Ez a szombat is ugyanúgy indult, mint minden másik. Kisbabámmal együtt időben ébredtünk a hajnali órák után pontban fél 8-kor. Miután elkészültünk, összeszedtünk minden szükséges dolgot, elindultunk együtt a nagyszülőkhöz, hogy ott töltsük együtt a napot. Már dél volt, viszont a kisbabám még mindig nem aludt, így elkezdtek vele sétálni a nappaliban a férjem és az apukája.
Kisvártatva a férjem kiabálására lettem figyelmes, hogy menjek azonnal, valami baj van, nézzem meg kap-e levegőt a kisfiunk. Az ölembe kaptam láttam, hogy a bal szeme megvan duzzadva, piros, s körülötte a homlokán is egy sávban piros foltok jelentek meg. Levegőt ugyan vett a mi kis drágánk, félálomban volt, hiszen épp el akart volna aludni a ringató vállakon azonban valamire úgy tűnt allergiás reakciót váltott ki kis szervezete. Mondtam a férjemnek, hogy ne habozzunk, 15 hetes, azonnal mentőt kell hívni, hiszen nem tudtuk mire allergiás mennyire súlyos a helyzet. Anyaként borzalmas volt ott állni az ablakban karomban Életünk Szerelmével és hallani, hogy jön érte a szirénázó mentő, senkinek nem kívánom azt az érzést!
Megérkeztek a mentők, majd rávágták, hogy a gyerek ki van száradva... ki van száradva? Az meg hogy lehet, anyatejes a kisbabám, mindig is volt elegendő, igény szerint van táplálva, mindent rendben talált korábban nála gyermekorvosunk is illetve a védőnő is. Evett, nyáladzik folyamatosan a foga miatt, folyamatosan voltak pisis pelenkái is, vidáman gagyarászott, játszott semmi nem mutatott arra, hogy ki lenne száradva. A kutacsa minimálisan azonban be volt süllyedve. Mondtam nekik, hogy fáradt, épp evés előtt van, azért lehet egy kicsit már dehidratált. Nem érdekelte őket. Mondtam, hogy minket a szeme aggaszt, hogy duzzadt, mintha meg se hallották volna. Jött még egy mentő, aki be tudott minket szállítani a kórházba. Ekkor kezdődött a nagy kalamajka...
Még mindig senki nem foglalkozott az eredeti, feltehetően laikusként vélt allergia tüneteivel. Mindenki arra összpontosított, amit a mentős mondott... a gyerek ki van száradva. A vizsgálóba érve a doktornő meg is jegyezte, hogy hát akárhogy is de egy kiszáradt gyerek nem így néz ki...
Elkezdődtek a vizsgálatok. Vérvétel... megszúrták először a Kisbabám kezét, kotorásztak benne a tűvel, mondanom sem kell, a Kis drágám üvöltött, vigasztalhatatlanul sírt, potyogtak a könnyei és csak nézett rám. Nem találtak vénát, mondták, hogy nem baj majd a lábában... Kértem, hogy engedjék meg, hogy felemeljem egy kicsit, nyugodjon meg, a szívem majd megszakadt így látni a gyermekemet. Azonban nem engedték, mondván, hogy megint szúrni fogják úgyis üvölteni fog. A kis lábával ugyanezt eljátszották, eredmény nélkül. Ezt követően áttessékeltek minket egy másik vizsgálóba, ahol közölték, hogy nem is értik miért kínozták a Kisbabámat, ilyen piciknél a fejüket szokták szúrni... mondanom sem kell, azt hittem elájulok, fognom kellett, hogy ne mocorogjon míg megkapta a fejébe a branült, borzalmas volt, üvöltött természetesen, ahogy sírt, úgy folyt a kis vére a fejéből. Készen voltak. Végre magamhoz ölelhettem a kisfiamat. Próbáltam megnyugtatni Őt, annak ellenére, hogy én magam sem voltam nyugodt egy pillanatra sem.
Közölték, hogy maradni kell megfigyelésre, felvesznek osztályra minket, a belgyógyászatra. A gyerek szeme még mindig duzzadt volt, de ez senkit nem érdekelt. Míg elintéztem a papírokat az egyik nővérrel, a másik nővér a férjem kíséretévél bekötötte a Kisbabánk fejébe az infúziót. Az a kép ugyanúgy a fejembe égett, mint mikor megszületett és megláttam az édesapja karjaiban, azonban ez nem volt ilyen örömteli. A kicsi felnőtteket megszégyenítő módon feküdt nyugodtan szájában a cumival, fogta az apukája kezét és gagyarászott neki, mintha még Ő akarna nyugtatni minket, hogy ne féljünk, nincs semmi baj. Borzasztó érzés volt, a férjem és én csak zokogtunk. Átvettem a kisbabánk kezét a Férjem ugyanis nem maradhatott. Egy pillanatra sem engedtem el a kis kezét, ott sírtam felette.
Lement nagy nehezen az infúzió. Mondták, hogy mérnem kell a gyereket folyamatosan evés előtt és után, hogy megnézzék mennyit eszik. Jeleztem az éjszakás nővérnek, hogy még mindig duzzadt a kisfiam szeme, a válasz az volt, hogy az infúziótól ödémás neki, hiszen a fejébe kapja. Hiába mondtam el neki is, hogy eleve duzzadt volt ezért hívtuk a mentőt is. Nem foglak vele, olyan volt mintha nem is magyarul beszéltem volna. Senki nem hallotta meg, senki nem értette, amit mondok. Eljött az alvásidő. A légzésfigyelő kb 2 percenként bejelzett, közölték, hogy hát igen, nagyjából húsz éves az eszköz, hiába van elemcsere, nem működik jól.
Minek is, nem igaz?! A rácsos ágy mellett volt egy ezeréves kihúzható fotel. A mi szobánkban kettő ilyen csodálatos darab volt és 3 rácsos ágy, tehát ha még egy szülő jönne, ő csak a széken tudna aludni a gyermeke mellett.
Bejöttek a szobába, rám szóltak, hogy miért nem szóltam, hogy a Kisbabám hányt??? Mondtam, hogy azért, mert nem hányt! De akkor a zöld linóleumon mi az a fehér folt? Mondtam nekik, hogy szerintem ott valami vegyszer felmarta a színét, de különösen nem érdekel most ez, hiszen nem ez a legfontosabb!
Kérdeztem, hogy mire lehet számítani a továbbiakban? Közölték, hogy maradni kell másnap is mindenképp, vizsgálatok lesznek viszont szóljak haza, hogy ha jön a férjem látogatni, akkor hozzon nekem ételt is, mert a szülők nem kapnak semmit. Valamint ágynemű sincs.
Ezt fokozták még azzal, hogy hát igen, a fürdés. Ha van jogosítványom, és helyi vagyok, látogatási időben nyugodtan menjek haza fürdeni... mondtam, hogy erre esély nincs! A gyerekemet nem hagyom ott egy pillanatra sem, illetve arra az egy órára tudok a férjemmel is találkozni, nekem arra nagyobb szükségem van. Majd megoldom nedves törlővel a mosakodást, nem ez a lényeg most! ( itt szeretném megjegyezni, hogy borzalmas volt, napokat ilyen körülmények között eltölteni)
A kisfiam nyugtalan volt érthető módon, így magam mellé tettem az amúgy sem széles fotelágyon. A takarójával és a pléddel, amit nekem hozott be a Férjem csináltam egy barikádot, hogy véletlenül se essen le, hozzám bújt és elaludt végre. Én pedig őriztem az álmát, hogy nehogy átforduljon a másik oldalra, ahol a tű van a fejében, ki ne kapja azt.
Mire elszenderedett, jött a nővér, hogy ébresszem fel, hiszen eltelt 3 óra, ennie kell, mert ez van előírva. Hiába mondtam, hogy neki már van egy napirendje, nem szokott éjfélkor felkelni enni, ez sem érdekelt senkit. Felébresztettem, mértem, etettem, mértem, jelentettem. Majd visszaaltattam szegénykémet, közben kezdett hűvös lenni, fázni kezdtem én is, így amit behozott nekem a Férjem köntöst, azzal takaróztam be. Talán az egész éjszaka alatt aludtam két órát, ha csukva volt a szemem, akkor is folyamatosan éberen aludtam valami valahol valakinek csipogott valamije, én ugrottam. Szerencsére a kisfiam nagyon ügyes volt. Aludt, teljesen ki volt merülve. Kapaszkodott a pólómban és aludt.
Eljött a reggel 5 óra, egy takarítónő rontott be az ajtón fennhangon beszélve telefonon, hogy itt valaki valamit csinált, ami elrontotta a színét a linóleumnak... nem hittem el, hogy ez ilyen horderejű dolog. Reggel megint vérvétel, ezúttal a kis ujjából (azt még eddig nem bántották) Harmadik nekifutásra sikerült levenni rendesen, addig az én Kisbabám csak sírt és sírt keservesen, nekem pedig szorult össze a szívem minden egyes könnycseppnél. Ezt követően dél körül jött a vizit. Kérdeztem, hogy mi várható mert senki semmit nem mond, ellenben a gyerek szeme még mindig duzzadt, mutattam fényképet is a doktornak, hogy nézze meg, alapesetben nem így áll a szeme a kisbabámnak. Mondta is, hogy látja, ez bizony nem az infúzió miatt van. Heuréka!
Gondoltam még jó, mivel ezzel a panasszal jöttünk. Mondta a doki, hogy akkor viszont átír mindent, és próbálja megoldani, hogy mehessünk haza, ha nem is vasárnap, de hétfőn mindenképp. Nem is érti, allergiás reakció miatt miért van nekünk beírva CT, MR vizsgálat és ideggyógyászati vizsgálatok. Ez nekem is új volt. Telt az idő, este lett megint kezdődött a tortúra azon a szörnyű ágynak titulált valamin. Nem baj, ezt az estét már féllábon is kibírom, csak a Kisbabám legyen jól!
Éljen május elseje! Megint hajnal 5 óra, nővérek kiabálására riadt meg mindenki. Nem is lehet másképp beteghez szólni, mint ordítva hajnalban. A kisfiam is összerezzent a hangra, nagyon mérges voltam. Jött végre a nővér, a kis „kedves”. Kérdeztem, hogy akkor milyen vizsgálatok lesznek ma? És farzsebből kaptam a választ, hogy ünnep van, semmilyen.
Ekkor már nagyon feszült voltam. Harmadik napja vagyunk bent senki nem mond semmit, senki nem csinál semmit. Vasárnap azért nem mert vasárnap van, hétfőn mert ünnep... megint jött a vizit, kérdeztem doktornőt lesz-e valami vizsgálat, vagy akkor ahogy tegnap mondták mehetünk haza, hiszen minden értéke tökéletes volt a Kisbabámnak. A doktornő közölte, hogy sehova, hiszen keddre ki van írva neki egy koponya ultrahang az ájulás miatt... Kérdeztem, hogy mégis milyen ájulás miatt??? Allergiagyanú miatt jöttünk, kezelték kiszáradásra majd közlik, hogy ájulás miatt még maradni kell... mi vaaaaaan???
Elmondtam neki is a sztorit, mondta, hogy akkor egyeztet még és meglátjuk. Megkértem, hogy ha nincs szükség már a branülre legyenek kedvesek kiszedni, hiszen 3 napja a fejében van, többet nem is lehetne benne. Mondta, hogy rendben van, ha felébredt a kisfiam, szóljak a nővéreknek és kiveszik. Így is tettem, a nővérpultban 5-6 nővér ült feltett lábakkal, telefonoztak, és még nekik állt feljebb, hogy meg mertem kérdezni, hogy akkor kivennék-e a tűt. Nagy nehezen megmozdult az egyik. Vigyem utána a kezelőbe a gyereket.
Egy fűszálban több kedvesség van, mint abban a nőben volt. A Kisbabám hajáról úgy elkezdte feltépni a ragasztót, hogy a ragasztóval együtt jött a tű is...ömlött a vér, majd kezembe nyomta a gyereket, hogy nyugtassam meg, szorítsam rajta a gézlapot, mert ha sír, ömleni fog továbbra is a vér. Cirkuszi mutatványnak is beillett volna a dolog ahogy próbáltam nyugtatni és a fején tartani a gézlapot. Pár pillanat múlva a baba egész feje, ahol a ragasztó volt be volt durranva, piros volt. Kimentem, megint meg merészeltem zavarni a csendéletüket, hogy normális-e, hogy ennyire piros a bőre, hiszen alapvetően is allergia gyanú miatt jöttünk, lehet, valami másra is allergiás. Rá se néztek és közölték, hogy menjek vissza a szobába, nincs semmi gond. Majd elmúlik. Igen, minden elmúlik, csak nem mindegy, hogy hogyan és mikor.
Egyébként a hétfői nővérbrigád kitett magáért, azontúl, hogy nem nagyon erőltették magukat munka terén, sikerült még belerúgni egy-két aggódó anyukába.
Kiabálva telefonáltak aggódó apukákkal, hogy ha nem hoznak be ételt, a feleségük éhen fog halni, mert itt nem kapnak semmit! Mi az, hogy ünnep van és nem tud bejönni busszal? Ez nem kifogás! Nekik valahogy mégis felmentést jelentett a munka alól, hogy ünnep van... most akkor hogy is van ez? Ünnep vagy nem ünnep?!) Közben megint jött egy brigád a szobánkba nézegetni a felmart foltot, hogy ezt bizony valaki felmarta... jött a nővér is végre. Kérdezte, hogy van a Kisbabám, lázas- e még? Mondtam, hogy nem is volt. Akkor hány még? Mondom nem is hányt, de találóskérdésezünk még??? Neki is elmondtam, ezredszer is, hogy allergia gyanú miatt jöttünk, amivel senki a világon nem foglalkozik. Nem volt allergia teszt, vagy bőrgyógyászati vizsgálat, semmi. Ellenben kezelték kiszáradásra, hurrá!
Megint eljött egy éjszaka. A császármetszésem helye borzalmasan fájt már a féloldalas kényelmes fotelágytól. Ismét hajnal 5, megint takarító brigád rontott be, természetesen a folt miatt, majd ráförmedtek a szobatársamra, hogy mit képzel magáról amiért a kirakott lepedővel be merte takarni magát, hiszen az nem arra való, hanem hogy védjék a nagyszerű fotelágy minőségét. Nem hittem a fülemnek. Mit képzelnek ezek? Esküszöm többet nézték azt a foltot, mint az én kisbabámat...
Végre, megint vizit, kértem a doktornőt, ha nem csinálnak semmit engedjenek haza minket, és elvisszük magánúton a gyereket allergia tesztre, mert itt csak jönnek a beteg gyerekek, nem akarom, hogy baja legyen az enyémnek is. Jó, majd megbeszélik... megint idegőrlő várakozás. Délután 2-kor már meg mertem kérdezni, hogy mi lesz a menetrend... közölték, hogy mehetünk haza, de majd csak 4 körül, mert akkor lesz készen a zárójelentés. Nekem se kellett több pakoltam is gyorsan, riasztottam a Férjem, hogy azonnal induljon értünk! Készen voltak a papírok. Azt hittem rosszul látok. A panasz a papíron, amivel érkeztünk: „vízszintes helyzetben előrebukott a gyerek feje, arca piros.” Nem gondoltam, hogy még mindig meg tudnak lepni. Szó nem volt erről... nem ezért hívtuk a mentőt, s emiatt a hülyeség miatt, ha nem szólok felesleges sugaraknak rakják ki a Kisbabámat. Összességében felvettek minket ájulás miatt, kezelték kiszáradásra, majd leírták, hogy a kiszáradás nem igazolódott (hiszen nem is volt) és az eredeti panasz pedig magától elmúlt a 4 bent töltött nap alatt.
Kérdezem én: mi kell ahhoz, hogy egy 15 hetes kisbabát ilyen szinten félre, illetve ne kezeljenek? Miért nem lehet odafigyelni? Miért nem lehet tájékoztatni? Miért és meddig megy ez így még?
Nem, nem lehet mindent a körülményekre fogni! Nem lehet mindent arra fogni, hogy nincs ember, mert van, csak nem mindegy a „minőségük”. Talán feltűnne nekik is, hogy ha nem a telefont nyomkodják mennyivel több dolgot meg tudnának csinálni. És nem, nem a főnökükkel csesznek ki, hanem a betegekkel! Nekünk most szerencsénk volt! De sokkal rosszabbul is elsülhetett volna ez a dolog, amibe bele se merek egy pillanatra sem gondolni! Még úgyis azt mondom, hogy szerencsénk volt, hogy teljesen felborult a Kisbabám napirendje, lelkivilága. 15 hetes, nem tudom letenni anélkül, hogy ne sírjon, akinek korábban semmi ilyen dolga nem volt. Nem alszik el, csak a karomban, kapaszkodik a felsőmben végig. Felsír az éjszaka közepén többször, aki eddig sosem csinált ilyet. Szóval köszönjük, a bajt nem kezelték, viszont lett mellé más probléma is...
De szerencsénk van, hiszen ÉL! Ez a tény viszont nem az orvosokon múlt, mert figyelmen kívül, kezeletlenül hagyták az alapvető problémát. Senkinek nem kívánom ezeket a napokat, órákat, perceket, pillanatokat. Ha egy kívánságom azonban mégis lehetne, az annyi lenne, hogy mindenki azt és annyit kapjon vissza amennyit adott, se többet, se kevesebbet! Különösen fontos lenne, hogy ezeken az osztályokon, a szülészeten, valamint a gyerekosztályokon olyan embereket alkalmazzanak, akik kedvesek, megértőek, segítőkészek.
Idő kell, sok idő kell, hogy feldolgozzam, feldolgozzuk mind a ketten a minket ért dolgokat. Azt, hogy gyakorlatilag folyamatosan magam ostoroztam, hogy nem vettem észre, hogy a kisbabám kiszáradt (nem is vehettem, mert nem volt kiszáradva). Magam ostorozom, hogy nem tudtam megvédeni ettől az egésztől őt! Magam ostorozom, hogy nem voltam erélyesebb, nem csaptam az asztalra, nem mentem jobban szembe az orvosokkal, nővérekkel! Magam ostorozom, hogy nem mertem ezt tenni, mert attól féltem, hogy ha kinyitom a számat még jobban, a gyerekem issza meg a levét! Magam ostorozom, hogy hittem az egészségügyben, hittem a szakemberekben, hogy tudnak segíteni. A kisbabám panaszait kezeletlenül hagyták. Köszönöm a Jóistennek, hogy nem történt rosszabb!
Angi
