A legszegényebbek gyermekeként született és a leggazdagabbak között halt meg. Tragédiák szegélyezték életútját, sokszor csak a morfin segített, hogy megkapaszkodjon ebben a világban. De végig erős volt, kreatív és elegáns. A világ legnagyobb divatházának megteremtője bonyolult, karizmatikus asszony volt. Cinizmusáért, antiszemita megjegyzéseiért pontosan annyira lehet gyűlölni a nácikkal kollaboráló Chanelt, mint amennyire szeretni lehet benne az emancipált nőt, a harcost, aki az elvesztett csata után is felállt és megnyerte a háborút.

Gabrielle Chanel a Loire-vidék saumuri szegényházában született, 1883. augusztus 19-én.  Anyját Jeanne Devolle-nak, apját Albert Chasnelnek hívták, de a kislány anyakönyvezése során kihagytak egy betűt vezetéknevéből. A férfi vándorló árus volt, szegény vásárvárosokban laktak, folyton költöztek. A kislánynak öt testvére született: Julia-Berthe, Antoinette, Alphonse, Lucien és Augustin. (Ő még csecsemő korában meghalt.) Borzalmas körülmények között éltek, apja ivott, állandóan úton volt és kevéske pénzüket rosszabbnál rosszabb üzletekbe fektette. 1895-ben anyja beteg lett és meghalt. Albert a két fiút parasztgazdákhoz adta, a lányokat a Corréze vidéken található Érienne d’Aubazine által alapított katolikus kolostor-árvaházba vitte. A lányok a zárdában szigorú katolikus neveltetésben részesültek.

18 évesen Moulins-ba került, a Notre-Dame katolikus leányotthonba. Varrónőnek tanult, babaruhák és kelengyék varrásával keresett pénzt. Barátnőjével Moulin főterén múlatták idejüket. Gabrielle kereste a lehetőséget, hogyan törhetne ki a szegénységből. Az az ötlete támadt, hogy a Rotondeban – ahol fiatal, Moulinban állomásozó katonák múlatják az idejüket – énekelni fog. Hangja nem nagyon volt, inkább szépségével hódított. Két dalt énekelt nagy sikerrel, a Ko Ko Ri Ko-t, a párizsi mulatók nagy kedvencét és a Qui qu’a vu Coco dans l’Trocadéro? (Ki látta Cocót a Trokaderón?) című slágert. Így rajongói, ha visszatapsolták, Cocóként szólították.

A két barátnő hamarosan elveszítette varrodai munkahelyét, mert kiderült, hogy egy bárban énekelgetnek. Maradtak azért ügyfeleik, akik varrattak velük. Coco új ötlettel állt elő: Vichyben, a fürdővárosban kell szerencsét próbálniuk. Nem ment minden olyan könnyen, ahogy eltervezték. Nem kaptak szerződést, csak kisebb beugrásokra hívták őket. Cocót túl soványnak találták, hangjától sem voltak elragadtatva. Hiába ölte minden pénzét énekesi karrierjébe, a gyógyvizes kutaknál kellett munkát vállalnia, mert minden pénze elfogyott. Visszatért Moulinba, varrt. Már ekkor saját ruhákat készített magának, kis, visszafogott kalapot viselt és fehér, keményített gallérú ruhát hordott.

Baráti köréhez tartozott egy fiatal lovastiszt, a gazdag családból származó Étienne Balsan. A bájos, fekete szempár elbűvölte a férfit. Étienne textilgyáros család sarja volt, ugyan nem arisztokrata származású, de egy teljesen más világban élt, mint Coco. A lány nem volt szerelmes, de mégis engedett a férfi kitartó ostromának. Étienne-hez költözött, a Compiégne közelében álló Royallieu kastélyba. A férfi a lovak rajongója volt, Cocót is bevezette ebbe a világba. A lány lovagolni tanult. Életük a lóversenyek körül forgott. Néha kölcsönkérte Étienne ingeit és zakóit, kis zsirardikalapot tett fejére. Nem szerette a kor túldíszített női ruháit. Luxus és elegancia vette körül, mégsem volt boldog. Étienne jó barát volt, de nem a nagy szerelem. Cocónak hiányzott a munka.

1908-ban találkozott egy angol férfival. Később így emlékezett:

„A fiú szép volt, nagyon szép, és vonzó. Több volt mint szép, elragadó volt. Csodáltam a könnyedségét, a zöld szemét. Büszke, nagyon erős lovakat ült meg. Rögtön beleszerettem.”

Balsan lovaglótársa és barátja, Arthur„Boy” Capel volt a férfi, aki rabul ejtette Cocót. Bár nem valószínű, hogy még Royallieuban szeretők lettek, a lánynak már nem volt maradása Étienne mellett. Rájött, hogy itt csak a kitartott szeretők élete várna rá. Saját pénzt akart, nem mások úri kedvétől függeni. Étienne belement, hogy párizsi legénylakásában Chanel kalaposüzletet nyisson. Boy Capelnek szintén abban az utcában volt lakása. A kalapok jól fogytak, de Cocónak tőkére volt szüksége, hogy bővítse kis üzletét. Étienne azonban nem adott pénzt. Közben rájött, hogy Boy és Coco szerelmesek. Nem haragudott meg egyikükre sem. Boy Capel támogatta Chanel elképzeléseit, így nem volt kérdés: majd ő biztosítja számára a hiányzó összeget.

Coco a rue Cambon 21 szám alatt rendezte be üzletét. Azokban az években a nők hatalmas, nehéz kalapokat hordtak.

„Hogyan tudna az agyvelő működni ilyen borzalmak súlya alatt?”

– gondolta Coco. Nemsokára boltot nyitott Deauville-ben és Biarritzban. A kalapok mellett ruhákat tervezett. Ruhái sikert arattak, nemsokára már háromszáz főt foglalkoztató varrodájában készítették kreációit. A Place Vendome szomszédságában megnyitotta híres butikját és főhadiszállását, a rue Cambon 31 alatt. A földszinten a butik foglalt helyet, az első emeleten a ruhakollekciók, felette pedig Coco lakása. A különleges textíliákat, melyeket felhasznált, a Les Tissus Chanel gyártotta.

Coco stílusa teljesen eltért az addigitól. Elvetette a hordhatatlan ruhakölteményeket, a kényelmetlen fűzőt. A szerelemben azonban nem volt szerencsés. Boy Capel Coco származása miatt nem vállalhatta fel kapcsolatukat, 1918-ban elvette egy lord lányát. Közös gyermeküket karácsonyra várták. A férfi autóval indult feleségéhez és újszülött gyermekéhez, de út közben balesetet szenvedett és meghalt. Chanel teljesen összetört. Fokozta bánatát, hogy a lapok hamarosan feltárták, Capel nem csupán Chanelre hagyott szép örökséget, hanem egy olasz grófnőre is. Nem ő volt az egyetlen szeretője.

„Halála szörnyű csapás volt számomra, Capel elvesítésével mindent elveszítettem. Azt kell mondjam, ami utána következett, az nem boldog élet volt.”

– vallott később az asszony.

Chanel Cécile Sorel színésznő estélyén ismerte meg későbbi bizalmas barátnőjét, Misia Sertet. Marie Sophie Olga Zénaide Godebska szintén egy katolikus zárdában nevelkedett, kiválóan zongorázott. Fiatalon féktelen életet élt, elvarázsolta a párizsi művészek bohém világa. Számtalan híres festmény modellje volt. Többször férjhez ment, harmadik társa José-Maria Sert spanyol festő volt. A rejtélyes Coco elbűvölte Misiát. Nehéz időszakon volt túl, Capel elvesztése nagyon megviselte. A Sert házaspárral Velencébe látogatott. Hamarosan életkedve is visszatért.

Coco közben megalkotta a dühöngő húszas évek nőideálját. Férfias szabású, gyapjúszövet és dzsörzé kabátokat, sportos zakókat, leegyszerűsített, férfias szabású blúzokat tervezett. Bevezette a híres „kis fekete ruhát”, a többsoros gyöngyöt és a csillogó bizsukat. Tweed anyagból készült kosztümjeit aranygombokkal látta el. Kis, steppelt anyagból készült, lánccal vállra akasztható kézitáskát álmodott. Lapos sarkú cipőben, rövid hajjal, nadrágban képzelte el a modern nőt. A Harper’s Bazaar ezt írta 1915-ben:

„Az a nő, akinek nincs legalább egy Chanelje, reménytelenül divatjamúlt.”

A háború és az azt követő infláció nem viselte meg Chanel üzleti vállalkozását. A háború utáni Párizs a bohémek, művészek találkozóhelye volt, az emberek új élményekre vágytak. Les années folles-nak, őrült éveknek nevezték az időszakot. Új sztárok születtek: a festő Picasso, Sztravinszkij és Ravel zeneszerzők, Cocteau és Hemingway az irodalomban és Gyagilev a táncban.

Miután Chanel visszatért Velencéből, új lendületet adott a dzsesszkorszak divatjának. A flappereket öltöztette, az új nőket, akik semmibe vették a régi viselkedési szabályokat, rövidebb szoknyát és rövid frizurát hordtak, ittak, dohányoztak, autón közlekedtek, pénzt kerestek és függetlenítették magukat a férfiaktól. Búcsút intett a kapcsoknak, a fűzőknek, a kényelmetlen, merev ruháknak, amiben a nők úgy néztek ki – és néha úgy is mozogtak – mint a porcelánbabák. Misia így mesélt Chanelről:

„Drága egyszerűséget erőszakolt a gazdag nőkre… és milliókat keresett rajta. Chanel zsenialitása, nagyvonalúsága, az önerőből felkapaszkodott nő álarca, gyilkos szarkazmusa és féktelen rombolási ösztöne mindenkit elborzasztott.”

Ruhái egyszerűek voltak, de sosem közönségesek. Gyűlölte a hivalkodó, cicomás holmikat.

„Mikor fogják zseniális kollégáim végre megérteni, hogy a kabátujj arra való, hogy az ember beledugja a karját, a zseb meg arra, hogy beletegye a kezét?”

Úgy gondolta, a couture nem művészet, hanem mesterség. A ruha ne művészi alkotás, hanem praktikus darab legyen. Egyszer újságírók látogattak hozzá, velük osztotta meg ezt a történetet, mely jól példázza, hogy komolyan gondolta hitvallását:

„A minap meghívtak egy koktélpartira. Felveszek egy kosztümszerű kosztümöt meg egy kalapszerű kalapot, és elmegyek. Hát, ott látom Párizs legelőkelőbb hölgyeit; az egyik be van szuszakolva egy hengerbe, a másik egy trapézba, a harmadik egy háromszögbe. Odajön hozzám egy grófnő, és azt kérdi: Tetszik a ruhám, Coco? Megnézem a ruhát. Az ujja a derekából jön ki, és a hasán tízméteres masni fityeg. Türtőztetem magam, nehogy a masnira köpjek, és azt mondom: Ki az a csirkefogó, aki így kibabrált veled? A grófnő szeme könnybe lábad. Nem tetszik, Coco? Ki az a csirkefogó? - kérdem újra. Megmondja a nevét, még aznap este felhívom a fickót, és mondom neki: Cristóbal, édes fiam, miért varrod ezeket a vacakokat? Miért figurázod ki a felebarátodat? Szerinted ez szép dolog? Azt hiszi, hogy viccelek. Nem érti. Hogyan értessem meg velük, hogy hibát követnek el? Mintha mérnökök terveznék a ruhákat, nem szabók. A manökenek, ezek a hermafrodita, nem ember lények, akiket ők maguk találtak ki hamis férfiasságuk hangsúlyozására, felvehetik őket. De a hétköznapi nők nevetségessé teszik vele magukat. Na, de kollégáim épp ezt akarják, nevetségessé tenni őket. És tudja miért? Mert gyűlölik a nőket. Mert soha nem kívántak, nem szerettek egy nőt. … A divatnak milliókra kell hatnia, nők millióira. Ott kell lennie az utcán, az autóbuszon, a moziban, ahol a srácok kifütyülik azt, aki masnit hord a hasán.”

Coco a semmiből kapaszkodott fel, büszke volt, céltudatos és magabiztos. Társasági életét tudatosan alakította, pontosan tudta, kik azok az emberek, akik elvezethetik a sikerhez. A húszas évek végére az asszony nagy művészpártoló lett. Fogadásain megfordult a párizsi művészvilág elitje. Ittak, táncoltak, szórakoztak. Szerelmek szövődtek a háttérben. Chanel határozott, elbűvölő nő volt, folyamatosan flörtölt híres vendégeivel. A társaság imádta, annak ellenére, hogy kiszámíthatatlan, lobbanékony és éles kritikus volt. Picassót egy alkalommal így dorgálta:

„Nem értem, Pablo, miért nem rajzolsz már olyan szépeket, mint éhenkórász korodban, akkor a lábak neked is lábak, a szemek neked is szemek voltak. Legszívesebben felképelnélek.”

1921-ben viszonyt kezdett Pierre Reverdy költővel. Bár románcuk csak néhány évig tartott, évtizedekig mély barátságban maradtak. Chanel a földi lét királynője volt, Reverdy viszont álomvilágban élt.

„Hová lennének az álmok, ha az emberek boldogok lennének?”

– írta. Miután elváltak, a költő egy solesmes-i bencés kolostor melletti kis házba költözött, feleségével, Henriette-tel ott élt harminc éven keresztül. Chanel diszkréten továbbra is támogatta a férfit és előfizetett műveire.

Coco Dmitrij Pavlovics nagyherceggel, II. Miklós orosz cár kegyvesztett unokatestvérével vigasztalódott. A férfi ragyogó drágakövekkel szökött Franciaországba, így megúszta az 1917-es bolsevik forradalmat. A rossz nyelvek Chanel „szláv időszakaként” emlegették a románcot. Az asszonyt elbűvölte Dmitrij, a férfi nővérének, Marija Pavlovnának munkát ajánlott cégénél. Az orosz nagyhercegnő és barátai bámulatos hímzéseket készítettek jóval alacsonyabb bérért, mint a francia kézművesek. Coco új, szláv kollekciót dobott piacra, keleti hímzésekkel, könyékig érő ujjú blúzokkal, hatalmas gyöngysorokkal, kötött harangkalapokkal. Muszlinruhákat, finom kötött ruházatot, estélyekre lamét, csipkét álmodott azokra, akik a hagyományos stílust kedvelték.

Dmitrij úgy gondolta, egy parfüm, Chanel nevével bomba siker lenne. A nők akkoriban lúgos szappant használtak és virágok kivonatából készült permettel szórták be magukat. A férfi bemutatta vegyész barátait Cocónak. Hamarosan Ernest Beaux, a cár egykori parfümkészítőjének közreműködésével Grasse-ban, Dél-Franciaországban kezdetét vette a munka. Chanel több főzet közül választott, először a 21-es számút kezdte árulni. Később azonban felkeltette érdeklődését az ötös számú elegy. Minimalista, szögletes üveget terveztek neki. A divatház logója, a két, egymásnak háttal álló „C” betű ezen az üvegen szerepelt először.

Több legenda született, hogy miért ezt választotta Coco. Egyesek szerint az egymásba fordított patkók a szerencsét jelképezik, mások a ciszterci rózsaablakok „C” betűit vélték felfedezni benne. Lehet, csupán a tervezőnő nevének kezdőbetűit jelölte. Az asszony először csak gazdag barátainak adott belőle, saját maga használta és üzleteit fújta be vele. Hamarosan erről beszéltek Párizsban. 1921. május 5-én került sor a hivatalos bemutatásra. A több mint nyolcvan összetevőből készült parfüm a les garconnes, a modern, emancipált nő védjegye lett.

„Annak a nőnek, aki nem visel parfümöt, nincs jövője.”

– jelentette ki Paul Valéry költő. A kereslet egyre nőtt a Chanel No. 5 iránt, Cocónak tudomásul kellett vennie, vállalkozása már nem tudja kiszolgálni a piacot. Üzletet kötött Pierre Wertheimerrel, a Bourjois tulajdonosával. Létrejött a Les Parfums Chanel S. A. Chanel átadta tulajdonjogát, a gyártási jogot és receptjeit, cserébe az elnöki székért és részvényekért. Az üzlet Coco szemszögéből nézve lehetett volna előnyösebb is. Akkoriban szakított Dmitrij nagyherceggel, ráadásul egy új kihívás felé fordult figyelme: jelmezeket tervezett Gyagilev balettjeihez. A parfüm így is hatalmas pénzeket hozott Chanelnek, sikeres lett Amerikában, hála a Wertheimer testvérek, Pierre és Paul értékesítési hálózatainak. Azért később megbánta, hogy kiadta a kezéből az aranyat érő parfümöt.

Bár Chanel hatalmas vagyon birtokosa lett és forradalmasította az öltözködést, sokan még mindig egy felkapaszkodott, vidéki nőcskének tartották. Bonyolult szerelmi élete miatt sem volt túl népszerű felsőbb körökben. Vera Bate, Chanel barátja, Margaret Cambridge nevelt lánya volt, ezer szállal kötődött a brit uralkodói házhoz. Ő volt Coco belépője az arisztokraták közé. Westminster hercege, Hugh Richard Arthur Grosvenor (barátainak Bendor) szemet vetett a még mindig elbűvölő Cocóra. Vera meghívta az asszonyt Bendor hajójára, a Repülő Felhőre. Coco szimpatikusnak találta a férfit, de hűvös maradt. Bendor szerelmes levelekkel, ajándékokkal ostromolta. Vera közben újabb találkát szervezett Cocónak, Wales hercegével, aki Bendor jó barátja volt. A férfit elkápráztatta Coco, de Bendor nem hagyta annyiban az ügyet. Párizsba indult és megkereste Chanelt. Bár végül viszonyt kezdett a férfival, aggodalommal töltötte el Bendor hírhedt szerelmi élete. Nem akart más nőkkel osztozni. Párja azonban egy új világ ajtaját nyitotta meg előtte: a nemesekét. Hatalmas vagyonnal rendelkezett, a legfelsőbb körökben mozgott. Az éles eszű Cocónak nem okozott gondot beilleszkedni.

Hamarosan Sir Winston Churchill is barátainak sorát gyarapította. A férfi egyszer így írt róla feleségének:

„… nagyszerű és erős teremtés, egy férfi és egy birodalom irányítására is alkalmas.”

Chanel és Bendor hasonló nézeteket vallottak. A kommunizmus iránti ellenszenve, zsidógyűlölete és homofóbiája csak megerősödött a férfivel töltött idő alatt. Bendor 1924-ben vált el Violet Rowley-től. Még ebben az évben magával vitte új barátnőjét Eaton Hallba. Halásztak, vadásztak, teniszeztek. Bár a férfi vérbeli arisztokrata volt, mégis egyszerűségével fogta meg az asszonyt. Ő volt a váll, amire támaszkodhatott. Mulatságokkal, fényűző utazásokkal telt az idő. Tudomást sem vettek közben az Európában zajló folyamatokról, a munkásmegmozdulásokról és a gazdasági válságról. Bendor ékszereket, műkincseket, mayfairi villát vásárolt Cocónak, Monte Carlo közelében eszményi nyaralót építettek maguknak, La Pausának nevezték el.

Chanelt ügyei gyakran szólították Párizsba. Bendor nem örült ezeknek az utaknak, szerette volna, ha Chanel minden idejét vele tölti. Rávette Verát, hogy találjon ki valamit, amivel Cocót Angliában tarthatná. Vera ekkor állt elő a londoni Chanel-ház megalapításának ötletével. Az új üzlet nagy sikert aratott. De Bendor nem elégedett meg ennyivel. Szerette volna, ha Coco teljesen felhagy üzletével. Bendor egyetlen fia korán meghalt, talán szeretett volna utódokat. Chanelnek azonban esze ágában sem volt abbahagyni sikeres vállalkozását. Ez volt az élete, a két kezével építette fel. A gyermeke volt. A férfiak, akik körülvették, sosem értették meg, miért akart dolgozni, hiszen mindent megadtak neki. De ő azt mondta:

„Sosem akartam súlyosabban nehezedni egy férfira, mint egy madár.”

Nem akart gyermeket. Bár még Boy Capellel formálisan örökbe fogadták az asszony unokaöccsét, André Palasse-t, majd később Coco pótmamája lett az ő lányának, Gabrielle Palasse-nak, saját gyermeke nem született. Nem biztos, hogy Bendor elvette volna feleségül, s lehet, Coco akkor se akart volna hozzámenni. Egyre többet veszekedtek a férfi nőügyei és Chanel utazásai miatt. A nagy szerelem elmúlt, 1929-ben véget ért a viszony. Közben jó barátja, Gyagilev meghalt. Az elkeseredett Chanel újra Pierre Reverdy, a költő karjában talált vigaszt. Még lakást is keresett neki Párizsban, de a férfi gyűlölte a Cocót körülvevő csillogást és elegáns, jómódú vendégeit. Pénzét ugyan elfogadta, de amíg Coco aludni tért, olcsó lebujokban tivornyázott. Segített az asszonynak összeállítani egy aforizma gyűjteményt, melyet a Vogue közölt le. Reverdy azonban hamarosan újra vidékre menekült. Nem illettek egymáshoz.

1929. október 29-én bekövetkezett a fekete kedd, a Wall Street összeomlott. A válság közepén Chanel mégis hatalmas üzleti lehetőséget kapott. Dmitrij nagyherceg mutatta be Samuel Goldwynnak. Schmuel Gelbfisz varsói zsidó családból származott, 1885-ben hagyta el hazáját és mesébe illő karriert futott be Amerikában. Bár Chanel Hollywoodot a rossz ízlés fővárosának tartotta, nem tudott ellenállni a producer egymillió dolláros ajánlatának. Goldwyn azt tervezte, Coco fogja öltöztetni a filmcsillagokat. Párizsban, nem messze a rue Cambontól, Elsa Schiaparelli olasz divattervező kezdte árulni szürrealista kreációit. Salvador Dalit álmodta ruhára és sikere volt. Ez a bosszantó körülmény még inkább arra ösztönözte Chanelt, hogy egy időre intsen búcsút Párizsnak. Magával vitte az összetört Misiát, aki épp akkoriban vált el férjétől és botrányos szerelmi életét, drogügyeit szájára vette a város. (Nem csak Misia használt drogokat, Chanel sokáig a morfium alapú sedolt fogyasztotta, barátai, Cocteau, Marais, Serge Lifar mind függők voltak.)

Amerikában sztárként fogadták, sajtótájékoztatók, fogadások követték egymást. De Coco remek üzletasszony volt, pontosan tudta, hogyan keltheti fel az emberek érdeklődését termékei iránt. Egy hónapos amerikai tartózkodása üzleti szempontból szerencsés volt, de mégis csupán három filmben dolgozott. Hamar rájött, hogy kifinomult ízlése nem illik a pazar, hivalkodó filmstúdiókba. Arra azért jó volt a tengerentúli kiruccanás, hogy Chanel tanulmányozhatta az ottani divatüzleteket, a tömegtermeléssel készült divatáruk világát.

Bár hatalmas vagyonnal rendelkezett, a Chanel No. 5 parfüm eladását még mindig bánta. Meg volt győződve arról, hogy Wertheimerék átverték. René de Chambrun ügyvéddel persorozatot indított a cég ellen. De a könyvelés rendben volt, Coco nem tudott a testvéreken fogást találni.

Közben új ruhakollekciót tervezett. A sportos, garconne stílus helyett nőies ruhákat, estélyiket dobott piacra. Csodálatos drágaköveiből, melyeknek nagy részét gazdag szeretőitől kapta ajándékba, másolatot készíttetett. Hivalkodó, üvegből, gyöngyből, zománcból, strasszokból álló bizsukollekciót készített, hatalmas sikerrel.

„Visszataszító dolog a nyakunkon milliókkal járkálni, csak azért, mert az ember történetesen gazdag. Én csak a hamis ékszereket szeretem … mert provokatívak.”

– jelentette ki. Aztán a bizsuk sikere után mégis előrukkolt egy másik kollekcióval, igazi gyémántokból. 1934-ben a Ritzbe költözött, nem messze műhelyétől. Akkoriban Paul Iribe, egy baszk származású illusztrátor volt a szerelme. A párizsiak már esküvőről suttogtak, Chanel boldog volt. A La Pausában múlatták idejüket, Paul éppen teniszmeccset játszott. Coco egy fa alatt hűsölt dán dogjával, Gigottal. Egy szempillantás alatt történt minden, a férfi szívéhez kapott és holtan esett össze. Chanel teljesen összetört. Már nem tudott aludni morfin injekciója nélkül. Közben Hitler háborúra készülődött. Európa gazdasága romokban hevert, Párizs munkásmegmozdulásoktól, tüntetésektől volt hangos. 1936-ban a rue Cambon-i üzlet eladói és varrónői is sztrájkba kezdtek. A munkások fizetésemelést és fizetett szabadságot akartak. Végül Léon Blum szocialista politikus vezetésével a munkásmozgalom elérte célját: megszületett a Les accords de Matignon, új jogokat biztosítva a munkásoknak. Chanel alkalmazottai visszatértek a rue Cambonra.

Párizs közben Elsa Schiaparelli ruhakölteményeiről, új, rózsaszín kollekciójától volt hangos. Cocót nagyon dühítette az extravagáns olasz tervezőnő, nem értette, a párizsiak hogyan képesen hordani meghökkentő, szélsőséges darabjait. Nem adta fel. Cigány motívumokkal készített új kollekciót, mely nagy siker lett. Európa a háború előtt állt, így 1939-ben hazafias, piros-fehér-kék kollekciót dobott piacra. Coco még mindig gyönyörű volt, mindenkit elbűvölt. Maga volt a stílus.

1939. szeptember elsején a németek átlépték a lengyel határt. Franciaország hadban állt a németekkel. Kezdetét vette a furcsa háború, egyelőre nem történt semmi. A jobboldali Chanel gyűlölte a zsidó liberális francia politikusokat. Sajnos szélsőséges nézeteiben szeretői, Bendor és Iribe csak megerősítették. Úgy döntött, bezár. Elbocsájtott 3000 alkalmazottat. Most bosszút állt a sztrájkokért. Franciaországba menekültek érkeztek. Bevezették a jegyrendszert, a gyermekeket vidékre küldték. Mindennaposak voltak a légiriadó-gyakorlatok. A Ritzben a kiváltságosok, köztük Chanel továbbra is fényűző életet éltek. Bár az újságok megírták, hogy a homoszexuális Cocteau és Coco összeházasodnak, a hír nem volt igaz. Hiába vették körül barátok, Coco egyedül érezte magát. Hiányzott neki a szerelem.

„Nincs rosszabb dolog a magánynál. A magány segíthet a férfinak, hogy megvalósítsa önmagát; de a nőket elpusztítja.”

1940. május 10-én a németek Franciaország ellen indultak. Csupán három nappal Párizs eleste előtt, június 11-én Chanel néhány hű alkalmazottjával kimenekült a városból. Új sofőrt kerített, de a férfi nem volt hajlandó a Rolls-Royce-szal útnak indulni a menekülő emberek között. Egy magára hagyott Cadillac juttatta el őket Corbére-be, Coco unokaöccsének, André Palasse-nak családjához. A férfit besorozták és a Maginot-vonalon fogságba esett. Egy német hadifogolytáborba szállították. Franciaország elesett.

Chanel nem maradt sokáig Corbére-ben. Vissza akart térni Párizsba. A fegyverszünet aláírása után az országot két részre osztották. Az asszony először Vichybe indult, hogy befolyásos politikusok segítségét kérje André Palasse ügyében. Nemsokára megérkezett Párizsba. A várost horogkeresztes zászlók borították, utcáin Wehrmacht katonák masíroztak. De Coco maradni akart. Újra rátalált a szerelem, Hans Günther von Dincklage báró személyében. A negyvennégy éves férfi hosszú évek óta élt Franciaországban. Dincklage – fedőnevén Spatz (veréb) – zsidó származású feleségével, Catsyvel Sanaryban, Toulontól nem messze, a Cote d’Azurön építtette ki kémhálózatát. A katonai hírszerzésnek, az Abwehrnek dolgozott. Hogy barátai tudtak-e róla? Néhányan biztosan, Charles Coton francia tengerészhadnagyot sikerült beszerveznie, a férfi Spatz egyik ügynöke volt. A férfi, még mielőtt megszavazták volna a 1935-ös nürnbergi nagygyűlésen a zsidótörvényeket, elvált feleségétől. Sármos férfi volt, bőven akadtak szeretői, akiket lehetőleg úgy választott meg, hogy segíthessék titkos tevékenységében. Bár Chanel később azt állította, hogy már a háború előtt ismerte a férfit, erre nincs bizonyíték.

Dincklage segítségével Chanel helyet kapott a Ritz Privatgast részlegében. Itt csak magas rangú, nácibarát személyek lakhattak. A német szerető segítségével Coco folytathatta fényűző életét, Serge Lifar vagy Cocteau társaságában múlatta idejét, Dincklageval a Maximban vacsorázott. Párizsban nem volt szén, akadozott az áramellátás és sokan éheztek. A németek 1941-re lerohanták Nyugat-Európát és Jugoszláviába indultak. Ebben az évben Dincklage Berlinbe utazott Louis Piscatory de Vaufreland báróval, aki V-mann, megbízható ügynök volt. Találkoztak főnökével, Goebbelsel és Hitlerrel. Dincklage az Abwehr főtisztjeként tért vissza Párizsba. Coco közben rossz híreket kapott a Palasse családtól. André kiszabadítását nem tudta még elintézni, befolyásos német barátaitól remélt segítséget. Dincklage bemutatta Chanelnek Vaufreland bárót. A férfi felajánlotta segítségét Cocónak, sőt, azt ígérte neki, hogy ha együttműködik velük, még parfümpiaci részesedését is visszaszerezheti. Chanelnek cserébe fel kellett használnia madridi és angol kapcsolatait, hogy információkat szerezzen az Abwehr számára. (Egy nyilvántartás szerint Chanel Westminster fedőnéven, F-7124-es ügynökként szerepelt az aktákban.)

Coco és Vaufreland néhány hónapig folytatták tevékenységüket Madridban, aztán visszatértek Párizsba. André Palasse hazatérhetett Franciaországba. A németek elfoglalták Jugoszláviát, Görögországot, Észak-Afrika egyes területeit és az orosz határ felé indultak. Adolf Eichmann a végső megoldás, a zsidók teljes megsemmisítésének sátáni tervén dolgozott. A francia lázadókat a németek kegyetlenül kivégezték. A japánok megtámadták Pearl Harbort, az Egyesült Államok belépett a háborúba. Az antiszemita Chanelt különösebben nem érdekelte az emberek sorsa. A zsidótörvényektől azt remélte, hogy az Amerikába menekült Wertheimer testvérektől végleg visszaszerezheti a Chanel No. 5 parfümöt. Erre azonban nem kerülhetett sor.

A Wertheimer testvérek zseniális üzletemberek voltak, már a háború előtt biztonságba helyezték vagyonukat. A két család először Brazíliába utazott, majd miután vízumot szereztek, New Yorkba költöztek és hozzáláttak, hogy újjáépítsék üzleti birodalmukat. Bourjois parfümük sikeres lett. Egy megbízható emberük álnéven Európába utazott és megszerezte a Chanel No. 5 receptjét és a csak Európában fellelhető alapanyagokat. A parfümöt hamarosan Amerikában is gyártani és terjeszteni kezdték.

Párizsban egyre rosszabb volt a hangulat. A gyűlölet nemcsak a nácik, hanem a kollaboráns franciák ellen is fellángolt. Chanelnek volt mitől félnie. Az ellenállók, a Charles de Gaulle vezette Szabad Francia Erők tudtak viselt dolgairól, antiszemitizmusáról. 1943-ban, egy ebéden ez a mondat hagyta el Coco száját:

"A franciák csak azt kapták, amit megérdemeltek”.

Chanel és Dincklage egy újabb madridi útra készülődött. Sir Samuel Hoare brit nagyköveten keresztül szerették volna elérni Bendort és Churchillt, egy angol-német különbéke reményében. Közben a Vörös Hadsereg menekülésre kényszerítette a megtört német csapatokat. Németország városaira bombák záporoztak. Churchill, Roosevelt és de Gaulle a tengelyhatalmak feltétel nélküli megadását követelte. Dincklage az Abwehrrel egyezkedett. Coco kapcsolataiért csupán annyit kért, hogy az asszony barátnőjét, Vera Bate Lombardit menekítsék ki Olaszországból. (Vera egy Alberto Lombardi nevű lovassági tiszthez ment feleségül, aki a fasiszta párt tagja volt.) Himmler és több SS tábornok is kereste a menekülési útvonalat. Hitler totális háborúja megbukott. Valószínűleg Chanel 1944 decemberében találkozhatott Walter Schellenberg SS-tábornokkal Berlinben. (Közben Verát brit titkos ügynöki tevékenységgel vádolták és börtönbe zárták. Schellenberg azonban elérte, hogy szabadon engedjék.)

A berlini látogatás után a pár Verával kiegészülve Madridba utazott. Ez volt a Modellhut küldetés. Vera azonban leleplezte őket a brit hatóságok előtt. Így nem tudták elérni céljukat. Azért Churchillhez írt levelében Chanel segítséget kér Vera számára, hogy visszatérhessen férjéhez Rómába. Vera pedig Bendor lányának, Ursulának közbenjárását kérte. 1945 áprilisában végül Vera, Churchill közbenjárásának köszönhetően visszatérhetett férjéhez. 1944 tavaszán Németország helyzete kilátástalanná vált. Német vezetők Hitler eltávolításán dolgoztak. Béketárgyalásokban és a háború mielőbbi befejezésében reménykedtek. Tervük azonban meghiúsult.

1944. június 6-án a szövetségesek partra szálltak Normandiában. Augusztus 26-án de Gaulle bevonult a felszabadított Párizsba. Chanel, Cocteau, Lifar jogosan aggódott. A megtorlás időszaka következett, kollaboránsok ezreit végezték ki. A „vízszintes kollaboránsnak” csúfolt nőket meztelenül vonszolták végig az utcán, hajukat leborotválták. Chanel közben felvette a kapcsolatot régi szeretőjével, Reverdyvel, aki az ellenállás tagja volt. Rávette, hogy keresse meg és fogja el Vaufreland-ot. Coco abban bízott, ha a férfi eltűnik a színről, az ő tevékenysége is titokban marad. Az asszony a rue Cambonra költözött. Chanelt két hét múlva letartóztatták és kihallgatták. Pár óra elteltével azonban visszatért lakására. Azt állította, Churchill szabadította ki. (Egyes történészek szerint Chanel kínos perceket okozhatott volna a Windsor családnak, ha mesélni kezd Windsor hercegéről, aki szimpatizált a nácikkal.)

1944-ben Chanel ideje nagy részét Lausanne-ban, Svájcban töltötte, Dincklage csatlakozott hozzá. 1946-ban kezdődött meg Chanel, azaz Westminster ügynök kihallgatása. De írásos anyag az asszonyról nem állt rendelkezésükre. A Vaufrelanddal kötött ismeretségét nem tagadhatta, hiszen a férfi is vallomást tett,  de azt mondta,  a vonaton találkoztak, útban Madrid felé. Csupán egy Dincklage nevű németet ismert Vaufrelandon kívül. Más németekkel nem állt kapcsolatban, nem az Abwehr finanszírozta első madridi útját és sosem jegyezte fel semmilyen német hatóság. Vaufrelandot hat évre ítélték. Az aktákból kiderült, hogy sok fontos részletről nem kérdezték Chanelt. A francia hírszerzés iratait nem fedték fel a nyilvánosság előtt, sok iratot még a megszállás ideje alatt Berlinbe szállítottak, később pedig a szovjetek vitték magukkal őket. A részletek már nem érdekeltek senkit sem. A háború nehéz éveiben furcsa dolgok történtek – a gazdag és befolyásos asszony ügye ennyivel elintéződött.

Chanel visszavonultan élt Lausanne mellett. Dincklagetól eltávolodott, sok barátja meghalt. Bár több életrajzi könyv készült róla, neki egyik mű sem felelt meg. Bár életéről mindig keringett néhány általa szőtt legenda, idős korára a gyermekkoráról és ifjúságáról kitalált történetek száma egyre gyarapodott. 1950-ben meghalt legjobb barátnője, a morfinista Misia, aztán Bendor, majd Étienne Balsan. Dincklage elhagyta Chanelt, a Baleár-szigetekre költözött. Chanel életjáradékot utalt neki.

Coco megöregedett. Hetvenéves volt, ujjait ízületi gyulladás gyötörte, vonásai megkeményedtek. Rendíthetetlenül szívta Camel cigarettáját. De dolgozni akart, tele volt ötletekkel és energiával. Úgy döntött, visszatér a divat világába. A rue Cambon-i műhely újra megnyitott. Munkához látott. Maga szabta ki a ruhákat, szabásminta nélkül, mint régen. 1954. február 5-én tartotta meg bemutatóját. De a francia és angol lapok lesújtó véleménnyel voltak róla. Szerintük a show megbukott. Különös módon az amerikai Vogue és a Harper’s Bazaar ünnepelték az új kollekciót.

„Hetvenegy éves korában nemcsak egy új stílust hozott, hanem valóságos vihart kavart. Elhatározta, hogy visszatér és újra elfoglalja a helyét – az első helyet.”

– írta a Life. Mivel a kollekció a vállalat minden vagyonát felemésztette, Chanel úgy döntött, eladja vállalatát Pierre Wertheimernek. (Kapcsolatuk se vele-se nélküle viszony volt. Pierre sosem haragudott igazán Chanelre, talán némi plátói szerelmet is érzett iránta.) Coco maradt a főnök, de Wertheimer minden költséget átvállalt. 1956-ban újabb kollekció látott napvilágot, melyet már a közönség is jobban fogadott. Életéről Coco címmel, Katherine Hepburn főszereplésével musical készült. 1957-ben Dallasban Neiman Marcus díjat kapott. 1962-ben, hetvenkilenc évesen ismerkedett meg Francois Mironnet-vel. A férfit inasnak vette fel, de hű társa és bizalmasa lett. 1970-ben Coco az Élysée-palotában vacsorázhatott, Claude Pompidounak, az elnök feleségének, nagy rajongójának meghívottjaként.

Coco 1971. január 10-én halt meg, a Ritz szálloda lakosztályában.

„Szóval ilyen az, ha meghal az ember.”

– Jeanne, a szobalány szerint ezek voltak utolsó szavai. Január 13-án a Madeleine- templomban búcsúztatták, majd Lausanne-ba vitték, ahol előre elkészíttette síremlékét. Az általa létrehozott COGA alapítvány és André Palasse lánya, Gabrielle Palasse Labrunie őrizte vagyonát, mely megközelítőleg 10 millió dollárra rúgott. Sokan szerettek volna részt maguknak Chanel hagyatékából.

Ha csak egyetlen meghatározó nevet lehetne mondani a divat világából, talán a legtöbben Chanel nevét mondanák. Bár megfizetni nem sokan tudták ruháit, stílusát lemásolták és mindenhol elérhetővé tették. Romy Schneider, Elizabeth Taylor, Vanessa Paradis, Kate Moss hordta ruháit, Marilyn Monroe egy csepp Chanel No. 5-öt viselt hálóing helyett éjszaka. Jacqueline Kennedy a texasi merénylet napján az ő kosztümjét viselte. Neve egybeforrt a haute couture-rel, magas minőséget, egyedi tervezést, exkluzív divatcikkeket ígérve. Élete végéig hű maradt hitvallásához:

„Kelj fel korán, dolgozz keményen. Nem fog megártani. A fejed dolgozik, a tested tevékeny.”

Juditty

Források:

Hal Vaughan: Egy ágyban az ellenséggel – Coco Chanel titkos háborúja, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013

Henry Gidel: Coco Chanel, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2013

Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat LIV évfolyam 9. szám, Oriana Fallaci: Coco Chanel: A nő, aki felszabadította a divatot (Zalán Magda fordítása)

http://hvg.hu/plazs/20130412_Coco_Chanel_nacikkal_csalta_Franciaorszag

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?