Előzmények: viszonylag gondtalan terhesség, vége felé (31-32.héttől) nem nőtt a baba, toxémia, Sote1-en 5 hét, császármetszés a 36. héten, picike, de egeszséges és gyönyörű kisfiú, intenzív osztály 1 hét, influenzajárvány miatt látogatási tilalom, 1 hét PIC, másik kórház, otthon. A boldogság illetve boldogtalanság nekem sok apró dologból áll össze. Ilyenből rengeteg volt a terhességem alatt, némelyik még most is megríkat, némelyiktől még most is vinnyogok a röhögéstől. Néhányat le is írtam:
- 12 hetes ultrahangon az orvosom: nem szoktam ilyet mondani, de nagyon egyértelmű, akarja tudni hogy fiú vagy lány? (akartam: fiú)
- A diagnózis: méhen belül sorvadt. (ezt szörnyű volt és szörnyű most is hallani, ráz a hideg tőle)
- Sote1, szívultrahangon a doktornő: „nem is olyan kicsi ez a baba”, - 1800 grammra becsülték a 8.hónapban. „Nálunk ő már nem a kisegér, hanem a kismacska kategóriába fog születni, ne izguljon!”
- A szülés előtt a műtőben az egyik orvos, miután felültem az ágyra a bekötött infúzióval: „Maga bugyiban van? Bugyiban jött egy nőgyógyászati műtétre?” (Aki ismeri, milyen klasszak a Sotén a kötelezően felveendő hálóingek, annak nem kell magyaráznom, miért, de azért tényleg fura így belegondolva utólag)
- A szüléskor: kivették a picit, megmutatták, igen édes volt! Visszajött valaki, és mondta, hogy 9/10-es apgarja van, és hogy az jó! Boldogság!
- Utólag mesélte a dokim, hogy miután kivették a babát, és varrtak össze, többször bocsánatot kértem és csodálkoztam, hogy hogy tudnak majd összevarrni, mikor úgy remegek. Mondta, hogy ritka jól nevelt betege voltam, ilyet még nem mondtak neki műtét közben. Vidám műtétet szereztem neki.
- A babaintenzíven első napi látogatásomkor a császár után 7 órával az ügyeletes doktor odajött elmondani mi van a babával, így kezdte: „Anya, Zsombit……” Megható volt hallani.
- A szülésem után egy nappal az influenzajárvány miatt látogatási tilalom volt, azaz nem láthattam a kisfiam, csak fotózták az ápolók, és látogatási idő alatt az ügyeletes doktor elmondta, hogy kinek mi van a gyerekével. Gondolom, nem kell magyarázni, hogy mit éreztem akkoriban.
- A babaintenzíven a 2. napi státusz a tilalom alatt: „Zsombi 8X5 ml-t eszik. Megpróbáltuk felemelni, 8-ra, szépen bírta, majd 10-re, de az nem ment. Tudja, anya, enne ő, de olyan kis fejletlen a bélrendszere még, hogy nem bír többet, így gyakorlatilag éhezik.” (Mindezt úgy, hogy kétnapos volt a pici fiam, és már egy napja nem láttam, és még csak egyszer értem hozzá az inkubátorban. Pedig 10 méterre voltam csak tőle. És mégis éhezik, én pedig ha vele lennék se tudnám megváltoztatni a hasának a fejlettségét, de vele lehetnék… azóta is kísért ez a mondat: gyakorlatilag éhezik.)
- Az egyik a doktornő nem volt szimpatikus, mufurc,hideg, és nagyon kemény volt mindig mindenkivel, de a 4. nap így kezdte a státuszra babám állapotáról: Zsombi nagyon helyes, formás baba…. (ugye milyen könnyű meglágyítani egy hormonoktól túltengő szívet? )
- Szintén ezzel a doktornővel volt egy különös jelenet. Már a PIC-en voltunk, és ott volt ez az orvosnő, és épp nagyszeretettel és gyöngédséggel etetett meg egy kisbabát, akiről pont az előző nap mondták egymás között a csecsemősök, hogy hozzá nem jár senki. Nem tudom, hogy csak a sok beteg kisbaba mellett jólesett-e neki egy már jobban lévőt etetni, vagy besegített a csecsemősöknek, vagy csak jót akart a kisbabának, de végül is mindegy. Fantasztikusan megható volt, hogy ennyi munka mellett képes ilyen jót adni egy elárvult csöppségnek!
- Szintén a PIC-en volt Zsombi, és már egyszer a kezembe is vehettem és etethettem, erre másnap a PIC-kel szomszédos császáros szobából mesélte az exszobatársam, hogy áthallatszott az este a babasírás és az alábbi: „Zsombika, mi a baj? Zsombika, ne hisztizzél!” Én még életemben nem voltam olyan büszke, mint akkor, hogy a kis, 1700 grammra lefogyott fiam úgy hisztizik, hogy még a szomszédba is áthallatszik.
- A PIC-en megkérdeztem a csecsemőst, hogy mikor fog kinyílni a szeme… (Na jó, nem voltam túl felkészült, de mivel csak napi 4X20 percet láttam, és akkor mindig aludt, szóval…)
- A PIC-en megtörtént az első viccesebb és komolyabb kétségbeesés: „Jajj szegénykém, csuklik” (Igen, van ilyen válasszal a csecsemőstől) És amikor 8 nap után a pólyába benyúlva életében és életemben először suttyomban megfogtam a kis, ijesztően sovány lábát… na, akkor ijedtem meg.
- Amikor mentünk át a koraszülött mentővel az eredeti kórházamba, és megláttam levetkőztetve először 14 nap után. Egy kis pelusban volt , hááát, akkor nem kicsit ijedtem meg másodszor is, hogy mi lesz, ha majd összetöröm véletlen? (nem törtem)
- 1840 grammal és 44 centiméterrel született. Most 3 hónapos, 56 cm és majdnem 5 kiló. Egészséges.
xvombatx
