Van nekem egy nagylányom, még éppen 13 éves. Természetesen csodaszép és nagyon okos. Zenél, imádja a színházat. Meg néha nagyszájú, de ezt elnézzük neki. Jó tanuló volt mindig is. Ám tavaly, hatodik év vége felé már érezni lehetett valami változást nála. Majd hetedik félévkor becsusszant két hármas is, és sok négyes osztályzat. Ekkor már kézbe vettem az ügyet, és végre nála is megtört a jég. (Természetesen nem biziosztáskor tűnt fel, hogy gond van, és azt is tudtam, hogy valami áll az ügy hátterében, de hiába faggattam a gyereket, néma csönd volt a válasz.)
Kiderült: piszkálják. Nemcsak őt, hanem a barátnőjét is. Aki szintén egy jó tanuló kislány. Természetesen betelefonáltunk, bementünk, beszélgettünk, újra bementünk... Hatástalan volt mindez. Mikor felhívtam a piszkálódó lány anyukáját, kinevetett, azt mondta, túlreagálom. Szerinte kamaszos dolog ez csupán, semmi több.
Apró csíny, hogy prostituáltnak hívja a lányokat.
Hogy eldugja a tanszereiket, hogy ők egyest kapjanak.
Hogy úgy megdobja őket üveggel, hogy felhasad a bőrük.
Vagy - ami minket nem érint, de igen sokat elárul az illetőről - megvagdossa magát, mert elhagyta a „szerelme”.
Hasonlók. Anyukát ez nem érdekli, diákcsíny. Igaz, hét éve nem láttam szülőin, na, de van ez így... (Előtte is tojt az egyszemre, egyedül járt már az óvodába is a kislány.)
No, sok beszélgetés után eljutottunk odáig, hogy vagy ő megy, vagy a lányom és a barátnője. Ekkor megígérte az osztályfőnök, hogy nevelési tanácsadóba küldi a gyermeket, és pszichológusra kötelezi. Asszony ezt is lepattintotta, mert az ő lánya nem bolond.
Lehet, de hogy két lány miatta jár haza nap mint nap sírva, az tény.
Sajnos csak nem változott semmi, én pedig nem akartam nézni, ahogy a lányom tönkrevágja magát idegileg és a jegyei is konyulnak lefele. Leültünk, és megbeszéltük, hogy ha tervei vannak, ha jó jegyeket akar, ha jó suliba akar kerülni, akkor tanulni kell, nincs mese. És kőkemény fél év következett, különórák, késő estébe nyúló tanulások, nulladik órák ismétléssel, stb. És beszéd, sok-sok beszéd. Nem rózsaszín felhők, nem szivárványos mindennapok, hanem sok sírás és durca. De végül győzött a józan ész: nem figyelni a piszkálódó ostobára, lerázni magáról a bántást. Lehetetlen dolognak tűnik ezt egy kamasznak elmagyarázni, de bíztam a józan eszében.
És sikerült. A sok munkának meglett az eredménye, 4,8 lett az átlaga, csak a „számos” tárgyakból kapott 4-est. És tojik a károgóra.
A lánynak borzalmas lett a bizonyítványa. Az anyjával továbbra sem jutottunk közös nevezőre, de már nem is érdekel. Az én lányom már keresztülnéz rajta, az ő élete meg már nem érdekel.
Pedig tudom, hogy lop a boltból. Tudom, hogy dohányzik. Hogy vagdossa magát.
Legutóbb karöltve jöttünk haza a lányommal és barátnőjével éjjel 11-kor. Láttuk a lányt két fiú társaságában. Alig állt a lábán, úgy támogatták a fiúk. Ez lett belőle 13 éves korára.
Ja, hogy mi mit kerestünk éjjel az utcán? A válasz egyszerű: a tanév utolsó napján azt kérte a lányom - jutalmul, hogy túlélte - , nézzük meg a színházi évad számára legkedvesebb előadását még egyszer. Ez ő, ezek ők a barátnőjével, és én végtelenül büszke vagyok rájuk.
xy
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
