Itt a baba, hol a baba?
27 éves vagyok, három éve házas, Angliában élek, az ember azt gondolná az élet fenékig tejfel. Az is! Valakinek…
A „vigyázz, mert ha rád néz egy pasi terhes leszel” közegben nőttem fel, ami későbbiekben az ellenkezőjét hivatott igazolni. Házasságom előtt volt egy hétéves kapcsolatom telis-tele próbálkozással, ami feszt kudarcba fulladt, sőt, kialakult egy igen frusztráló probléma, ami a non-stop vérzést jelentette. (Persze nőgyógyászok hada hajtott el, hogy ugyan ne hazudozzak már.) Végül feladtam. Úgy tűnt, a külföldi levegő jót tett ennek a problémának, mert úgy, ahogy jött, meg is szűnt és normalizálódott a helyzet egy időre. Később a párommal különváltunk, ekkor jött a képbe a férjem.
Szerelem, esküvő, boldogság, oké, oké, baba? Lehetne hogy…? Persze, hadd szóljon! Első örömök, a menstruáció kimarad, a teszt negatív. Remek. Teszt number 2: először negatív, majd később pozitív. Hurráá! Siker! Irány a háziorvos. Gondoltam is, ez aztán a hollywoodi élet! Háziorvos gratulál, mi boldogan várjuk az első ultrahang időpontját, amikor jön a nem várt vérzés… Ügyelet, vérteszt, ultrahang… Sorry. ilyen „idősen” (7 hét) nem állítjuk meg. Oké. Sírás- rívás, sebaj, majd legközelebb.
Ekkor kezdődött ismét a konstans vérzés. Na, jó, majd a fejlett nyugat talál megoldást, gondoltam én naivan. Orvosról orvosra, vizsgálatról vizsgálatra. Eredmény: ez biza polip, műteni kell, de utána lehet baba. Ám legyen. Megvolt a műtét, polipot nem találtak, diagnózis: ha fennáll a vérzés továbbra is, akkor PCOS. Vadul hangzik. Persze miért is változott volna, jó volt úgy egy 2-3 hónapig, majd ismét. Háziorvos megint, mert ebben a csodás kis országban nem úgy megy ám, hogy elcsattogok a nőgyógyászhoz, ők legalább annyira megközelíthetetlenek, mint a királynő. Szóval a háziorvos írt egy receptet, szedd be ezt a gyógyszert és jó lesz, de azért beutallak egy specialistához. Beszedtem a gyógyszert, minden jó lett valóban, specialistához az időpont négy hónap múlva. (Ezek a nyugati népek meg mindig hisznek abban, hogy az idő gyógyít.) Specialista minden vizsgálat nélkül közli velem: Mit akarsz: gyereket vagy vérzést? Hát mondom, úgy kiegyeznék mind a kettővel. Olyan nincs. Jó, én kérek elnézést, akkor én most távozom. Otthagytam, hiszen az a pár bogyó megoldotta a ciklus gondot.
Telt múlt az idő, próbálkozás próbálkozás hátán, kimaradt menstruáció, remény, terhességi jelek, pozitív teszt, icipici boldogság majd ismét vetélés. Na, ebből még egyet átéltem, „csodás” érzés. Eldöntöttem: nem érdekel… Lesz, ami lesz. És akkor elérkeztünk a jelen időbe.
Novemberben kimaradt vérzés, teszt alig láthatóan pozitív, de nem fűztem hozzá sok reményt, de nem is mondtam senkinek. December, vérzés sehol, újabb teszt, negatív. Január, hello, vérzés, már vártalak. (Legalább magamon kívül senkinek nem okoztam pofára esést.) No, igen ám, de februárban ismét semmi. Tojok rá, majd megjön. Semmi. Március, semmi. Teszt: negatív. Szuper. Mondom, már csak elmegyek a háziorvoshoz, hogy mégis mi a túró van. Hozzám se nyúl, elküld vértesztre.
Lecsapolták a vérem, tűkön ülve várom az eredményt. Négy nap örökkévalóság. Én lehetettem aznap az első „betelefonáló”, csókolom, a vértesztről érdeklődnék. Válasz: normális! Aha, értem… és ez mit jelent? Hát, hogy normális. Jó. Köszönöm, majd teszem oda, ahova teszem. Csak frusztrált a dolog, vettem tesztet, megcsináltam, halvány pozitív, de alig látható. Hívjuk száradási csíknak, ezt most tanultam. Telik-múlik az idő, hangulatváltozás, gyötrő fáradékonyság, csípő-, derékfájdalom, ahh, csak kéne meg egy teszt.
Hajnalok hajnalán félhomályban rápisiltem, majd visszafeküdtem aludni, hadd érjen. A tesztből elsütöttem még négyet, hasonló vonalkákkal. Roppant boldog voltam, hiszen ez már azért valami. „kigugliztam”, hogy másoknak sokkal halványabb, és mégis babásak. Semmi kétség, én is. Drága barátom, a háziorvos, már alig vártam, hogy az orra alá dörgöljem, hogy itt van, terhes vagyok, a vértesztetek meg kuka. Fogadott is, mondta, hogy hmm, ez igen, akkor megtapizza, hogy nem méhen kívüli-e. Jó, mondom, tapizz. Tapi kész volt, tök jó, mert rendes terhesség. Gondoltam, hogy valami varázskeze lehet, hogy ilyeneket tud, de hát én földi halandó, honnan tudnám, mit kell érezni? Én és a férjem csendben örültünk, bár engem nem hagyott nyugodni, motoszkálni kezdett a gondolat, hogy azért csak látnom kéne.
De ez a „fejlett” nyugat, nőgyógyász csak akkor lát mint már említettem, ha a háziorvos engedi. Mondhatnám úgy is, Istenhez csak akkor nyersz betekintést, ha Szent Péter jóváhagyta. Hát én sodródtam az árral, hiszen ugye ez kell, hogy legyen a bevált szokás. A háziorvos mondta, hogy a következő lépés, hogy beregisztrálok a „Midwife-hoz” (otthon ez a védőnő), ahol majd megcsinálják az ultrahangot. Szupi. Hazaértem, beregisztráltam, öt percen belül csöng a telefonom, hogy akkor három nap múlva várnak. Jajjj, de nagyon vártam! Legalább végre ultrahangon is megbizonyosodhatok, hogy ez terhesség. (Valahogy nem hittem el.) Elérkezett a nap, bekocsikáztunk a férjemmel valami lepukkant bölcsődeszerű helyiségbe, ahol azért kétségeim támadtak. Vártunk a váróban, kijött egy nő, kezembe nyomott egy csuprot, pisiljek bele. Oké, készséggel. Pisi megvolt, tartottam a kis üveget, mire a kezembe nyom egy adag papírt, hogy töltsem ki, amíg várok. Hát jó.
Szerva itt, csere ott, a férjem megnyerte a pisis üveg tartását. Végre, végre behívtak. Körbenéztem, ultrahang sehol. Kicsit megemelkedett a vérnyomásom. Két szorgos asszonyka letámadott és kérdezgetett az előéletemről, erről-arról, terhességi tanácsokkal látott el, adott egy halom papírt a terhességről, miközben KÉZZEL!!!! – nagy hangsúly rajta – töltögette a közel 20 oldalas füzetkémet, és hogy legyen nekem is meg nekik is, ezt kétszer megtette. Számítógép nincs. „Még pereskedünk érte.” Remek. Közölte a hölgy, hogy kezdjek el gondolkozni azon, hol szülök meg miegyebek, lecsapolt tőlem öt üveg vért, mire feltettem a kérdést neki: „Elnézést, de honnan tudja, hogy terhes vagyok?” Megállt a toll a kezében az egyiknek, a másik éppen a pisimet tartotta, és fehérje szintet mért. (Öt fityinges terhességi tesztre nem futja.) Mereven néztek rám, és közölték, hogy hát azért tudják, mert én mondtam. Ahhhaaaa, szóval akkor akár a kijáratnál át is vehetem az orvosi diplomámat?! Két és fél órát ültünk ott papírokat töltögetve, és a terhességre felkészítve úgy, hogy nem is voltam benne biztos, hogy terhes vagyok, de hát ők igen.
Mondanom sem kell, őrjöngtem, amikor kijöttem, hiszen itt vagyok papíron 12 hetes terhes és 4 + csíkon kívül semmit sem láttam. A férjem lenyugtatott, itt ez a rendszer, ne izgulj, tudják, mit csinálnak, majd adnak időpontot ultrahangra. Na, attól a ponttól ő is ellenfelemmé vált, és magánakcióba kezdtem. Gugli, magán ultrahang, időpontkérés mindenki tudtán kívül. Közben a kórház már küldött két ultrahangra időpontot, az egyik Down-szűrés (meg nem is tudják, hogy terhes vagyok-e valójában), a másik meg majd a 20 hetes ultrahang májusban. Na, jó, gyerekek, még jó, hogy kértem én privát időpontot. Ma volt a napja. Elterveztem, hogy meglesz az ultrahang, hogy mondom el a családnak, tök jó lesz. Elmentem, megultrahangoz a nő, semmi… Jobbra, balra keresi… Semmi… Nyoma sincs terhességnek. Jajj, de tudtam! Csinált utána hüvelyi ultrahangot is. Semmi. Policisztás petefészek az van, de baba, aaaaz nincs. Miért is lenne?! A méhnyálkahártya sincs megvastagodva, szólva menstruáció sem várható mostanában. Hogy mi várható? Semmi. Újabb széttárt karok, fejvakargatás, kísérletezés, de megoldás nem. Vagy a gúnyos kérdés, hogy hogy akarsz te PCOS-es terhes lenni, na, haladjál és fogadj örökbe egy aranyhalat…
Azért írtam le a sztorimat kicsit ércesen, és szeretném megosztani mindenkivel, mert rengeteg blogot olvasok arról, hogy ki mennyire akar gyereket, és hogy mi mindent fedeznek fel a testükön, amit jelnek vesznek. A terhességi teszt is az a kategória, ami semmit sem bizonyít a jelek szerint. Az én véleményem az, hogy az az ember, aki nem olyan, mint az „átlag”, hogy rápislognak, terhes lesz, és már a beágyazódás után két perccel ujjam vastag pozitívat tesztel, azaz olyan, mint mi, ne vegyen semmit készpénznek, csak az intuícióit. Ez nem reményvesztettség, és nem negatív gondolkodás, hanem egészen egyszerűen saját magad megkímélése a pofára eséstől.
Én magam is olyan sokat törődtem vele, figyeltem a jeleket, most meg itt ülök, és azon gondolkozom, hogy te jó ég, egy héten át a férjem és én az aznapi vacsorát simogattuk a hasamban…
De fel a fejjel, egyszer mi is kiválasztottak leszünk.
Zsanett
