Sosem gondoltam volna, hogy a várt és tervezett gyerekünk, ott akkor, egy igen terhes időszak elején végre megfogan. És sosem gondoltam volna, hogy nagyon kevés szépet fogok találni a várandósságomban. Nem gondoltam volna, hogy ennyire rosszul leszek, ennyire rosszul viselem majd, ennyire el lehet fáradni, ennyire tud fájni valami, ami még sosem fájt, és még jobban az, amivel eddig is volt problémám.

Sosem gondoltam volna, hogy útközben meggondolom magam a szülés levezetéséről és kérni fogok fájdalomcsillapítást, nem gondoltam, hogy nem fogok kapni, és ott akkor nem gondoltam, hogy túl fogom ezt élni. Hogy tényleg túl lehet élni egy kvázi természetes szülést. Azt sem gondoltam volna, hogy nem az első kakilás lesz a legrosszabb utána. És azt se, hogy ezt valaha leírom.

Tudtam, csak nem sejtettem, hogy a gyermekágy nehéz. Hogy az első növekedési ugrásig tart az eszik-alszik, beetetős időszak. De nem gondoltam, hogy ennyire bénának és tehetetlennek és szerencsétlennek tudom magam érezni.

Sosem gondoltam volna, hogy a saját gyerekem sírása felidegesít. Sosem gondoltam volna, hogy nem fogom érteni a babám. Reméltem, hogy nekem is lesz olyan mesés kapcsolódásom vele az első pillanattól fogva. Bullshit. Idő volt és meló. És mindeközben sosem gondoltam, hogy van rajtam kívül más, akinek ilyen nehéz lehet.

Úgy éreztem, hogy mindenkinek a genetikájába kódolták a gyereknevelés nagykönyvét, csak nekem nem.

Sosem gondoltam volna, hogy az éjszakai etetés közben, amikor teljesen egyedül vagyok a gondolataimmal folyamatosan 3 dolog fog cikázni a fejemben: 1. szülők, akik gyermekeiket ajánlják fel “szolgáltatásokra” a darkweben; 2. a redditen szembejött történet, amiben a pelenkás gyermekről úgy derült ki, hogy molesztálják a “barátok”, akikre bízva volt hetente többször, hogy kiderült a popsiját nem kicsípte a pisis pelenka, hanem allergiás egy fajta síkosítóra; 3. a Szerb Film bizonyos az agyamba égett jelenetei (aki érti, érti).

Sosem gondoltam volna, hogy igazán sötét pillanatokat fogok megélni a hasfájósság alatt. Hogy így ki tud készíteni a nem alvás, bár sosem voltam jó alvó és általában el tudok funkcionálni, amíg kávé van elérhető közelségben. Hogy le kell tennem a babát a bölcsőbe és nekem ki kell mennem a szobából, hogy én is kiüvölthessem magam. És sosem gondoltam volna, hogy még mindig szégyent és bűntudatot érzek amiatt a nap miatt. És, hogy még ezt írva is elpityeredek.

Sosem gondoltam volna, hogy nem fog menni a szoptatás, hogy folyton begyullad a mellem, és végül, hogy az idegesség, a nem alvás és nem evés (elfelejtettem enni) elapasztja a tejem. És sosem gondoltam volna, hogy ez annyi rágódást és aggódást fog okozni. Pedig én mindig “fed is best” gondolkodtam.

Sosem gondoltam volna, hogy ismét változtatok az elhatározásaimon, és nem várunk két hetet az első családozással a húsvét miatt. Hogy nem fogok aludni, amikor alszik a baba és minél több időt arra szánni, hogy regenerálódjak. Nem tudtam megülni a seggemen. Szó szerint sem, képletesen sem. Meg menni is úgy mentem hetekig, mint egy csípőficamos.

De azt sem gondoltam volna, hogy ez nem fenntartható. Hogy a baba mellett nem tudom ellátni az általam elvárt szinten a háztartást. Hogy hiába a hurci kendő, tudom én vagyok a szerencsétlen nyilván… de ha rajtam van a baba, semmi nem áll kézre.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel, hogy szabadságra jövök. Heti 40 órát töltöttem egy irodában emberekkel és egyik napról a másikra ez nincs. Nincs rutin, nincs hajnali kávézás a főnökömmel, hogy megváltsam a világot még munkaidő előtt, nincsenek disznó viccek, csörték, pletykák és random mémeken vihogás a társaimmal.  Egyik napról a másikra ez megszűnt. És sose gondoltam volna, hogy ilyen magányosnak fogom érezni magam ettől.

Sosem gondoltam volna, hogy a baba két hetes korában vállalok extra projektet szabadúszó mivoltomban és ekkora pezsgéssel fog eltölteni. Azt sem gondoltam, hogy néhány héttel a szülés után be fogok tudni menni az egyetemre előadást tartani. És nem gondoltam volna, hogy ennyire cserbenhagyva érzem magam, mert csak az én témavezetőm nem jelent meg. Sosem gondoltam volna, hogy a hormonok játéka ennyire kikezdi minden jellemvonásom, hisz ezt máskülönben faarccal viseltem volna, bátor vagyok anélkül is, hogy a kezem fogná.

Sosem gondoltam volna, hogy hamarabb fog mamánál aludni a csemete, mint előre elterveztük. Sose gondoltam volna, hogy gyakrabban fogom még melegen meginni a kávém, mint előre számítottam rá és sosem gondoltam volna, hogy heti 1-nél többször is meg tudom mosni a hajam, ha szükségesnek érzem.

Volt pillanat, amikor nem gondoltam, hogy jobb vagy könnyebb lesz, mert csak jöttek a “kedves” bölcseletek, hogy majd elmúlik, majd jön valami hasfájás/holdállás/fogzás/növekedési ugrás. De jobb lett. Könnyebb lett. A sosem gondoltam volna, hogy ilyen béna leszek, hogy nem tudok kapcsolódni a babához megváltozott. Sosem gondoltam arra, hogy úgy fogom érezni, hogy nem tudom ellátni a babámat. Hogy rettegni fogok, hogy fájdalmat okozok neki fürdetés vagy öltöztetés közben. Sosem gondoltam volna, hogy amint megtanul mosolyogni, szinte abba sem hagyja. Hogy ha hozzászólok, vagy csak ránézek, máris teliszájjal vigyorogni fog nekem.

Sosem gondoltam volna azt sem, hogy a férjem első pillanattól ilyen jó apa lesz. Értsd: valóban jó apa és aktívan részt vesz. Nem csak akkor jó apa, ha fotókat kell mutogatni idegeneknek, aztán otthon arra vár türelmesen, hogy elég interaktív legyen a gyerek, netán legyen már önálló véleménye is politikai kérdésekben, hogy na akkor majd tud végre foglalkozni vele. Sosem gondoltam volna, hogy a reggeli etetés után már veszi is át tőlem, hogy az Ő mellkasán aludjon még egy kicsit a pici. Hogy mikor hazaér, átveszi a babát, megeteti, játszik vele, beszélget vele (hozzá), és én be tudom fejezni, amit elkezdtem.

Sosem gondoltam volna, hogy őt jobb szülőnek tartom majd, mint magamat. Mert én sosem gondoltam volna, hogy nem tudok majd beszélni a babához. Pedig ez annyira alap lenne. Annyi gondolat van a fejemben, de nem tudtam kimondani őket.

És sosem gondoltam volna, hogy elfelejtettem már az összes mondókát, versecskét és dalocskát, pedig ezekben mindig olyan jó voltam.

Sosem gondoltam volna, hogy akkor jobb híjján, csak hogy szót halljon a gyerek, fogom az aktuális politikai krimimet és azt kezdem neki olvasni. És sose gondoltam volna, hogy ez beválik.

Sose gondoltam volna, hogy ennyire illékony minden állapot a gyermekágyi időszakban, és utána is. Hogy úgy fogom érezni, hogy nem öleltem eleget. Hogy nem nyújtok neki elég ingert, vagy épp túl ingereli a környezete. Hogy ennyi mindenen lehet aggódni, a melyik cumisüvegtől, a melyik napkrémen át, a melyik játszószőnyegig. Hogy nem válik be a hinta, de beválik a fehérzaj. Viszont milyen jó ötlet volt, hogy nem rendeltem fehérzaj gépet, mert már nem vált be többet, viszont a hinta egyre jobban tetszik neki. Hogy képes vagyok a rossz játszó szőnyeget kiválasztani, mert ezen minden túl távol van neki. Pedig fekete-fehér-piros, hogy ezzel is fejlessze az idegrendszerét. Sosem gondoltam, hogy a férjem agyára megyek az idegrendszeri fejlődés témakörrel.

Sosem gondoltam volna, hogy szerencsés leszek és lesz segítségem. Hogy anyám, ha tud jön, vigyáz rá, vagy bármikor átmehetünk. Hogy Férj nem csak vacsorázni jár haza és megy tovább a kis hobbijaival foglalkozni, hanem élvezni fogja a babázást. Vagy,  hogy mehetünk koncertre, étterembe, stb.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni. Hogy fizikai fájdalmat érzek majd, mert nincs velem. Még akkor is, ha épp csak edzeni vagyok, a mama pedig a környéken sétál vele. És sosem gondoltam volna, hogy már a két héttel ezelőtti fotón is elsírom magam, hogy úristen mennyit nőtt.

Sosem gondoltam volna, hogy én is úgy fogom megítélni (bár még mantráznom kell néha magamban), hogy kiegyensúlyozott és boldog a kisbabám. A megfelelő görbe szerint nő, egyre inkább érti a dolgokat.

Sosem gondoltam volna, hogy ennek ellenére azon fogok aggódni, hogy mennyit eszik. Hogy az egyik orvos azt mondja, hogy már csak 4.5 óránként kéne ennie, a másik, hogy egész napra elosztva 650 grammot kéne ennie, különben túletetem… még nem adtam össze, hogy mennyit eszik egy nap, de igen ritkán marad ki 2 etetés… és igen, aggódom, mikor nem eszik, csak 60 grammot. Aggódom, hogy tömjem-e, vagy hagyjam és kínáljam később. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire lehet aggódni, mert azt mondja a védőnő, hogy szerinte kicsi a kutacsa.

Sosem gondoltam volna, hogy épp azok tudnak ilyenkor felelőtlenül gonoszak lenni veled, akitől sosem várnád. Hogy lebaszarintanak, mert alszik reggelente fél órát apa mellkasán a baba, hogy felveszed, ha sír, hiszen nyilvánvalóan a két hetes gyereknek már kadétképzőben a helye, nem anya szoknyáján, csak elkényezteted, aztán sose fogod tudni letenni. És sosem gondoltam volna, hogy ahogy cseperedik és nyílik az értelme egyébként Ő maga jelzi, hogy nem szeretne a karomban lenni, vagy legalábbis nem úgy, mert már nézelődne.

És sosem gondoltam volna, hogy pont apám fog megjegyzést tenni a súlyomra és hogy még nem sikerült lefogyni. Szülés előtt sem voltam egy rubintréka, de nyilván mit képzelek, hogy 3 hónappal a szülés után még nem pattintottam ki magam.

Sosem gondoltam volna, hogy anya anyának a farkasa. Hogy nem csak a játszótéren megy a cinikus hangnemű versengés. Hogy a monitor megbízható védelme mögül (egyébként bármilyen fórumon) gittegyletként tudják osztani az észt és nyilván minden kérdés hülyeség, minden tapasztalat, rossz élmény bűn. Hogy nyíltan ítélkeznek becenevek mögé bújva a nagy képből egy gombostűnyit látva. Hogy elvárják, hogy mások megfeleljenek egy online-személyiségnek és el kéne hinni erről az online-személyiségről, hogy Ő aztán tudja, hogy miben van a vitamin.

Sosem gondoltam volna, megírom ezt a posztot. Sosem gondoltam volna, hogy szaranya leszek. De… akkor legyek szaranya, nem érdekel.

Kispanda