Mindig gyerekekkel akartam foglalkozni, nem egész délelőttös munka képében, mint óvó néni, mert én úgy vagyok vele, hogy bőven elég, ha a saját gyerekem törli belém a taknyát-nyálát. Az esküvőnk után komolyan belefogtunk a gyerek-projektbe, a férjemet az alatt a pár hónap alatt az idegösszeomlás szélére sodortam, a tisztító teák, testmozgás és stresszmentes élet háromszögével.
A munka mellett nem tudom, ki hogy tudta megoldani, de én már attól stresszes lettem, hogy azon törtem a fejem, hogyan ne legyek stresszes. Imádom a munkámat, semmiért nem cserélném el, ám azt, hogy a férjemet lecserélem egy macskára, komolyan fontolóra vettem, ő pedig zokon... De hála az égnek az amerikai palacsinta mindenre megoldás.
Aztán megtörtént a csoda, megjelent a várva várt két csík. Elsőre nem hittem a szememnek, olyan határozott csíkokkal találtam szemben magam, amiről a kismillió cikk végigbogarászása során álmodni sem mertem. Ültem és csak néztem a tesztet... A férjem amikor meghallotta, felvirult az arca, aztán lefagyott, és totemoszlop arccal közölte, hogy majd akkor örül, ha az orvos is megerősíti. Itt ismét felhoztam a macska-témát...
Azóta túl vagyunk vérvételen, genetikai vizsgálaton és egy 90 százalékos kislány tippen így a 14 héten. Az agyam egy része rózsaszínbe borult, de még egész beszámíthatónak ítélem magam, nem jelentkezett még a fészekrakó, hormonsarok-építő kényszer és csak a nap 35 százalékát töltöm azzal, hogy beszélek róla vagy gondolok rá!
Remélhetőleg a továbbiakban is ennyire zökkenőmentesen élhetjük az életünket. Mindenkinek kívánok örömteli babavárást és csodás hétköznapokat!
NiKirálylány
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
