A múlt heti szülinapi hepajok után hétfőn is tettrekészen ébredtem. A lomtalanítás (de legalább a rendszerezés) befejezése még mindig várt rám, így amikor a Kicsi felébredt a délelőtti alvásából, az apja rögtön megindult vele, hogy délután a lakáson kívül múlassák az időt, amíg én tevékenykedem.

Pár óra alatt szépen a végére is értem mindennek, amit elterveztem; arra számítottam, hogy hamarosan hazaérnek és majd én megyek a Nagyért az oviba, de időközben a férjem felhívott és bejelentette, hogy azt találta ki, hogy ha már úgyis olyan jól érzik magukat a négy falon kívül, akkor elmennek az elsőszülöttért is, onnan pedig indulnak tovább a játszóházba.

Így aztán egészen a fektetésig magamra maradtam.

Ilyenkor kicsit mindig úgy érzem, hogy mellőzve vagyok, mint a besorolásjelző táblák, a kutya nem néz rám (na jó, ő azért igen), de nem mondom, hogy panaszkodtam a váratlanul felszabadult délután és este miatt. Beültem egy nagy kád vízbe és mint aki jól végezte dolgát, ott áztattam magam egy darabig.

A habok között jutott eszembe, hogy aznap délelőtt a Kicsi még nem próbálkozott be a szokásos tüntetéssel az anyatejért (a múlt héten említett műsor egyébként is inkább az esti órákban volt gyakori) és mivel nem is fogunk találkozni addig, amíg nem megy aludni, ez lesz az első olyan nap, amikor napközben nem fogok szoptatni.

Ha már – ugyan véletlenül, de – ilyen szuperül jött ki a lépés, akkor elhatároztam magam, hogy ezek után nem akarok kettőt visszalépni, innentől kezdve tartani fogjuk magunkat ahhoz, hogy a reggeli ébredéstől az esti fektetésig nincs cici.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindkét lányom eléggé „szabadtéri gyerek”, akkor érzik magukat a legjobban, ha odakinn vagyunk, a Kicsi is nagyon látványosan tud unatkozni és nyűgösködni itthon, de ha kimegyünk sétálni, rögtön minden gondja elillan és órákig képes a fűben kószálni mindenféle méltatlankodás nélkül.

Hogy tartani tudjam magam a terveimhez, azt találtam ki, hogy kedden cserélünk a férjemmel, a baba és én megyünk majd a Nagyért egy hosszú játszóterezés előtt és ugyanúgy, mint hétfőn, csak a fürdetésre jövünk haza.

Hiba nélkül működött az elképzelés, az önfeledt játékban teljesen elfeledkezett a tejről, így már a második napot tudhattuk magunk mögött, úgy, hogy napközben nem szopott.

Banális dolognak tűnik, de én mégis úgy érzem, hogy tettünk egy lépést a bölcsi irányába – bár ez nyilván csak egy egészen pici szelete a beszoktatásnak.

A legnagyobb félelmem, a szeparációs szorongás továbbra is változatlanul van jelen az életünkben, nem tudnám azt mondani, hogy látok észrevehető mértékű javulást, de az letagadhatatlan tény, hogy a gyerek elképesztő ütemben fejlődik.

Pár hete már elkezdett integetni, amikor mondtuk neki, hogy „pápá”, de azóta a mozdulatot összekötötte az összes(!) üdvözlésre vagy elköszönésre használt kifejezéssel. Elég ha meghallja, hogy „bok, szia, dobar dan, jó napot, doviđenja, viszlát”, azonnal emeli a kis hurkás kezét, de ugyanígy reagál arra is, ha megkérem, hogy köszönjön valakinek vagy jó reggelt/jó éjszakát kívánunk neki.

Nem csak egyre több mindent ért, de ő maga is folyamatosan próbál beszélni hozzánk, konzekvensen ugyanazt a hangsort használva a szavakhoz és néhol már egészen érthetően kivehető, hogy milyen nyelven próbálkozik. Ha beszédes kedvében van, akkor már ügyesen válaszol az eldöntendő kérdésekre azzal, hogy „da” vagy „ne”, de ezeken túl is egyre több „szót” használ.

Engem úgy szólít, hogy „anna”; ha szeretné, hogy menjünk vele valahová, akkor azt mondja, hogy „dere” – ezek egyértelműen a magyarból eredeztethetőek, de a legmeglepőbb mégis az, hogy újabban megköszön(!) dolgokat.

Valószínűleg játék közben vagy a család többi tagjainak az interakciójaiból eltanulta, hogy ha valaki odanyújt neki egy tárgyat, azzal, hogy „izvoliš!“ („tessék!”), akkor arra azt kell válaszolni, hogy „hvala!” („köszönöm!”) és bőszen mondogatja is minden alkalommal, hogy „hala”.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy hamarabb fog beszélni, mint a nővére, de nem akarom elbízni sem magam, bőven van még ideje. A Nagy már elmúlt 20 hónapos, amikor az első valódi szavát kimondta, de rá három hónapra már összetett mondatokban beszélt két nyelven és több tucatnyi mondókát, verset tudott elmondani egymás után.

Azóta persze be nem áll a szája, így lehet, hogy jobban is járnánk, ha a Kicsi nem kezdene túl hamar beszélni, mert a férjemmel már így sem igazán jutunk szóhoz.

A beszéd mellett sajnos abba az irányba is remekül fejlődik, hogy egyre ügyesebben bújik ki az öt pontos biztonsági övből az autósülésben vagy a babakocsiban, így kénytelen voltam utánajárni, hogy milyen megoldás létezik erre a problémára, azon kívül, hogy visszateszem magam mellé az anyósülésre. Így találtam rá a kétoldalú biztonsági kapocsra, amivel a mellkasán össze lehet kötni az öveket, rögtön kettőt is vettem belőle és eddig úgy tűnik, hogy tökéletesen beválnak. Most már nem tud folyamatosan szökdösni, csak a hangos méltatlankodást hallom a hátsó ülésről, amikor rájön, hogy nem fog sikerülni kibújnia.

A szerdai napunk egészen nyugodtan telt, az egyetlen teendő a listámon a sütemény elkészítése volt a másnapi ovis évzáróra.

Most azt találták ki, hogy a fiúk szülei vigyenek valami sósat, a lányok szülei pedig valami desszertet, amivel meg lehet majd vendégelni a gyerekeket és a közönséget. Bolti sütit nem akartam vinni, de az anyák napi banzájhoz képest eléggé megúszósra vettem a dolgot és csak egy gyors, kekszes-csokis édességre futotta.

Csütörtökre szerencsére kitisztult az idő és bár eléggé hűvös volt, az eső nem esett, így a nap végén az eredeti terveknek megfelelően az ovi udvarán tartották a műsort és búcsúztatták el az iskolába készülő nagycsoportosokat.

A kicsik a jól bevált táncos, zenés előadással készültek és a magyar csoport harmincadik évfordulója után ismét előkerültek a gyönyörű kékfestő mintás néptáncos ruhák is. A mi lányunk – szokásához híven – nem volt megilletődve, fülig érő vigyorral, a nézőkre ki-kikacsintva bugizott végig, már amikor nem a többi gyereket igazgatta, hogy hová kell állniuk vagy éppen mikor-melyik rész következik.

Nagyon aranyos volt, ahogy körbepásztázta az udvart, rögtön, amint kiléptek az ajtón és kikiabált a libasorból, hogy „szia anya, szia apa!”, majd pár perccel később annak is szükségét érezte, hogy a „hatan vannak a mi ludaink...”-at túlharsogva bejelentse, hogy

„nagyon szép a nadrágod, anya!”

Ugyan ez volt a hivatalos évzáró, de a hónap végéig még van rendesen óvoda, csak utána kezdődik az augusztus végéig tartó nyári ügyelet.

Eleinte nem akartam feliratkozni egyetlen napra sem a nyár folyamán, de végül a férjem meggyőzött, hogy nem árt, ha van B-tervünk, ha esetleg megint beleszaladnánk egy „lázas-fognövesztős-semmit nem alvós” pár napba a Kicsivel.

Mivel egyébként is egyedül lennék a lányokkal júliusban és augusztusban (a férjem apaszabadsága június végén lejár), így egy-egy hétre felírtam a Nagyot az ügyeletre, azokon a napokon, amikor még Baka és Deda is dolgoznak, valamint amikor az én anyukám sem lesz nálunk látogatóban.

Optimista vagyok, abban reménykedem, hogy végül nem lesz rá szükség, de tényleg jobb, hogy legalább a lehetőség adott, ha beüt a krach. Biztos, ami biztos, elmondtam az óvónőknek is, hogy ne vegyék készpénznek, hogy be fogom hozni a Nagyot azokon a napokon, amiket megjelöltem, de azzal nyugtattak, hogy abszolút érthető az érvelésem és egy-egy gyereken nem múlik semmi, meg tudják csinálni a nyári beosztásukat így is.

Egészen hihetetlen, hogy túl vagyunk az első óvodás évünkön. Nagy fába vágtam a fejszémet szeptemberben, amikor elkezdtem a város másik végébe, iszonyatos ingázással és egy két hónapos csecsemő állandó társaságában oviba hordani a Nagyot, de így, tíz hónap elteltével azt tudom mondani, hogy megérte.

Eleinte persze nekem is adott feldolgoznivalót, hogy már nem én vagyok az egyetlen forrása a magyar nyelvre; egyre több szót, kifejezést, dalt tanult meg tőlem függetlenül is, de összességében nagyon jót tett neki az anyanyelvi környezet, még úgy is, hogy a csoportban a gyerekek többségének jóval erősebb a horvát nyelvtudása, mint a magyar.

Letisztult sok dolog a kis buksijában, nyelvtanilag is összeszedettebben fogalmaz és a szókincse is sokat bővült. Nagyon büszke vagyok rá, hogy gondolkodás nélkül, folyékonyan beszél és nem próbálja „elsumákolni” vagy horvátul mondani, ha esetleg nem tud egy-egy szót magyarul, hanem megáll a mondat közepén, megkérdezi tőlem horvátul, hogy „anya, azt hogy mondjuk magyarul, hogy...?”, majd miután válaszoltam, folytatja a mondókáját magyar nyelven, immár az új szóval kiegészítve.

A horvát tudásán semmit nem rontott az ovi, ott is mindenki beszél mindkét nyelven és ahogy fentebb említettem, a csoportban sok gyerekkel automatikusan horvátul beszél, mert a magyarjuk közel sincs azon a szinten, hogy rendes dialógust folytassanak.

Nem csak nyelvileg fejlődött az elmúlt évben, hanem minden téren sokkal érettebb és önállóbb lett. Nem tudom, hogy a viselkedése többnyire annak köszönhető, hogy megszületett a kistestvére vagy csak simán idősebb lett és a Kicsi nélkül is bekövetkezett volna a változás, de a korához képest nagyon felelősségteljes és független.

Az oviból is olyan visszajelzéseket kapunk, hogy a nála több évvel idősebbekkel „van egy súlycsoportban”, szinte bármit rá lehet bízni; észben tart, majd napokkal-hetekkel később is maradéktalanul végrehajt minden feladatot, utasítást és kérést. Az egyik óvónéni azzal szokott viccelődni, hogy a gyerek annyira tisztában van vele, hogy melyik tevékenységet hogy kell helyesen elvégezni, hogy amikor ők nyugdíjba mennek, akkor előképzés nélkül átveheti a csoportot.

Itthon persze jobban leereszt, vannak kilengések, szófogadatlanságok és egyszer-egyszer hiszti is, de összességében egy szavunk sem lehet, valahol lennie kell térnek a lázadásra is. A mozgásigénye továbbra is eléggé extrém, de az nem „rosszaság”; ha odafigyelünk, hogy alaposan le legyen járatva, akkor kenyérre lehet kenni.

A húgával már-már komikusan figyelmes, a testvérféltékenység persze itt-ott felbukkan („anya, a baba el akarja venni azt, amivel én játszom!”), de gond nélkül beemelte az össze szabályt, amit a Kicsi miatt családilag be kell tartanunk.

Arra is volt példa, hogy amikor itt voltak a nagyszülei és Deda a nappaliban akarta elővenni az új barbi-babákat a milliónyi apró, hozzájuk tartozó mütyürrel, akkor ő hívta fel a figyelmét, hogy ezzel itt nem szabad játszani, mert vannak benne túl pici darabok is és az a Kicsire veszélyes.

Nagyon szeret mindenben részt venni, segíteni, ahol tud, így persze szombaton délelőtt is felajánlotta a „szakértelmét”, amikor az apja elment a Kicsivel sétálni, mi pedig otthon nekiálltunk kettesben elkészíteni a negyvenedik születésnapi tortáját.

A férjem pár hónapja még úgy gondolta, hogy – hasonlóan az én harmincadik szülinapomhoz – ő is tart majd egy össznépi bulit, de az elmúlt hetekben ehhez már nem igazán volt hangulata, szívesebben ünnepelt volna egy vasárnapi ebéddel egybekötve, szűk családi körben.​

​

​Emiatt végül erre rendezkedtünk be, a lányommal közösen megsütöttük és összeállítottuk az apja kívánságának megfelelő csokis-barackos tortát és a menü több részének is nekikezdtünk már egy nappal hamarabb.

Nem feledkeztünk el persze arról sem, hogy erre a vasárnapra esik az apák napja is, de az arra szánt saját kezűleg készült ajándékot már hetekkel korábban befejeztük és azóta a lakásban elrejtve várta, hogy a lányok átadhassák a nagy napon.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszerű volt a Kicsi tenyerét piros festékkel bemázolni, majd úgy levenni a kis keze lenyomatát, hogy ne legyen minden csupa tempera, de végül rekordidő alatt elkészültünk vele, takarítani sem túl sokat kellett, de a legbüszkébb egyértelműen arra vagyok, hogy a szájába semmi nem került belőle.

Az már később jutott eszembe, hogy jó lenne „virágot” is adni apának és Dedának, így szombat délután a lányokkal hármasban megvettük az alapanyagokat, hogy sötétedés után összeállíthassam az általam csak „hentes-csokornak” hívott meglepetést.

 Az esti órákban még kimentünk a közeli parkba bóklászni egy kicsit, hogy a lányok kellően fáradtak legyenek az alváshoz és a kihalt, üres utcákat látva jutott eszembe, hogy elkezdődött a foci EB, így legalább biztosan magunk leszünk a játszótéren.

A horvát szívet leginkább megdobogtató három dolog az Adria, a balkán barbeque és a nemzeti tizenegy, így mindenki otthonról vagy egy kávéház teraszáról nézte az első meccsüket. Ilyenkor nem csak a kisbabák feszítenek piros-fehér kockás bodyban, de még az üzletekben az eladók is szurkolói mezben szolgálnak ki, sőt minden második autón és társasházon leng a horvát lobogó.

Sajnos ezúttal nem volt minek örülni, de bízom benne, hogy a további fordulókat jobb eredménnyel zárja majd a csapat és akkor biztosan láthatunk rengeteg tüzijátékot is ezen a nyáron.

Vasárnap a gyerekek déli alvása után nem sokkal meg is érkezett Baka, Deda és az unokatestvérek is, így megkezdhettük az ünneplést. A lányok átadták az ajándékokat az apjuknak és a nagyapjuknak is, majd asztalhoz ültünk és családilag végigettük az összes elkészült fogást.

A marhapörkölt és a csokitorta mellé anyósom elkészítette a híres-neves házi krémesét is, ami egyébként a férjem örökös kedvenc édessége – ekkora választék mellett talán nem túlzás azt mondani, hogy mindannyian degeszre ettük magunkat az ünnepi menüből.

Miután a lányok az apjukkal hármasban elfújták a gyertyákat és a vendégek is hazaindultak, este még elmentünk egy rövid sétára, majd Nagyit is felhívtuk, hogy aztán végül majd’ egy órát videótelefonáljunk vele, de én közben már azon gondolkodtam, hogy a következő torta, amit sütni fogok, már a Kicsi első születésnapjára készül majd.

Salty