Nem sokkal azután, hogy ez a poszt megjelent, tavaly tél végén elmentem egy második HSG-re. Na, ez már fájdalmasabb volt, mint az előző (nem mintha az fájdalommentes lett volna)... Itt történt meg először életemben, hogy konkrétan csillagokat láttam a fájdalomtól. Sosem tudtam, hogy ennek a kifejezésnek van valóságalapja, hát most kiderült számomra, hogy van. Szerintem elég közel voltam az ájuláshoz, de szerencsére végül nem lett gond. A vezetők is átjárhatóak voltak, mint kiderült.
Érdekes tapasztalat 1: sokadjára kiderült, hogy az egészségügyben dolgozók között is - mint bármilyen más szakmában dolgozók között - vannak érzéketlenek, és vannak nagyon kedves, empatikus, melegszívű teremtések egyaránt. És ennek semmi, de semmi köze nincs ahhoz, hogy valaki mennyi fizetést kap, vagy hogy állami-, vagy magánintézményben dolgozik-e. Az ember azt gondolná, hogy nem logikus, hogy így legyen, de így van.
Ennél a HSG-nél például az adataimat felvevő hölgy, miután a pár formális kérdésből megismerte az előtörténetemet (vetélés kb. 10 hónapja, próbálkozás majdnem két éve), nagyon megértő, és kedves volt. Na, a nővérke, aki a dokinak asszisztált a beavatkozásnál, az bezzeg nem rejtette véka alá a véleményét. Meztelenül, kiszolgáltatva, előkészítve feküdtem az ágyon, vártuk a dokit, és ő alkalmasnak találta az időt és a helyzetet arra, hogy elmondja, hogy 30+ évesen már nem úgy működik a női szervezet, ahogy annak előtte, nem ez az ideális időpont a teherbeesésre, ezt előbb kellett volna, stb. Nem volt kedvem sem helyre tenni, sem vitatkozni, csak annyit mondtam neki csendesen, hogy eddig minden párom átvágott így vagy úgy, jobban tettem volna, ha nekik szültem volna, és most itt lennék egyedül 1-2 gyerekkel? Elhallgatott, és annyit mondott, hogy nem.
Na, hát mindegy is, a HSG-t túléltem. Sajnos a várva várt eredmény azonban nem jött, egy hónap, kettő, három, négy: semmi. Visszamentem a dokimhoz, ő csak ült a székében, nézett maga elé, és azt mondta, hogy most már nincs mire várni, segítséget kell igénybe venni. 36 éves vagyok, ő már nem tud másban segíteni, irány a meddőségi. Kiállított egy papírt, a diagnózis: másodlagos infertilitás.
Volt ez két évvel azután, hogy zöld utat adtunk a babának – aki nem jött. A mérleg: két HSG, egy vetélés (embrió nem volt), egyébiránt pedig minden lelet, eredmény rendben.
Nyilván már én is készültem lelkiekben a meddőségi kezelésre (sőt, már addigra időpontot is kértem), de azért ezt leírva látni egy papíron, hogy infertilitás, és rálépni erre az útra valójában – azért az nem olyan könnyű dolog. Mindamellett, hogy az ember minden egyes hónapban reménykedik, mert hiszen nincsen semmi baja, a leletek rendben, bármi bármikor történhet, annyi ilyen sztorit hallottunk már… Hát nálunk nem történt.
A meddőségiben hónapokkal későbbre tudtak időpontot adni. Amikor végre odajutottunk, az orvos újra elvégeztette az alapvizsgálatokat, és kijelentette, hogy semmi bajunk – de ettől függetlenül indítsuk a folyamatot ősszel, a kötelező inszemmel. De hát addig is történhet ugye bármi, tette hozzá nagy mosollyal. (Spoiler: nem történt, soha semmi nem történt addig sem, meg sokáig azután sem.) Mindenesetre a pozitivitása nagyon jól esett.
Ahogy a férjem és a családom támogatása is. El nem tudom mondani, hogy milyen embert próbáló trauma ez egy nő életében. Az ember folyamatosan merül, egyre mélyebbre, a depresszió elkerülhetetlen. Jó esetben van egy támogató közeg, család, barátok, és az ember sem hagyja, nem hagyhatja el magát – de azért ez egy személyiségformáló kudarc, a legeslegzsigeribb fajtából. Persze vannak jobb, és rosszabb időszakok, de az, hogy a tested nem úgy működik, ahogy a legtöbb embernek, az, hogy egy alapvető, természetesnek kikiáltott dolog nem történik meg, az a tudat, hogy nem vagy egészséges (hiába állítja az ellenkezőjét az x-edik orvos is a papírjaidra nézve), az hónapról hónapra porrá zúzza az embert belülről. Én is egyre mélyebbre kerültem a spirálban, egyre jobban bezárkóztam, nem volt kedvem találkozni ismerősökkel, hogy elkerüljem a kínos kérdéseket és szituációkat, nem mentem el mindenféle baráti eseményekre, és volt egy olyan időszak, amikor hetekig a családommal sem beszéltem. A legeslegsötétebb időszakokban még a megsemmisülés is felmerült bennem.
Mindez legbelül – mert kívül levezettem az energiáimat, rengeteget dolgoztam, a rendszeres sport is megmaradt (rengeteget segített, anélkül megőrültem volna), a férjemmel sokat törődtünk egymással, programokat szerveztünk, utaztunk, és a legszorosabb barátaimmal azért találkoztam.
Mindeközben rendíthetetlenül haladtunk előre az úton, először a kötelező három inszemináció következett, minimális gyógyszeres támogatással. Minden egyes alkalommal pozitívan belépve a meddőségi klinika ajtaján, a többi, ott szorongó pár néma, tömény feszültséghullámait kikerülve, mindig csak pozitívan, kedvesen, bizakodva.
Érdekes tapasztalat 2: a hangulat csak a váróban ilyen sűrű, ahol a párok együtt vannak – de ott annyira, hogy megáll a kés a levegőben. Ha az ember az öltözőbe jut, ahol már csak nők vannak, sokkal oldottabb, jobb a légkör: a nők szóba elegyednek egymással, biztatják egymást, beszélgetnek, oldják a hangulatot. Soha nem tapasztaltam nyomott hangulatot az öltözőben, vagy a pihenőben, ahol csak nők voltak, és soha nem tapasztaltam könnyed légkört ott, ahol a párok együtt voltak. Nyilván a férfiak máshogy dolgozzák fel ezt a tényt és folyamatot.
Szóval, három inszem, eredmény semmi. Hozzá kell tennem, hogy a meddő nő (vagy bármilyen, komoly egészségügyi problémával küszködő nő, és ember) nagyon sérülékeny és hiszékeny. Ebből adódóan igyekszik utánajárni dolgoknak, minél több információt gyűjteni, és mindent kipróbálni, amit lehet. Én is így tettem, ennek köszönhetően kattantam rá egy időben a pajzsmirigy témára, ami valahol érthető, hiszen több pajzsmirigyes is van a családban, anyai ágon. Nem betegség, csak egy kis eltérés – és az már valami, amibe bele lehet kapaszkodni legalább, el lehet indulni egy úton, lehet valamit csinálni.
El is mentem egy – fizetős - endokrinológushoz, aki megannyi vizsgálat (vér, IR) után kijelentette, hogy egészséges vagyok (na, csak nem?), viszont a TSH-m 2 körül van, és hát az jobb lenne, ha 1 körül lenne, mert az az ideális a babának. Hát, mondom jó, rendben, ide avval a gyógyszerrel. Szedtem is rendesen, mígnem kb. két hónap után egyszer csak észre nem vettem, hogy egyre rosszabbul vagyok: pár száz méter futás után képtelen voltam tovább futni, egy kisebb lépcsőtől kifulladtam, és sokszor arra ébredtem, hogy szorít a mellkasom, és lever a víz. Ennek a fele sem tréfa, gondoltam, elmentem egy vérvételre magamtól, és írtam a doktornőnek, hogy ilyen és ilyen tüneteim vannak, a TSH-m pedig 1 (alatt volt egy icipicivel). Annyit méltóztatott visszaírni, hogy abbahagyhatom a gyógyszert, és pár hónap múlva menjek vissza kontrollra. Se vizsgálat, se magyarázat, se semmi.
Na, itt lett elegem a sztoriból, kihajítottam a gyógyszert (illetve visszavittem a gyógyszertárba leadni), és többet a doki felé sem néztem. Hozzátenném, hogy ez bizony a sokak által jónak tartott Budai Endokrin központ volt, és a doki vizitenként 17 ezer forintot kért.
Mindeközben amikor a meddőségi centrumos dokimnak elmondtam, hogy szedem ezt a gyógyszert, leszúrt, hogy minek csinálok ilyet, a 2 körüli TSH teljesen normális, és azzal ugyanúgy teherbe lehet esni, és lehetőleg ne magánakciózzak mögötte, ha egy mód van rá. Teljesen igaza volt.
Érdekes tapasztalat 3: a fizetős doki attól nem lesz jó, hogy alkalmanként jó pár tízezrest lenyomsz a torkán. Egy orvos vagy jó, vagy nem jó, de a magánrendelő nem garancia a lelkiismeretességre, vagy a legjobb eredményre.
Bónusz tipp: ahol nincs baj, ne keress bajt.
(Folyt. köv.)
Perdita
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
