Sorozatunk főszereplője véletlenül esett teherbe egy friss kapcsolatban, és úgy döntött, nem tartja meg a gyereket. Az abortuszra azonban képtelen volt, és úgy döntött, hogy szülés után örökbeadja a babát. Erről a tervéről az édesanyja megpróbálta lebeszélni.

Burokrepesztés előtt borotválás és beöntés. Kb. hétnapos borostám volt, ezen meg is lepődött a nővér, én meg rajta és hogy ez mit jelent. Hiúság, ez az én nevem. A beöntés sem volt ismeretlen, a terhességem előtt rendszeresen tisztíttattam magam így. Tehát, tisztulás után vissza, majd jön a doki és pukk... aztán mintha bepisilnék... csak jön-csak jön-csak jön-csak jön... 14:00, az orvos becslése szerint és a kétujjnyira tágult méhszájam szerint tényleg végzünk 7-re, hurrá! Enyhe fájások, séta, csoki, séta, anyám elmegy nekem csokiért megint, ásványvíz dögivel... Néha bejön a szülésznő, csak annyit néz kb., hogy élek-e még, a magzati mozgásról érdeklődik. Na, ha ez ennyi, akkor királyság!

16:00-tól már az órát nézem... Kétperces fájások, már nem tudok állni, inkább fekszem. Számolom a másodperceket. Mindjárt pihenhetek, mindjárt... sosem hittem, de tényleg el lehet aludni két fájás között. Ha éppen nem alszom, akkor azon hisztizem, hogy éhes vagyok, de anyám csak inni enged. Fogja a kezem, hideg, vizes ruhával törölgeti a homlokom és a nyakam, biztat. Bejön a szülésznő, pont egy fájás közepén akarja rám tenni az NST-t, mikor szinte merevgörcsben vagyok, lebasz, hogy miért nem segítek neki...

Mondom, várjuk meg, míg vége a fájásnak, akkor tudok mozogni. Rám erőszakolja végre az NST-t és kitrappol. Nem értem, három percet volt benn, nem tartottam fel. Három fájás múlva anyám kirohan, a szülésznőért kiállt, alacsony érték az NST-n. Szülésznő elsápadva be, megigazgatja, rögtön a szokásos, erős szívhang... Csak rosszul volt feltéve... mondja zavartan. Anyám: és ha én nem szólok és tényleg baj lett volna? Szülésznő kikullog.

Fájások... alvás... fájások... szorítom anyám kezét... egy nagy fájdalom a világ. Annyian túlélték már előttem, én is... Erről miért nem beszélnek? Miért rózsaszín cukormáz a szülés? Pedig ez kurvára kibebaszottan fáj! Orvos megvizsgál végre, szépen tágulgatunk, de kicsit lassan, ha 19:30-ra nem tágulok ki jobban, jöhet az oxi. Jöjjön felőlem bármi, csak legyen végre vége... Fájdalomcsillapítót kérek, epidurált, még van altatóorvos... jogom van hozzá, követelem! Szülésznő: most már mindjárt vége, minek az magának? Ad valamit, de szerinte úgy sem fogom érezni, nem is.

Váltás van, éjszakás orvos és szülésznő benéznek, ez a szülésznő kedvesebbnek tűnik az előzőnél. Új orvos megvizsgál 19:30-kor, de ő még vár az oxival, bár már három órája ugyanolyan tág vagyok. Fájás, alvás, szorítom anyám kezét, hallgatom az NST-t, fájás... sosem lesz vége, meghalok. 21:15-kor végre oxitocin. Ez majd segít. Nem ordítok most sem, csendben agonizálok. Melyik nő engedi a férjének, hogy ezt végignézze? Hát hülyék ezek? Anyám biztat, itat, számol helyettem... túl kevés az oxi, feljebb veszik. 22:45 felé... Anya, kakilnom kell! Nem baj, ne tartsd vissza! Nem kakilnom kell, ilyen a tolófájás... Anyám kimegy a szülésznőért, orvos is bekukkant. 7-re végzünk, mi? Melyik 7-re? Reggel vagy este?

Szülésznő komótosan megkezdi az előkészületeket, 23:15 van. Most már gyakoribbak a tolófájások, elmagyarázza, hogy kell effektíven tolni. Én mindig eminens tanuló voltam, most is figyeltem, és két nyikkanáson kívül nem pazarlom az erőmet sikításra, bár a szülészeten versenyt visítanak. Bevallom azért, egy hangos fájást én is kipróbáltam, de nem volt úgy jobb, csendben valahogy jobb volt görcsölni. Szóval, szülésznő origamizik az ággyal, én tolófájásnál jól nyomok... túl jól! Érzem, hogy halad a szülőcsatornán, a hüvelyemben. Két nyomásból kinn is van, gyakorlatilag a szülésznő röptében éppen hogy elkapta szegénykémet... és ordít és... gyönyörűséges!

2012. július 30. 23:42 A legszebb dolog, amit életemben láttam! Tökéletes! Kicsit a hasamon hagyják, ami egy puha paca már csak a lufi helyett. Anyám bőg, én röhögök a megkönnyebbüléstől. Elviszik a kicsi lányt megmosdatni, addig az orvos nekem ül, összestoppol, szó szerint.

Óriásbébikét szültem hüvelyi úton, holott már el kell volna gondolkodni a császározáson. Mivel csak a végére esett be szülésznő és az orvos is, ezért nem volt gátmetszésem sem, egy 56 cm-es, 4.160 grammos emberke szakított magának utat belőlem. Éltem, őt hallottam visítani a folyosóról. Nyugodt voltam. Két szuri a gátam cafatjaiba, majd patchwork. Negyvenöt percen keresztül. Szinte mindent éreztem, a lidokain ellenére. Az orvos igyekezett jó munkát végezni legalább itt, ha már a szülésem elbaszták (tudom, végül is nem, de nem foglalkoztak velem, egyáltalán nem, ha anyukám nincs ott, nem is tudom...). Végül orvos el, helyette valami bebugyolált rózsaszín izé: legcsinibb kislány, akit valaha láttam, meg anyám és egy szülészosztályos nővér.

Mi legyen a lányka neve? N., mert szép és erős és nemes, tökéletes, mint Ő (és mert ez egy külföldi is ki tudja mondani, az én zseni gyerekem pedig legyen világpolgár). Mellre tesszük, a kiccsaj mohón rácuppan, én pedig meglepődöm: erről sem olvastam sehol, hogy ennyire fáj a szoptatás. Mohón csámcsog rajtam, de még nem jön semmi. Anyám fáradtan elbúcsúzik, én pedig éneklek a picinek rekedten, fáradtan. Gyorsan eltelik az a egy óra, amit csak kettesben töltünk. Igyekszem neki mindent elmondani, már régóta készültem ezzel a kis monológgal. Tanácsok, mesélek Apáról (igen, nagybötűvel), a Nagyanyjáról, a világ szépségéről. Elmondom, hogy minden jót kívánok neki, és hogy Ő legtökéletesebb dolog, amihez valaha is közöm volt, a megváltásom. A nővérke elviszi, pedig esküszöm, figyelt rám, mosolygott, mintha bólintott is volna... Fáradt vagyok, nagyon, talán már hallucinálok. Pisi után elindulnék saját lábamon a kórterem felé, de nem megy, kell az a tolószék. Végre, ágyban, végre...

Sok vért vesztettem. Kimerítő és felesleges volt ennyit vajúdnom, gyakorlatilag hagytak szenvedni, büntetésből. Anyám másnap már 2-kor ott toporgott az ágyamnál, egy gyors kérdés után letámadott, hogy hol van N. Próbáltam elmondani, hogy délelőtt megpróbáltam kihozni, de majdnem elájultam a folyosón, így inkább nem próbálkoztam tovább. Elmentünk érte, kihoztuk, Anyám bébisintérkedett, én pedig lezuhanyoztam végre. Aztán három óra lelki terror... tartsam meg, költözzünk össze, nincsenek érzéseim, közben fotózta szegény lánykát, rendületlenül. Szerencsére a szobatársaim nem tudták, hogy örökbeadom a pici lányt, pont elég volt elviselnem az eü-söket.

Szerdán már ment a szoptatást, szinte spriccelt a melleimből a tej, N. pedig mohón szopott, igaz, a saját ritmusában, 3 óránként. A védőnő javaslata ellenére szoptattam, mert meggyőződésem, hogy ezzel anyatejjel még egyszer utoljára a legjobbat tudtam neki adni. Már viszolyogtam, mikor közeledett a két óra, és Anyám megjelent, mert akkor tuti három óra bőgés várt rám. Szerettem N-nel lenni, igazán csendes, jó gyermek volt, evett-aludt-kakilt, de még ezeket is úri kisasszony módjára. Egyszer sem sírt fel soha, csak egy-egy halk nyekkenéssel jelezte, ha valami történt.

Péntek reggel megkaptuk az ukázt, ha N. és én jól vagyunk, akkor mehetünk haza. Persze, ez azt jelentette, hogy csak én, hiszen N. még pár napig marad a kórházban. Amíg el nem intézzük a gyámhivatalban az örökbefogadást. Szóval, én összecuccoltam, majd vártam a papírokra. 10-től 13 óráig. Ez volt az utolsó szívatása a Bajcsysoknak. Ja, még valami, nem kaptam tejapasztásra gyógyszert, és véletlenül a vércsoportom szerinti oltást 96 óra múlva kaptam meg, nem 72 múlva. Az utolsó rúgást a csecsemős orvostól kaptam, aki kis híján leköpött, amikor hozzám vágta a papírt, ami az örökbeadáshoz kellett, hogy a kicsi lánykám tökéletesen egészséges.

Sírva jöttem ki a kórházból. Az az ember várt rám, hogy hazavigyen, akinek a gyerekét alig pár napja szültem meg, aki... Nem, nem, gyorsan száműztem ezeket a gondolatokat, ez az én döntésem volt, az enyémek a következmények is. Beszálltunk a kocsiba és elindultunk hozzá, mert nem lettem volna képes az első éjszakámat egyedül tölteni. Szó szót követett az úton, bár nem akartam beszélni, de egyszerűen kibukott belőlem a lelkesedés, hogy milyen szép N. Egyszer csak elsírta magát ő is – soha nem fogja ezt magának megbocsátani – mondta. Hallgattunk. Aznap délután szorosan összebújva sírtunk és aludtunk egyetlen szó nélkül. Estére ugyan kezdtek fájni a melleim, de nem akartam erről tudomást venni, ahogy arról sem, hogy még mindig folyik a tejem, nem is kicsit.

Másnapra belázasodtam és miután a SOTE II-n nem voltak hajlandóak tejapasztót felírni, visszakullogtam a Bajcsyba receptért. Oldalbordát megkértem, hogy várjon meg kinn, gyors leszek, csak egy recept kell. Egy óra alatt hajlandóak is voltak felírni.

XY

Folytatjuk…

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?