csak álmodom. Ez velem/velünk nem történhet meg, egyszerűen nem lehet, képtelenség.
Megköszönöm a doktor úrnak a segítségét, kifele egyeztetek időpontot a CVS-re 07.15 reggel 09.20, majd ismét leforrázva, sírva hazaküszködöm valahogy magam.
Képtelen vagyok bármit csinálni otthon, a férjem eteti a kicsit, ő segít a házimunkában is, egyszerűen úgy érzem magam, mint aki szenet lapátol két hete, hulla fáradt vagyok, közben pedig tényleg otthon voltam most pár napot, pihentnek kellene legyek. Férjemet is kikészítem idegileg szerintem. Nagyszerű társ, köszönöm a Jóistennek minden nap, hogy ő lehet a férjem. Rettenetesen sokat segít és tartja bennem a lelket, hogy ez csak diagnosztikai eljárás volt, várjuk meg a biopszia eredményét, végül is 25% esély hogy Downos és 75%, hogy nem, szóval nyugi. Persze, oké…nyugi…nem megy, alig várom a hétfőt, úgy érzem, mintha a napok évek lennének, annyira lassan telnek.
Július 15. Hétfő 08.30. Sokat olvastam a chorionmintavételről, nem merek saját kocsival menni, taxit hívok, hátha rosszul leszek, bármi lesz, akkor az csak hazahoz a vizsgálat után.
9 után nem sokkal oda is érünk. Azért leírom, hogyan zajlik egy ilyen, bár senkinek nem kívánom, hogy része legyen benne, mert azért nem kellemes, nem fáj, de iszonyatosan kellemetlen. Szóval, nem kell éhgyomorra menni, lehet enni-inni. A legfontosabb, hogy otthon még elmehetsz pisilni, ott már nem, hogy látható legyen a teli hólyag az UH-n. Szóval ennyit kell rá „készülni”. Akkor beszéljünk a biopsziáról. Felfektetnek a vizsgálóra, ott egy doktor,két asszisztens és egy biológus. Először megnézik UH-n, hogy él-e a magzat, ha igen, akkor folytatják a vizsgálatot. Nekem élt a magzat, úgyhogy folytatjuk.
Sajnos bepánikoltam, pedig tudomásom szerint nem vagyok pánikbeteg, de amikor leragasztották a kezemet, hogy moccani se bírtam, akkor végem volt. Felment a vérnyomásom 140/110-re, leizzadtam mint egy ló, remegtem, és egyszerűen nem bírtam megnyugodni. A doktor úr azt mondta, semmi gáz nincs velem, csak állatira izgulok, főleg, hogy nem sima vérvétel. Szépen leült mellém, megnéztük a babát, közben rám terítette a mintavételnél használatos kendőszerűséget és azt mondta, kulcsoljam szépen össze kezem, ő addig lefertőtleníti a hasam és közben nézzük a babát, aztán végig beszélt, mindent mondott: Most előveszem a tűt, most érzéstelenítem a hasát, most várunk egy kicsit, addig megmérjük a baba fejét, nagyszerű, most beszúrom a mintavételi tűt, ez most nem fog fájni, de ahogy elérem a méhfalat azt fogja érezni, nahh ugye, most értük el,mez most kellemetlen, fájni fog egy kicsit, de akkor most nézze a monitort, látja a baba "elúszik", látja, ahogy hadonászik a kezével. Úszik... Nahhhh, közben készen is vagyunk. És készen is lettünk.
Iszonyatos volt, zokogtam, elnézést kértem, mire azt mondta, hogy ilyet ne tegyek, nincsen miért elnézést kérni, teljesen normális reakció volt ez tőlem és most szépen feküdjek le egy negyedórát és pihenjek, bármi baj van, szóljak. Nem volt. Negyedóra után kijöttem. Azt mondták, péntekre lesz eredmény, hívnak telefonon. Aztán hívtam a taxit és irány haza. Itthon lefeküdtem, keményedett a hasam nagyon egész nap. Vettem be délután egy görcsoldót és napközben magnéziumot, reggelre jobb volt. Aztán jött az őrült várakozás, az ólomlábakon telő idő, amikor 240 órának tűnik egy nap, nem 24-nek.
Július 17. 13.00 Megcsörren a telefon, látom az Istenhegyi Klinika. Jaaajjjj, esküszöm érzem, hogy baj van. Túl hamar jelentkeznek.Egy kedves fiatal ember van a telefon másik végén, bemutatkozik, de nem fogom fel, hallom a hangján, hogy rossz hírt fog közölni. Így is van: Sajnálom, az eddigi vizsgálatok alapján a chorionmintavétel során beigazolódott, hogy Down-kóros a baba. Kérdezem, hogy kislány vagy kisfiú? Kislány. Megköszönöm, leteszem a telefont. Azóta ismét sokkos állapotban vagyok. Próbáljuk tiszta fejjel átgondolni ezt az egészet, mi legyen. Elvetessük? Megtartjuk? Megszüljem és örökbeadjuk? Mindegyik lehetőség annyira fáj. Mindegyik fáj valamiért.
Elvetetni? Az egész fizikailag és lelkileg a földre tesz. Egyszerűen képtelen vagyok rá, még ha élettel összeegyeztethetetlen lenne, de NEM AZ!! Csak fogyatékos lesz, sosem lesz 50-es IQ-nál több. De attól lehet még boldog, élhet majdnem teljes életet, a sajátjai között…vnem??? Szóval, nem… abortusz nem!
Megszülni és örökbeadni? Ez kb. olyan, mint az abortusz, csak még rosszabb. Megszülök egy gyereket és adjam oda, esetleg úgy, ha nem is látom, azonnal elviszik a kórházból. De akkor meg amíg élek, ott van bennünk, hogy Úristen, van egy gyerekünk valahol, vajon milyen lehet, vajon hogy fejlődik, hogy néz ki? És ott marad üresen örökre a lelkünkben egy űr, amit ha 6 egészséges gyerekünk is lesz még ezután, ezt az űrt nem „tömi be”. Szóval ez sem…nem.
Megtartani? Istenem. Tudom, hogy soha nem lesz agysebész belőle, talán normális ember sem soha, aki képes ellátni magát, nem tudom előre, hiszen minden attól függ, mennyire lesz értelmileg fogyatékos. De mindig kevesebb lesz az „átlag” emberhez képest, akármilyen fejlesztésre viszem, akármit csinálok vele, ez egy állapot, ami gyógyíthatatlan és kész. Képesek vagyunk ezzel szembenézni? Képesek vagyunk ezt nap mint nap látni? Hogy ott egy emberi lény, aki a SAJÁT gyereked, és nem tudsz neki segíteni, hiába hozod le neki a csillagokat, mert olyan állapotban van, amiből nincsen igazából kiút…SOHA…
Ugyanakkor ő amíg él, boldog ember lesz, semmit nem fog felfogni abból a világból, amiben élünk, ő neki mindig mindene meglesz, szeretetben és boldogságban nő fel, sosem lesz a világgal, a politikával, bárkivel gondja. És imádni fog minket, a szüleit, örökké „baba” marad. Szóval ez hangzik még a legjobban.
Akkor melyik???
A férjem és én is úgy véljük, hogy tartsuk meg, ezt dobta a gép, ezt kaptuk a Sorstól, Istentől, nevezze mindenki ahogy hite/meggyőződése tartja. Még felhívtam a doktornőnket utána, aki azt mondta, hogy gondolkozzunk egy hetet és menjünk el hozzá a jövő utáni héten.
Tudom, ez nem egy rózsaszín, boldog terhesnapló, de szeretném a tapasztalataimat megosztani. Hogyan folytatódik a történet? Még nem tudom. Ti mit csinálnátok? Vagy mit csináltatok ilyen helyzetben?
Bdana
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
